2015. feb 06.

Szabadulás..... több, mint egy évtized fogságban

írta: Kata Vank
Szabadulás..... több, mint egy évtized fogságban

kelemen_sandor_spririt_dance

Valahogy mindig arra vágytam, hogy megmentsenek. A gyermekkoromból a testvérem mentett meg, ezáltal ő szabta meg mennyit érek, mit tehetek. A testvérem mellől a most már volt  férjem mentett meg. Azt hittem az életem egyenesbe jött. Azt hittem minden álmom valóra vált, azt hittem mesebeli hercegnőként rám talált a herceg... és boldogan élünk, míg meg nem halunk. 

Érdekes az emberi elme. Voltak figyelmeztető jelek, de még mennyi... de nem vettem róluk tudomást. Elhessegettem őket, mintha nem is láttam volna azokat. Nem érdekeltek. Mert hinni akartam, mert hittem a mesékben.

Sosem kérdezősködtem, miért költözünk. Csak költöztünk, és költöztünk. Sehol sem vetettük meg a lábunkat hosszabb ideig. Sosem kérdeztem... talán mert féltem a választól... féltem... ezért inkább csendben maradtam. Módszeresen szabadított meg a volt férjem az egyébként sem sok önbizalmamtól, magamba, és az emberekbe vetett hitemtől. Mindig azt hajtogatta, nekünk mindenki csak rosszat akar, egyetlen céljuk, hogy elválasszanak bennünket. És én hittem neki. Ezért a családommal megszakadt a kapcsolatunk. Sosem volt igazi jó kapcsolat, így nem volt nehéz dolga. Mindig is nehezen kötöttem barátságokat. Nagyom kicsi volt a társaság, de jóban rosszban kitartottunk egymás mellett. Aztán csak azt vettem észre, hogy már ők sincsenek. Néha bántott, hogy miért nem. Mindig azt mondta nekem a volt férjem: "Mert irigylik a boldogságot tőled! Féltékenyek rád!" És én hagytam. Lélek nélküli emberré váltam. Robottá, aki azt teszi, amit mondanak neki. Talán voltak pillanatok, amikor ellent szerettem volna mondani. De olyan agresszióval törte le eme próbálkozásaim, hogy a későbbiekben, önvédelemből, inkább már nem próbálkoztam. Tettem, amit tennem kellett. Túlélésre rendezkedtem be.

Volt egy aránylag nyugodt időszak az életünkben. Akkor hosszabb ideig lakhattunk egy helyen. Lettek ismerőseink, lettek barátaink. De az én múltam semmivé lett. Ha bármikor meg mertem említeni, hogy hiányoznak azok az idők... súlyos következményei lettek... így megtanultam azt is, hogy ne jusson eszembe... vagy, ha eszembe jutott, mélyen hallgassak róla. És nap, mint nap ment az agymosás. Te nem kellesz senkinek! Téged senki nem szeret, csak én! Te, ha én nem lennék, nem érnél semmit! Nélkülem egy alkoholista lennél egy híd alatt! És ezt annyiszor, de annyiszor hallottam, hogy már el is hittem. És mélyen hálás voltam neki, amiért megmentett ebből az életből, és ezt az életet élhetem mellette. Már nem akartam szabadulni. Elfogadtam mindent, úgy, ahogy volt. Még mondhatnám azt is ... boldog voltam. Hiszen, ha nem akartam önálló lenni, ha nem kérdezősködtem, ha nem akartam semmit sem tenni, csak őt "szolgálni", és azt tenni, akkor, amikor Ő mondja... minden rendben volt... minden olyan szép volt... mint a mesében. És én ezt a mesét szerettem volna... nem akartam, vagy nem voltam képes szembe nézni a valósággal. Hiszen addigra már tudtam... nélküle nem lennék senki, nélküle nem vinném semmire... én senkinek sem kellek, hiszen nem hiányzom senkinek! Így egy világot teremtettem magamnak, amiben boldog voltam. Tudtam a játékszabályokat. Ha megfeledkeztem róluk, vagy nem akartam betartani őket, túl súlyos árat kellet fizessek. Ezért betartottam a szabályokat, és így boldog voltam.

Megszületett a kislányunk. A legboldogabb ember voltam a Földön! Ez a lélek az én csodám volt! Ő érte kezdtem élni. Már nem számított semmi. Ő volt nekem, és ezáltal erőt merítettem a hétköznapokhoz, érte... mert neki jobb gyermekkort szerettem volna nyújtani, mint amilyen nekem volt. A nap 24 órájában édesanya voltam. Ez a "szerep" mentett meg attól, hogy eldobjam az életem. Mert ő érte talpra álltam akkor is, amikor már azt hittem nem bírom tovább.

