Indulni készültünk a lovardába. Már szinte a mindennapjaink részévé vált. De most nem voltak bennem jó érzések. Nem ülök lóra.... ezen gondolatok voltak a fejemben. Nem ülök lóra.... Egyre erősebbé vált ez az érzés. Ha a gyermekemet nem kellett volna vigyem, biztosan nem mentem volna. Kitaláltam volna ezer meg egy kifogást, hogy miért nem jó nekem a mai időpont...aztán meg a következő... és a következő... és a lovas álom is bekerült volna egy dobozba.... amely nem vált, nem válhatott valóra. A múltkori kudarcom után sikerült meggyőzzem magam, hogy talán nem is kellene ezt folytassam. Minek? Miért is szerezzek újabb és újabb kudarc élményt... miért is romboljam továbbra is szándékosan önbizalmam? Miért is jutott nekem eszembe, hogy lovagoljak? Évtizedekig megvoltam a lovak nélkül. Évtizedekig csak csodáltam őket a távolból. Akkor miért is kellett nekem kitalálni, hogy meg szeretném tanulni? Miért is akartam én olyan elszántan ezt az egészet? Miért szerettem volna ezt mindennél jobban? Miért? Hogy a sok siker után, amit az elmúlt egy évemben sikerült elérjek, leromboljam mindezt? Leromboljam a saját álmom? És ehhez senki nem kellett volna. Saját magam romboltam volna a földig... egyedül.... Nem ülök lóra... a földről fogom csodálni őket, mint ahogyan eddig is... nem ülök lóra....

A kocsiban, útban a lovarda felé megbeszéltem ezt a gyermekemmel. Próbált győzködni, hogy "Anya pont Te vagy az, aki mindig azt mondja nekem, hogy bármit elérhetek, ha szeretném, és kitartó vagyok! Te szoktad anya mondani, hogy ne adjak fel semmit, még akkor se, ha néha nem sikerül! És erre Te feladod! Ülj fel velem a lóra!" Nézett a gyönyörű szemeivel, és mosolygott. "Anya! Ülj fel velem a lóra!" ... De most azt éreztem... nem merek... nem tudok... félek... mondtam neki, hogy ne haragudj pici lányom, de én most biztosan nem fogok lóra ülni. Majd nézlek a földről, és veled fogok örülni. De nem ülök lóra... majd talán legközelebb... "Ajaj" mondta... "Hát akkor itt már csak Balázs segíthet!" 

Lassan sétáltam fel a lovakhoz. Láttam, hogy a szabadban vannak. Most már biztosan nem ülök fel a lóra... döntöttem el...

Balázzsal közöltem, hogy ma nem fogok lovagolni.... nem mondtam, hogy miért... csak annyit, hogy én ma biztosan nem... Balázs meg csak annyit... "Biztosan a lovon fogsz ülni! Lemegyünk a lenti karámba, csak mi ketten. És engem nem érdekel, hogy hogyan, de egy biztos... a ló valahogy alád fog kerülni!" Hozta nekem Basát. Basát, aki oly közel került a szívemhez, és a lelkemhez! Basát... sosem hittem volna, amíg nem ismertem őt, hogy valaha lesz egy olyan patás, akit ennyire megszeretek. Basa, aki csupa szív és lélek! Basa... az én Basám. .. Vezettem őt... megsimogattam, de féltem... még tőle is... néha ránéztem, és láttam, hogy érzi a távolságot. Láttam rajta, hogy tudja, mi játszódik most le bennem. 

Felületem rá. Én, aki olyan elszántan jelentette ki, hogy márpedig ma biztosan nem. Sírni tudtam volna, és most nem az örömtől. Félelem volt bennem, bizonytalanság, és nagy összevisszaság. Féltem... és nem szeretem ezt az érzést... megbénulok tőle... és most ültem Basán... próbáltam nem sírni... elvégre is, hogy festettem volna ló háton, miközben sírok. És nem szoktam sírni. Félelmemben, fájdalmamban sosem. Kérdezte Balázs, hogy minden rendben van-e. Nem fáj a lábam? Nem fáj semmim? Erőltetett mosollyal kérdeztem, miközben a könnyeimet próbáltam meg visszatartani, hogy, ha azt mondom, hogy igen, akkor felmentést kapok, a mai óra alól? Erőltetett mosoly.. és mindezen szavakat próbáltam úgy mondani, hogy legalább a hangom ne remegjen. Menekültem volna. "Azt csinálsz, ma, amit akarsz!" hangzott az utasítás... Semmit nem akartam csinálni, főleg nem körbe körbe sétálni, egyedül... ketten Basával.

