Időpontra érkezem. "Kis műtétem" lesz. Ülök a váróban és hallgatom a beszélgetéseket. Próbálom elterelni a gondolataimat. Életemben nem sokszor voltam orvosnál. És most műtétre várok. És rádöbbentem, félek a fájdalomtól. Nem bírom a fájdalmat. 

Nézem az órát. Már biztosan nem hívnak be a megbeszélt időre. Egyre feszültebb vagyok. Mély levegőket veszek. Talán így lecsendesítem a gondolataimat, és lecsendesítem a félelmeimet.  Egy távoli  sarokba húzódtam, és próbáltam nem gondolni semmire. Próbáltam kizárni a külvilágot, és elüldözni a félelmemet. Hiszen, miért is félek, minden rendben lesz. 

Aztán néztem az  embereket. Mindenki fáradt, fásult... az idősebbek beszélgetnek egymással, ahogy a felém szűrődő hangfoszlányokból kiveszem, természetesen arról, ki a betegebb.

Hirtelen megakad a szemem egy csodaszép kisfiún! Ahogy megpillantom egyből a kis herceg jut eszembe. Szőke, 3-4 éves lehet... nagyon eleven... rám mosolyog... visszamosolygok... olyan szeretet és melegség áradt a mosolyából, hogy akármilyen rossz kedvem sem tudott benne megakadályozni, hogy ne nevessek vissza rá.

Még mindig nézett, és még mindig mosolygott... és én is mosolyogtam. Oda jött hozzám. Megállt előttem, és a huncut kis mosoly még mindig ott ült az arcán! Látszott rajta, hogy gondolkodik... mint ahogyan az is, hogy szeretne valamit kérdezni.

Kikerekítette csodaszép szemeit. "Leszel a barátom?" kérdezte még mindig mosolyogva. Az az érzés lett úrrá rajtam, hogy ennek a pici fiúnak a mosolya vele született, és mindig ott ül az arcán, mintha az lenne a küldetése,hogy az ilyen rossz kedvű emberek lelkébe, mint amilyen ma reggel én is vagyok egy kis örömöt csempésszen! "Hogyne lennék, kedves! Megtisztelsz vele!" - válaszoltam neki. Még inkább csodálkozást láttam felfedezni kicsi arcocskáján.

Felült mellém a székre. Addig, addig furakodott helyezkedett, amíg elég kényelmesnek nem érezte a pozíciót. És bár rossz kedvű, és dühös voltam, valahogy még sem zavart. Már én is csak mosolyogtam. Mert ennek a csöpp gyermeknek a közelében egyszerűen nem lehetett nem mosolyogni. "Szegény Jézuskánk lesz!" közölte velem... ezek a mondatok, bár kést döfött a lelkembe, ő mégis olyan neme egyszerűséggel mondta, egy csepp bánat sem érződött kicsiny hangjában. Egyszerű, természetes tényként közölte.

Ránéztem. "És ez mit jelent?" kérdeztem, mintha nem tudnám... "Szegény Jézuskánk lesz, van egy barátom, neki gazdag Jézuskája lesz! Mert ők gazdagok. Én kértem a Jézuskától egy ajándékot, amire már oly régóta vágyom, ő is kért, nekem is kért, de anyukája azt mondta, nekem inkább ne kérjen."

Néztem ezt a kicsi fiút, próbáltam letörölni a szememben megjelenő könnycseppet, nehogy észre vegye, hogy sírok. Befelé sírtam, könnyek nélkül. A kisfiú odahajtotta fejét a karomra. Átöleltem ezt a csöpp kisembert. És hálát adtam Istennek azért, amiért ma itt vagyok, amiért ma itt lehetek, és megismerkedhettem ezzel a kicsi fiúval.

Az a végtelen szeretet, ami áradt belőle... szavakkal nem lehet leírni. "És milyen ajándékot szerettél volna a Jézuskától?" kérdeztem. És belekezdett a meséjébe, milyen nagyon is vágyik valamire, ami most elérhetetlen a számára.

Aztán hirtelen megkérdezte "Neked milyen fád lesz?" Mondtam neki, hogy színes... Megint fülig érte a szája. "Persze, hogy színes, mert te színes vagy!" Hát sok mindent mondtak rólam, dehogy színes lennék, azt még nem.

Annyira hihetetlen természetességgel mondta ezt is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én színes vagyok. "Nekünk kék lesz... az volt anyukám kedvenc színe... anyukám elment az angyalokhoz...."

Ránéztem erre a kis angyalra.. "Anyukám elment az angyalokhoz" ismételgettem magamban újra és újra eme szavakat. De ez a gyermek még ezt is mosolyogva tudta mondani.