2006-ban derült ki számomra az igazság. Addigra egy olyan házban éltünk, amelynek minden oldalát vastag falak vették körül. Az életterem, az életterünk lekorlátozódott a házra, és a picinyke udvarra. De engem nem zavart. Boldog voltam. "Csak így tudlak titeket megvédeni a külvilágtól!" - mondogatta nekem mindig. "Azért vannak ezek a falak, hogy megvédjenek bennünket!" És én elhittem. Nem akartam kimenni a falon túlra. Azt hittem a falakon túli világ fájdalmas, a falakon túli világban mindenki csak rosszat akar nekem. Ezért maradtam. Már akkor sem akartam menni, amikor mehettem volna. Néha beléphetett ebbe az erődítménybe olyan, akit a volt férjem beengedett. Az ő barátai... akik persze időközben az én barátaim is lettek... hiszen én már megszűntem létezni... már nem voltak álmaim, már nem voltak céljaim, már nem voltak barátaim... semmim sem volt... hiszen a külvilág rossz, és csak rosszat akarnak nekem. 2006-ban a tévéből tudtam meg, hogy az én volt férjem, ki is valójában... a tévéből tudtam meg az igazi nevét. Az azt követő három hónapra nem emlékszem. Azt tudom, hogy elláttam a gyermekem... és azt is tudom, ha ő nem lett volna... én feladom... mert nem akartam élni... de érte meg kellett tegyem! Ezért tettem a dolgom... kiléptem az életbe, és megteremtettem magunknak a feltételeket, hogy túléljünk.... hiszen a volt férjem nem volt már velünk.

Esélyt kaptam, hogy elmenjek. De addigra már olyan szinten éreztem azt, hogy nélküle nem érek semmit, hogy nem akartam menekülni. Olyan voltam, mint egy kis elefánt, akit láncon tartanak... nagyon sokáig... és az elefánt megtanulja, hogy bármennyire is szeretne, nem tud menni, mert a lánc nem engedi. Aztán leveszik ezt a láncot... de az elefántnak addigra beleivódik a tudatalattijába... nem menekülhetsz... így már akkor sem akar elmenni, amikor nem lenne semmi, ami visszatartaná.... én sem mentem... maradtam... sőt... kétségbeesetten küzdöttem a kapcsolatunkért.... kétségbeesetten. Mert meg akartam MUTATNI, HOGY LÉTEZIK SÍRIG TARTÓ SZERELEM.

Ezért maradtam. Mikor hazajött nem változott semmi... sőt minden rosszabb lett. Megtapasztaltam, hogy igenis boldogulok nélküle. Módszeresen elzárt ismét a külvilágtól. Minden addigra kialakult kapcsolatomat porrá zúzta, úgy beállítva azt, hogy a másik fél döntése ez. Így egyedül maradtam... a gyermekemmel... a falak között. Már nem mehettem a falakon túlra... de hiányzott az a világ... hiányzott a szabadság. Aztán ismét betört. Ismét engedelmes szolgája lettem. Alázattal szolgáltam, robotként téve, amit mond.

Az utolsó két év kegyetlen volt. Minden másodpercemmel el kellett számoljak, mit csináltam. Már nem volt velünk. Az univerzum megoldotta, hogy ne legyen. Kaptam még egy esélyt a szabadulásra. Távol volt, én mégis rettegtem tőle. Telefonon ellenőrzött, és telefonba hordott el mindennek... nem voltam önmagam, és minden apró kis önbecsülés szikrámat kioltotta bennem. És én alázattal maradtam. Bocsánatot kértem, ha tovább tartott a bevásárlás, bocsánatot kértem, ha késtem a telefonos ellenőrzésről... mindenért bocsánatot kértem. Két évig bírtam. És akkor azt mondtam, végzek magammal, mert nem bírom tovább! És szabadulni akartam!

És szabadultam is! A pokolban voltam, árnyéka néhai önmagamnak, lélek, önálló gondolkodás nélkül, szolgálva valakit, aki sosem volt hozzám őszinte... aki magához láncolt, aki magához kötött, aki elhitette velem, hogy nélküle nem érek semmit!

De összeszedve maradék erőmet léptem, mert lépnem kellett! Amikor először szembesült azzal, hogy öntudatomra ébredtem, még próbálkozott a fenyegetőzéssel. De éreztem magamban az erőt... és nem hagytam, hogy megfélemlítsen... amikor erővel nem bírt hatni, próbálkozott a behízelgéssel. De ellenálltam, mert tudtam, ideje megtegyem a lépést, hogy menjek! Menjek el tőle olyan távolra amilyen távolra csak tudok, önmagamért, és a gyermekemért.

Egy év telt el! Hányszor, de hányszor éreztem azt, nem bírom, és visszafordulnék! De nem tehettem! És sok sok barátomnak, segítőmnek köszönhetően haladtam tovább az utamon.... a szabadság útján! A boldogság útján! megtalálva önmagam, az álmaim! Újra teremtve magam a semmiből. És ma már tudom jó úton járok, a lehető legjobb ÚTON, AMELY  csodákkal van kirakva. 

Még sok időt töltök a négy fal között. De nekem ez manapság a szabadságot jelenti! Mert szabad akaratomból teszem ezt, nem kényszerít senki, és semmi. 

Drága élet! Köszönöm a második lehetőséget! Köszönöm, hogy volt erőm lépni, köszönöm, hogy volt erőm végig csinálni! Köszönöm az álmaimat! És köszönöm a gyermekem, aki, akkor is erőt adott nekem, amikor már azt hittem teljesen elfogyott!

Köszönöm az ÉLETET, köszönöm az ÉLETEM!

 

Szólj hozzá