Végül is elindultunk szépen körbe, Balázs sétált mellettünk. Mondta, hogy az, hogy én szeretném feladni, abbahagyni a lovaglást, az neki is egy kudarc. Nem éreztem kudarcnak, főleg nem az ő kudarcának, és ezt meg is mondtam neki. Egyszerűen csak rájöttem, hogy a korlátaim eddig engedtek, és tovább már nem. Nem kudarc... a dolgok reális értékelése. Megálltunk! "Bebizonyítsam neked, hogy azok a korlátok, amikről most beszélsz, csak a fejedben léteznek? Megteszed, amit most mondok neked?" kérdezte határozottan. Csak néztem rá, nem értettem a kérdését. "Megteszed, amit most kérek tőled?" Odalépett hozzánk. "Tedd hátra a lábad és állj fel!" "Álljak fel a nyeregben?" kérdeztem volna vissza, de már csak azt vettem észre, hogy állok a lovon. Állok! És minden, ami eddig bennem volt negatív érzés, minden, ami eddig azt mondatta velem, hogy hagyjam abba, elszállt! Sikítani tudtam volna! Mert éreztem! Éreztem a szabadságot! Éreztem, azt, hogy megérinthetem a csillagokat! Éreztem! Hiszen így indult minden! Csak akkor nem Basán, hanem Kecsesen álltam, a naplementében! Akkor éreztem először, hogy nekem kell ez az érzés! A szabadság érzése, a bizalom érzése.... átélni a csodát! Megbízni magamban, a lóban és az oktatóban, hogy olyat úgy sem kérne, amiről tudja, hogy képtelen lennék megtenni! És ismét ott álltam a lóháton!Mint ahogyan kezdődött. És már csak mosolyogni tudtam! IGEN! Megcsináltam! Balázs elindult Basával. Megijedtem. Pár lépés után kissé megdőltem, majdnem leestem. Addigra már guggoltam. Ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha leesek. Visszaültem a nyeregbe! És csak mosolyogni tudtam! "Mondtam neked, hogy nem lesz baj. Ha leestél volna, ott lettem volna, és elkaplak!" Csodálatos érzés volt. Egyrészt magamnak megmutathattam, hogy képes vagyok rá! Magamnak bebizonyítottam, hogy a félelmek, amik eddig tomboltak bennem, alaptalanok voltak. És Basa és Balázs bebizonyította, hogy a világ legcsodálatosabb érzése, a bizalom. Van még mit tanuljak ezen a téren. De ez a mai délután életem eddigi egyik legcsodálatosabb tanítása volt.

Ismét sétáltunk körbe. Már csak mosolyogni tudtam. Boldog voltam! A legboldogabb a világon. És ki más is lehetett volna ennek a pillanatnak részese, mint Basa... az én nagy tanítóm... és Balázs, az én másik nagy tanítóm. 

"És kit érdekel... folytatta mondani válóját kedvenc oktatóm.... hogy már megint spiccben tartod a lábad... és a szárat pedig úgy fogod, mint kurva a liliomot!" Ettől a mondattól kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni. És tényleg... kit érdekel.... egy a fontos... szeressem.... és én abban a percben nagyon szerettem. Mert ismét átélhettem mindazt, amiért elkezdtem ezt az egészet.

Szabad vagyok! Már nincsenek falak, már kiléphetek az ajtón. Már nincs ketrec. Már nincsenek láncok. Szabad vagyok... csak még emlékeztetnem kell rá magam időnként. Szabad vagyok! Már nem kell féljek! Szabad vagyok.

Csak néha még nehéz elhinnem. De akkor az élet, Univerzum, Basa, Balázs emlékeztetnek rá! Már nincsenek falak.... Szabad vagyok!