2017. ápr 14.

Így kell bánni a férfiakkal!

írta: Kata Vank
Így kell bánni a férfiakkal!

Fáradt vagyok. Jól eső fáradtság vette át rajtam a hatalmat. Bár évek óta lovagolok, Isten, sors, Univerzum most vezérelt egy olyan csapatba, ahol úgy érzem, megleltük a helyünket. A gyermekem, a lovam és én. 

Mindig elcsodálkozom, hogy a lovak mennyi mindenre is megtanítják az embert. Ők az élet nagy tanítói, és nem kérnek ezért cserébe semmit. Egyszerűen csak tanítanak... az életre. 

Nem hívott, nem küldött üzenetet, egyszerűen csak eljött hozzám. Mindig ezt csinálja. Ő az egyetlen, akitől ezt elviselem, akitől ezt elfogadom, és valahol a szívem és a lelkem még örül is az ilyen váratlan látogatásainak. Egy véletlennek köszönhetően ismerhettem meg. Hónapok kellettek, amíg a mi kis macska egér játszmánkból barátság lett. Nem hirdetjük a facebookon, és nem mondjuk el nap, mint nap, hogy barátok vagyunk, de ott vagyunk a másiknak, ha kellünk. 

A mosolya mögött szomorúságot véltem felfedezni. A szemei most nem ragyogtak. Fáradtnak tűnt. Nevetett.  Mindig nevet... vele mindig nevetünk. Megváltjuk a világot, eget rengető kérdésekre próbálunk válaszokat lelni, és közben nevetünk. Én nőként látom az életet, ő férfiként. ÉS a nagy beszélgetésekből világok látásmódja tárul elénk. Persze egy kicsivel sem sikerül közelebb kerülni a másik nem logikájához, és valószínűleg nem mi leszünk azok, akik rájönnek a férfi és nő közötti energiaszálak működésére, de jó vele beszélgetni. 

"Kivagyok." - mondja nekem, miközben leül a teraszra. Cigarettára gyújt. "Te mióta dohányzol?" - kérdezem tőle. "Néha kell valami pótcselekvés. Elegem van mindenből! Elegem van az emberekből, a nőkből, a férfiakból, a társkeresésből, a társtalálásból! Elegem van mindenből!"

"Élhetünk párkapcsolatban, szabadon?" - kérdezi tőlem. Nem értem a kérdését, bár napok óta bennem is felmerült. Valahol a szívem mélyén azt gondoltam párkapcsolatra vágyom. Aztán Isten, sors, Univerzum küld valakit, akiről azt gondolom, igen ő az, aztán rekord sebességgel kiderül, hogy még csak nem is hasonlít arra az emberre, lelkileg, akit én elképzeltem magamnak.

Szabadságra vágyom. A szabadságom megtartására vágyom, mégis ezt akarják tőlem a leginkább elvenni. A saját szabadságomra vágyom, és nem arra a szabadságra, amit ők annak gondolnak, amit ők adni akarnak nekem. Valahogy az általam az életembe beengedett férfiak, azonnal kisajátítani akartak, azonnal elvárták, hogy rögtön és azonnal úgy táncoljak, ahogyan ők fütyülnek.

"Talán a szabadság vágyunk a múltunkból, és a félelmeinkből ered?" - fordul felém. "Valószínűleg igen. Mi másból eredne?"  kérdezek vissza. "De, aki ezt nem tartja tiszteletben, azzal nincs mit kezdenünk. Attól el kell mennünk jó messzire. Mert fojtogató a közelsége, mert az auránkban sétálva szépen lassan elvesz tőlünk mindent. Nem is olyan régen történt, megkértem valakit, hagyja tiszteletben a szabadság vágyamat, eredjen az bármiből is! Megígérte, hogy így lesz! Ennek ellenére naponta hívogatott, küldte az sms-eket. Amikor már nem bírtam tovább, és szóvá tettem neki, csak annyit mondott: Én ahhoz vagyok szokva, hogy akkor telefonálok amikor akarok! Én meg ahhoz, hogy tiszteletben tartják a kérésemet, és nem fojtogatnak, nem veszik el tőlem a levegőt, mindezt a szeretet, a szerelem álarca mögé bújva! 

Szolgát akarnak, és nem társat. Vajon miért egyértelmű, hogy egy kapcsolatban a nő elveszíti önmagát, és alárendeli magát a férfinak? Miért egyértelmű, hogy a nő lesz az, aki igazodik, aki alkalmazkodik? Miért a nő? És a férfiak, még egy friss kapcsolatban is miért várják el a nőtől, hogy ezt tegye, miközben fennhangon hirdetik, hogy meghagyom a szabadságod! 

Nézek rá. Várom a válaszát. Néz rám, és felteszi ugyanezt a kérdést nekem. És mosolygunk. 

"Láttalak ma lovagolni. Csak álltam az autóm mellett, nem akartam, hogy tudd ott vagyok. Néztem, ahogyan csapatot alkottok, ahogy a társad és Te a társa vagy. Néztem, ahogyan megharcoljátok a feladatokat, és láttam a pillanatot, amikor a lovad úgy döntött, elég erős vagy ahhoz, hogy teljesítse amit kérsz. És eszembe jutott, Te így bánsz a férfiakkal is! ÉS, hogy így kell bánni a férfiakkal is! Így kellene!"

