Tehát nekiindultunk a szakadó hóban a kutatásnak. Márktól szerettem volna megkérdezni ilyen apróságnak tűnő dolgokat... hogyan kommunikálunk? Ha meg vannak a lovak, mit fogunk tenni? és megannyi kérdés kavargott bennem... de Márk esélyt sem adott ezek feltevésére. Mentem...követtem őt.... mert bíztam benne.... és jó érzés volt... bízni... és közben kértem az univerzumot, hogy óvjon meg minket. Az első nekifutásra 8 lovat sikerült megleljünk. Szakadt a hó, lefagytak a lábaim, és elképzelésem nem volt mennyit gyalogolhattunk... arról pedig, hogy merre is járunk... már végképp nem... ha szerettem volna is visszafordulni... lehetetlen lett volna... mert nem találtam volna vissza a tanyára.... nem is figyeltem az utat... csak mentem Márk mellett, vagy mögött... nem beszéltünk... némán sétáltunk, reménykedve abban, hogy hamarosan megleljük a hiányzó családtagokat, és ismét a biztonságot nyújtó meleg szobában lehetünk. Még csak szürkült... de a hó továbbra sem akarta alábbhagyni... hol iszonyatos erővel szakadt... hol nagyobb pelyhekben hullott.... akkor már nem azon aggódtam, hogyan jutunk haza... Pestre... csak túlélni szerettem volna. Ott voltunk az ismeretlenbe, telefon és minden nélkül. Még meg is jegyeztem Márknak, ha itt ér bennünket valami, akkor a régészek fogják megtalálni csontvázainkat, úgy kétezer év múlva. Egyetlen dolog azért vigasztalt... legalább az otthon maradottak, a tanyán maradottak előbb utóbb majd csak ráeszmélnek, hogy mi is elvesztünk. 

Nem emlékszem, hogyan vittük haza a lovakat. Semmilyen eszköz nem volt nálunk. Amikor ráleltünk a nyolcakra, nagyon kértem az Univerzumot, hogy találjunk megoldást arra, hogyan kísérünk be ketten nyolc lovat. Ekkor azért felmerült bennem, hogy a másik két megmentő merre lehet... és reméltem, hogy a lovak megmentése után, nem őket kell majd megmenteni. Tehát valami csoda folytán, ki tudja mennyit gyalogolva, hazavezettük a nyolcakat. Az istállóban már vártak bennünket... gyorsan betakartuk őket.... hihetetlen gyorsasággal ment a munka... az volt az érzésem, hogy a lovaknak nagyon tetszik, hogy most körülöttük forog a világ. Márk arcán ott volt az a mosoly.... elgondolkodtam azon, vajon történhet-e bármi, ami eltüntetné ezt a meleg, kedves mosolyt az arcáról.

Még egy meleg teát gyorsan ittunk, és nekiindultunk a hiányzó láncszemeket is összeszedni. Egyre sötétebb, és egyre hidegebb volt kinn. A hó már nem esett olyan intenzíven... de azért még nem adta fel, hogy megnehezítse az egyébként sem könnyű dolgunkat.

Valahol a semmi kellős közepén összefutottunk a felmentősereg, eddig elveszettnek hitt részével... három lóval érkeztek. Vagyis 11-et sikerült meglelni. Apolló nem volt sehol. Apolló Márk kedvenc lova. Az első lova volt. Már idősnek volt mondható.... és akkor láttam először Márk arcán az aggodalmat. Apollóra nem csak a hideg és az idős kora jelentett veszélyt. Megannyi vadcsapdát helyeznek ki ilyenkor a tanyákon élők, illetve az illegális vadászok.... és félő volt, hogy Apolló is belesétált az egyikbe. Még váltottak pár szót. Márk megkérdezte tőlem, akarok e menni még, vagy inkább maradok.... Nem akartam menni... de láttam Márk arcát, amikor Apollóról beszélt... és éreztem, hogy mennem kell vele... ha nem is találjuk meg... de ott kell legyek... így mentem... a lábaim már rég nem éreztem... lassan a kezeimet sem... hiába volt rajtam kesztyű. Bár síoverál, és kabát is volt rajtunk, mégis azt éreztem, csontig átfagytam... és a lábaim is alig akartak már engedelmeskedni... de Apolló valahol kinn volt az éjszakában...

Újabb kilométereket tettünk meg gyalog... míg a mezőőrök terepjárókkal próbáltak a mi kis hősünk nyomára bukkanni. Most ellenkező irányba mentünk, mint eddig. Bár nekem teljesen mindegy volt, mert eddig sem tudtam, merre tartunk. Valahol a semmi közepén egy ember alakja rajzolódott ki a sötétben. Nem mondom, hogy nem kezdtem félni. Amilyen gyorsan tudtam, Márk mellé szaladtam, és reméltem nem valami sorozatgyilkos közelít felénk... mert azt éreztem,  minden túlélési ösztönöm kihalt belőlem a hideg hatására. A lábujjaimról csak remélni mertem, hogy még megvannak.

Ahogy közelebb értünk ehhez az alakhoz, megláttuk, hogy egy idős bácsi, aki Apollót vezette szépen lassan. A két öreg, együtt nekiindult, hogy hazajöjjenek. Pista bácsi volt, mint később kiderült, a szomszéd tanya tulajdonosa, aki hazafelé tartva belebotlott ebbe a drága lélekbe, és felismerte, hogy kinek a lova, ezért úgy gondolta, hazahozza, mielőtt baja esik. Nem tudtam Márk Pista bácsinak örül jobban, vagy Apollónak... Csodás, szívet és lelket melengető pillanat volt, ahogyan Apolló és Márk örült a viszontlátásnak. Márk rám nézett. Én már nem tudtam, ki vagyok, merre vagyok... már azt sem értettem, mit is keresek én ott. De az a mosoly, az a feltétlen szeretet erőt adott nekem. És csak hálát éreztem, hogy ennek a pillanatnak a tanúja lehettem.