Szerencsés édesanya vagyok. Gyermekem oly kevésszer volt beteg. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, milyen aggodalommal jár is ez. Azt hittem, ahogyan telnek az évek, majd könnyebb lesz elviselni, ha látom, nem érzi jól magát. De nem könnyebb. Azt hittem, ahogyan növekszik, majd egyszerűbben kezelem ezeket a helyzeteket. De hiába cseperedik, nekem akkor ő is az életem... és mindig összeszorul a szívem, ha látom rajta, hogy beteg.

Még élénken él bennem amikor születése után megpillantottam. Sírt, de amikor odatették hozzám, kikerekítette a gyönyörű nagy szemeit, elhallgatott, és csak nézett engem... én pedig őt, az én gyönyörű angyalkámat, aki megváltoztatta az életem. Emlékszem, a hasfájós időkre, emlékszem, amikor jöttek a fogai... nem voltak nagy dolgok, én mégis féltettem őt, mert fájdalmai voltak.

A bárányhimlőnél két hétig feküdtem vele, reggeltől estig, estétől reggelig.... erős lefolyású, szövődményekkel teli bárányhimlő volt. Néztem kis pici testét... erőtlen volt... és láttam a szemében a fájdalmat... ott akartam lenni vele, mellette, ha másként nem, legalább így enyhíteni a fájdalmait. Vigyázni rá... óvni őt... figyelni, hogy vesz- e levegőt... nézni, ahogyan alszik... 

Amíg nem lettem édesanya, nem értettem, hogy az anyukák honnan szedik azt az erőt, ami akkor aktiválódik, amikor gyermeküknek szüksége van rá. Most sem értem... de már tapasztaltam egy párszor. Amikor nem tudott lábra állni egy oviban bekövetkezett baleset miatt, több száz métert gyalogoltam vele az orvosi rendelőig, kézben vittem, és már nagycsoportos volt. Kézben vittem röntgenre, és cipeltem az osztályok között, bár felajánlottak egy tolókocsit. Eszembe sem jutott elfogadni... az én gyermekemet, nem fogom beleültetni egy tolókocsiba. 

Amikor az iskolában rádőlt egy ping pong asztal... és én ezt végig néztem... másodpercek alatt ott voltam, és két emeletet vittem...

A legnehezebb perceket, akkor éltük át mi ketten, amikor halat evett. Nem tudtuk, hogy allergiás rá. Egyszer csak megjelent a szobában, hogy furcsán érzi magát... láttam, ahogyan jelennek meg rajta a foltok, láttam ahogyan egyre csak dagadnak az ajkai, a torka... a kezeiben volt, amikor már nem kapott levegőt... minél inkább próbált, annál kevésbé ment neki... életem legszörnyűbb percei voltak... üvöltöttem  a mentősökkel.... fuldoklott a gyermekem a kezeim között, és én tehetetlen voltam. De az univerzumnak, és a mentősöknek hála minden rendben lett.... akkor éreztem először azt, hogy elveszíthetem.... de akkor nagyon közelről érezhettem ezt. 

Volt, hogy hetekre megsüketült. A kezdeti kétségbeesés után, kialakítottunk egy rendszert a kommunikálásra, és éltük az életünket. Mert tudtuk, éreztük, hittük, hogy minden rendben lesz vele....  és így is történt...

Aztán teltek az évek, és a gyermekem, hála az univerzumnak nem volt beteg. ...

Ma az iskola után mondta nekem, hogy nem érzi jól magát. Azt hittem, csak fáradt.... nem foglalkoztam vele. Hazatértünk, és minden a szokásos módon történt itthon. Aztán nagy lett a csend. Bár nem szereti, de most mégis éreztem, hogy be kell mennem a szobájába. Csak feküdt az ágyon, betakarózva, könnyesek voltak a szemei. Negyven fokos láza lett egyik pillanatról a másikra. Az én drága nagylányom, mint egy szárnyaszegett kis madár olyan volt a meleg takaró alatt. Rohantam lázcsillapítóért, hívtam az orvost. Próbáltam nyugodt maradni, ne lássa rajtam a félelmet, az aggódást.

Órák múlva lejjebb ment a láza. Már nem tűnt olyan kis törékenynek, mint előtte. Mosolygott. Lefeküdtem mellé, átkaroltam, simogattam... kicsi teste már nem volt forró... "Anya! - fordult felém...- én csak téged sajnállak!" - mondta nekem őszintén.  "Miért sajnálsz kicsim?" kérdeztem vissza, mert nem értettem. "Mert látom rajtad, hogy aggódsz!"- válaszolta csendesen- "DE nem kell, hogy aggódj értem! Hiszen tudod.... vigyáz rám az Univerzum!" megpusziltam... igen... tudom... de amíg élek, aggódni fogok, félteni őt... mert nekem Ő mindig is az én kicsi lányom lesz.... aki engem választott édesanyjának, aki megtölti az életem csodákkal, aki annyi, de annyi örömet szerez nekem.
Ő az életem legnagyobb ajándéka, aki miatt újra és újra talpra álltam, történt bármi is velem. Aki miatt sosem adtam fel, mert egy csodaszép életet szerettem volna neki biztosítani... megadni neki mindent...

Anya! Ne aggódj értem! ... Bárcsak ilyen egyszerű lenne... de amíg lélegzem, addig aggódni fogok... még akkor is, ha tudom... vigyáz rá az Univerzum!