"De a férfiaknak nevezett egyedek félnek az erős és határozott nőktől!  Őket nem irányíthatják, és nem uralkodhatnak felettük! Ezért van az Drágám, hogy téged vagy kizárnak a férfiak az életükből, vagy kétségbeesetten kapaszkodnak beléd, és húzod őket magad után! Erős vagy, és határozott , és bizony tudod, merre is tartasz az életedben. A legtöbb embernek még csak elképzelése sincs ezekről a dolgokról!" 

Szerettem volna tudni, hogy ezt most bóknak szánja-e. Én sem magamtól lettem ilyen, vagy ennyire erős. Egyszerűen megtanított rá az élet, megtanított rá az életem. És pont egy férfi miatt lettem ilyen, amilyen. Egy férfi, aki mellett megszűntem létezni, aki elvette a szabadságom, elvette az életem, bezárta a lelkem. Hű szolgálójává tett. Uram és parancsolóm volt. 

"Mi van, ha mi nem is vágyunk párkapcsolatra?" - néz rám. "Mi van, ha nekünk elég csak a szex? Mi van, ha csak ennyit szeretnénk, mert minden más csak teher, csak még mi magunknak sem valljuk be? Nekünk nem kellenek a szürke hétköznapok! Mi nem bírjuk elviselni a folyamatos telefonokat, a nem bírom ki, hogy ne lássalak szöveget. Mi nem bírjuk elviselni, ha valaki ragaszkodik, kapálózik."

"Vagy mi van, ha csak mi még nem találtuk meg azt a társat, aki ezt elfogadja?" - kérdezek vissza. "Csak azt hittük megleltük. Aztán persze nem. Csak felruháztunk valakit olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem is rendelkezett, és olyan embernek képzeltük, amilyen nem lehet, és nem is lesz. Aztán kiderül ez róla két pillanat alatt, és már nem kell nekünk. Mert fojtogat, mert csak azt a szabadságot akarja megadni, amit ő szabadságnak gondol, és nem azt, amit számunkra jelent a szabadság." 

"Te szerencsés vagy!" - mondja nekem. "Pillanatok alatt felméred a helyzetet, és tovább lépsz." "15 évet elvesztegettem az életemből!" - felelek neki. "Nincs újabb 15 évem, hogy azon gondolkodjak, vagy abban reménykedjek, talán majd egyszer más lesz... talán majd egyszer jobb lesz! Ha már az elején azt érzem, fojtogatnak, kapaszkodnak, ugyanakkor nem számíthatok rájuk, akkor szerinted , mi lesz később? Mire várjak? Mire kellene várnom?" 

"Miért hisszük azt, hogy a párkapcsolat lemondás, önmagunk és függetlenségünk elvesztése? És miért van azt, hogy tőlünk nőktől ezt el is várják? Amíg a férfiak kényelmesen élik az életüket, elvárják, hogy mi nők szervezzünk meg mindent, hogy velük találkozhassunk, miközben a kisujjukat sem mozdítják, hogy azt érezzük, nekik is fontosak vagyunk! Vagy a másik véglet, saját csöpögő nyálukon kúszva kapaszkodnak kétségbeesetten a lábunkba! Ez szerinted férfias? Szerinted ilyen egy férfi?" 

"Akkor most én kérdezek: Számodra mit jelent a férfi, szerinted milyen egy férfi? Vagy milyen az a férfi, aki neked megfelelne párkapcsolatra?" - néztem rá. És arra gondoltam, nem tudom a választ. Vagy, ha tudom is, megfogalmazni vagyok képtelen.

"Te vagy a nagy Univerzum hívő, meg teremtő specialista. És még azt sem milyen párt akarsz magadnak! Így aztán nehezen fogod tudni behívni vagy beteremteni magadnak! Vagy nehezen fog beteremtődni!" - és elkezdett nevetni. Szemébe visszatért a csillogás.  "Drágám! Bár tudom, Te nem vagy híve a szólásoknak és közmondásoknak, de drága nagyanyám, aki rendkívül bölcs asszony volt mindig azt mondta: Szeretkezni és szűznek maradni egyszerre bizony nem lehet! Bár nem teljesen ezt a szót használta!" - és megint nevetett.

Én pedig azon gondolkodtam, milyen igaza is van. És végtelen hálát éreztem a barátságáért, és amiért mindig rávilágít arra, ami bennem van, bennem dúl. Bárcsak a válaszokat is meglelné ilyen bölcsen, de sajnos vagy szerencsére azokra nekem kell rátalálnom.

"Tudod mit! Menjünk tovább az úton, engedjük el a félelmeinket, és az aggódásunkat, meg a nagy igazságok keresését, és hagyjuk, hogy elrendezze az élet. Bölcs nagyanyám mindig azt mondta, amit nem tudsz megoldani azt hagyd, mert elrendezi az élet! Csak kezdj el igazán hinni benne! Kezdj el igazán hinni ebben!  

 

 

Szólj hozzá

férfiak nők