Hányszor, de hányszor voltunk már úgy ebben az életben, hogy voltak terveink, voltak álmain! Nagyra törő, csodálatos álmaink! Semmi mást nem szerettünk volna, csak elérni azokat. Gyönyörű az út... kitalálni valamit, amit szeretnénk megvalósítani... majd ennek útjára lépni.... és akkor az embert általában a magyar pesszimizmus arcul csapja.  Életemben eddig akkor értem el sikereket, ha mélyen hallgattam a terveimről... amikor már csak a végeredmény látszott... akkor avattam be a körülöttem lévőeket. Ilyenkor általában az volt a reakció... hogy ezt ők nem merték volna... ők bele sem kezdtek volna... mert a magyarok... az emberek... a magyar emberek többsége ilyen.... nem látjuk a szépet, ami körülöttünk van... csak a rosszat... azt viszont kihangsúlyozva... és már egészen gyermekkorunktól megtanuljuk, hogy semmit nem tudunk elérni... mert ezt mondták a nagyszüleink... a szüleink... a testvéreink. 

Valószínűleg minden családban van valaki, aki kilóg a sorból... a mienkben én... gyerekkorom óta kilógtam a sorból... hosszú hosszú évek múltak el úgy, hogy szerettem volna beállni a sorba... csak nem tudtam, hogyan kell.... nem volt, aki megmondja... amikor meg magamtól rájöttem, már a sornak nem kellettem.... addigra annyi és annyi előítélet volt velem szemben mindenkiben, hogy már senkit nem érdekelt, ki vagyok én, mit szeretnék... egyáltalán létezem-e.... később pedig mindent elkövettek, ha esetleg sikerült barátokat, társakat szerezzek, hogy ellökjék őket mellőlem. Mert akkor hirtelen mindenki félteni, és óvni kezdett..... és milyen az élet... amikor a leginkább szükségem lett volna féltésre és óvásra... akkor már nem voltak ott... akkor már egyedül maradtam....

Voltak nehéz időszakok... nagyon nehéz időszakok... mindig abban a hitben voltam, hogy majd jön valaki, és kisegít ebből a helyzetből.. megfogja a kezem.. és segít... aztán a folyamatos pofonok után rájöttem, hogy csak én lehetek az, aki tud segíteni önmagán. Összeszedtem utolsó erőmet... és elindultam egy teljesen más élet felé. Nem tudtam mi vár rám... csak abban bíztam, hogy ott, ahol épp akkor voltam, már csak felfelé vezet az út. ... és így lett! Sikerült lejussak a gödör aljára, ahonnan már nem volt lefelé... és csodálatos volt tapasztalni az erőmet... ahogyan mászok egyre feljebb és feljebb... csodálatos volt látni, hogy közelítek a gödör széle felé... amikor már önerőből eljutottam a széléig... hirtelen előkerültek oly sokan a múltamból... de nem a kezüket nyújtották... hanem az enyémre tapostak... egyre erősebben... és ők minél inkább tapostak, én annál elszántabban szerettem volna kikerülni onnan. És sikerült...

Sosem értettem ezt. Miért nem lehet örülni a másik sikerének? Miért nem lehet annak örülni, hogy a másik megtalálta az útját? Miért kell lépten nyomon akadályokat gördíteni elé... fájdalmat okozni neki? Nem értettem.. és már nem is akarom megérteni.... mert már nem köt semmi hozzájuk... legalábbis szeretném ezt gondolni...

Az út amelyen járok gyönyörű... fantasztikusabbnál fantasztikusabb segítőkkel. Csak pont azok nincsenek velem, akiknek úgy érzem, itt lenne a helye.... de ez nálunk nem szokás... nem szokás örülni a másik boldogságának... másik örömének.... a másik céljának.... rombolni, pusztítani... nálunk ez a szokás.... Ez volt a szokás... mert én már nem teszem ezt... inkább kiszállok.... elismervén, hogy nyertek, hogy könnyebb legyen nekik... fogom magam és kiszállok... mert nekem ez nem a járható út....  Bár még néha fáj, amit a hátam mögött megtesznek... de megpróbálom letenni ezeket a dolgokat... és menni tovább... mert többet kaphatok ettől az utazástól, mintha vissza fordulnék oda, ahonnan jöttem. Mert lehet, hogy a múltamból itt lenne mindenki... csak sajnos ezzel nem érnék el semmit.... 

Talán egyszer eljön majd az az idő, amikor egymás boldogságának is tudunk örülni... talán egyszer majd eljön az az idő, amikor a másikhoz szeretettel fordulunk... talán egyszer majd eljön az az idő, amikor a dolgokat egymásnak mondjuk el, szemtől szembe... és nem mindenki másnak... és addig? Addig nem tehetek mást, mint megyek, haladok előre... az álmaimért... a gyerekemért... a gyerekem álmaiért.... és reménykedem... hogy egyszer majd eljön az az idő.

Addig is csak annyit kérek... ha már nem vagy itt velem, hogy támogass, ha már nem vagy itt, hogy mellettem legyél.... legalább ne rombolj.... hagyj élnem kérlek!