"Isten, miért szereti jobban a gazdagokat, mint a szegényeket?" kérdezte... ebben a pillanatban mélységes csend támadt a váróban.... mindenki felénk nézett, mintha ők is erre a kérdésre keresték volna a választ.

Én pedig ültem ott, és nem tudtam eme kérdésére válaszolni, hogyan is tudhattam volna, próbáltam segélykérően a többiekre pillantani, de mindenki csak némán nézett bennünket.

"Ne zavard a nénit!" Jött oda az apuka. A váró ismét megtelt hangokkal! "Nem zavar, dehogy zavar!" mondtam. Nem akartam, hogy elvigye tőlem, ezt a drága teremtést. Apuka megnyugodott, és otthagyott bennünket. Én pedig reménykedtem, hogy a kis herceg elfelejtette a kérdést, amit az imént tett fel. De amikor ránéztem, tudtam, hogy várja a válaszom. És én nem tudtam rá válaszolni. Hogyan is tudhatnék rá válaszolni.

Hányszor de hányszor érzem én is ugyanezt... hogy Isten, mintha elfelejtkezett volna rólam... Átölelt... mintha karjának szoros ölelésével felmentett volna a válaszadás alól! Egyre szorosabban ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. Én pedig őt öleltem, mert én sem akartam őt elengedni! Behunytam a szemem... próbáltam a könnyeimet letörölni... nem akartam, hogy sírni lásson. Közben apuka került sorra. Bevitte magával a kisfiút...

Ott ültem, még mindig érezve azt a szeretetet, amit ez a drága gyermek adott nekem a mosolyával, és az ölelésével. Akkor egy idősebb bácsi odajött hozzám. "Segítek ennek a gyermeknek!" Tartsa itt őket, ha esetleg kijönnének. 

Próbáltam kérdezni a bácsit, hogy mégis hogyan, és én nem segíthetnék-e, de bácsi elrohant. 

 Még sosem voltam ennyire hálás, amiért orvosnál lehettem. Közben imádkoztam, hogy a bácsi időben visszatérjen.

A  bácsi tíz perc alatt visszatért a rendelőbe. Megkönnyebbültem. A bácsi kezében ott volt az ajándék, amire  a kisfiú vágyott. A bácsi szemei csillogtak az örömtől. 

És ekkor kinyílt a rendelő  ajtaja... és boldog mosollyal az arcán megjelent a kis herceg! Rohant felénk, átölelt bennünket, mintha világéletében ismert volna minket. . A bácsi ránézett. "Figyelj Drága kis herceg!" - mondta neki! "Bár a Jézuska még messze van, de útközben találkoztam a télapóval! Ezt neked küldi, azt üzeni, hogy maradj mindig ilyen okos, ügyes, és jókedvű."  A kisgyermek szeme kikerekedett, száját eltátotta!

"Látod apu! Látod apu! Mégiscsak létezik a télapó! Látod apu! Csoda történt!" A kis herceg belevetette magát az ajándékba, az egész váróterem neki segített csomagolni. A bácsi elnézést kért  az édesapától, nem megsérteni szerette volna őt, egyszerűen nem volt alkalma megkérdezni, odaadhatja-e a játékokat. Apuka meghatódottan állt a váróban. "Köszönöm!"mondta.

Én tartozom neki köszönettel. mondta a bácsi. Én pedig álltam ott, néztem a kisfiút,  néztem az embereket. Mindenki mosolygott, nevetett, egy szempillantás alatt a rosszkedvű mogorva emberekből, mosolygós embereket varázsolt, a mi kis hercegünk! Valóban csoda történt ezen nap reggelén. Egy csoda, amelynek részese lehettem. Drága kis herceg! Ezt a csodát neked köszönhetjük! Köszönöm, hogy a barátom lettél! És kívánom, hogy az életed legyen olyan, amilyennek majd megálmodod!

A kis herceg, és a bácsi elmentek, de ott hagyták maguk mögött a csodát. 

Behívtak. Eljött az én időm. Néztem az orvost, néztem az asszisztenseket. Valahol ők is ennek a csodának a részesei lehettek, ha másként nem, hát kevesebb ingerült ember ült, és várt ellátásra azon a délelőttön. 

A bácsi elment. Nem tudjuk, ki volt ő. Nem mutatkozott be, és nem kérte, hogy szálljunk be az ajándékozásba, pedig szívesen megtettük volna.Egyszerűen csak cselekedett, amit a szíve diktált. És ezen a délelőttön nem csak a kisfiú kapott ajándékot, hanem ott mindannyian, akik ennek részesei lehettünk. Hiszen a csodák a legváratlanabb pillanatokban találnak ránk. Akár egy kis műtétre várva a sebészeten. 

"A jót cselekedni kell, nem pedig beszélni róla..." Gino Bartali