Álltam, és néztem a lovasokat. Kívülről oly könnyűnek tűnik. Annyira könnyűnek. Én is ebben a hitben voltam. Hiszen ez könnyű! Aztán az első igazi lóra ülésem alkalmával rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű. Volt, hogy annyi energiám nem maradt az óra végére, hogy leszálljak a lóról. Pedig milyen egyszerűnek is tűnik a lovaglás, ha az ember kívülről figyeli. És milyen szerencsés is vagyok, hogy nem volt senki, aki felhívja rá a figyelmem, hogy mennyi küzdelemmel, kitartással jár ez az egész. Hiszen, mi van ebben? Az ember felpattan a ló hátára, aztán hajrá. Hát, már a felpattanás sem megy oly könnyen... az aztán hajáról meg már inkább ne is beszéljünk.

Csodálatos nap volt a mai. És eme gyönyörű napot, az én Drága négylábú patás barátommal zárhattam. Basa a csupa szív lélek, aki annyi mindenre tanít engem. És akiben annyi szeretet van, amellyel mindig bebizonyítja nekem, hogy a világban még él a jó. Imádom, amikor fejecskéjét oda hajtja a vállamra, vagy, mint a mai napon, egyszerűen beletette buksiját a kezembe, és én tartottam neki, miközben szeretgettem. Bújt, mint egy kiscica. Pár hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy egyszer lesz egy olyan ló, aki ennyire közel tud kerülni hozzám. Pár hónappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy van ezen a világon egy olyan lélek, akit képes leszek ennyire megszeretni. Az előző órán küzdenem kellett vele, vagy neki velem, vagy egymással küzdöttünk. Volt olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy én most leszállok róla, és nem érdekel ez az egész. Balázs, mint mindig most is megmentette a helyzetet. Valahogy végig küzdöttük azt az órát. És mégis, annyira szerettem még akkor is, mert Basát nem lehet nem szeretni. Mert Basa, ő Basa, mert van, amikor a csoda négy lábon érkezik, és patája van. És csupa szeretet. Ma viszont gyönyörű volt vele dolgozni. Ő az én nagy tanítóm, akinek segítségével, minden egyes alkalommal közelebb kerülök egy olyan álmom valóra válásához, amiről még az sem tudtam, hogy az én álmom.

Álltam, és néztem a lovasokat. És felidéztem magamban azt a szombati napot, amikor a szemem előtt állt össze egy csodálatos kép. Musical előadásra készül a csapat. Nézőként csak azt látjuk, hogy gyönyörű. Csak azt látjuk, milyen fantasztikus, amikor ló és lovasok a lehető legnagyobb összhangban dolgoznak együtt. És nem láthatjuk azt a munkát, ami mögötte van. Azt a nem kevés munkát, ami ahhoz kell, hogy megszülessen valami. Hiszen kívülről olyan egyszerűnek tűnik. Már hetek óta ment a gyakorlás. A fiatalok szerda esténként mindent megtettek azért, hogy aztán, amit a nézők láthatnak, maga legyen a tökéletesség. És nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ők mindannyian iskolába járnak, dolgoznak. És mégis ott voltak. És gyakoroltak. Nem kényszerből, hanem, mert szerették volna ezt az egészet.

Már a bemelegítésnél is jó volt látni az összhangot. Aztán megérkezett Tibor, aki összeállította a részleteket teljes egésszé. Igazi csapat munkát láthattunk ott, amikor az ötletekből, elképzelésekből létrejön valami, ami nagyon látványos. Minden tiszteletem azoké, akik részt vettek a főpróbán. Hihetetlen koncentrációról, és önfegyelemről tettek tanúbizonyságot. Nekem már ez is egy nagy tanítás volt. Hogy amikor nem úgy sikerül valami, ahogyan szeretnénk, nem állunk neki dühöngeni, hisztizni, hanem újra nekiindulunk, és újra, és újra, egészen addig, amíg nem lesz tökéletes. Tibor pedig pár óra alatt összeállította a koreográfiát, és a lovasok pedig tették a dolgukat. Egy szünetet tartottak, pár perc erejéig, és utána újra lovon ültek, és gyakoroltak. Ezt nézőként nem láthatjuk. Mint ahogyan azt sem, milyen fegyelem kell ahhoz, hogy ennyi ló ott legyen, és akkor, amikor kell. Voltak nehéz pillanatok, ugyanakkor olyan csodálatos érzés volt részese lenni annak, amikor kirajzolódott egy koreográfia. Amikor láthattuk készen. Amikor láthattuk, hogy minden és mindenki a helyére került.

És azon a délutánon látni, érezni és tapasztalni lehetett a szeretetet. Szöszke nevezetű patás megrúgta a mögötte haladó Hópelyhet. A kis hölgy, aki rajta ült kétségbeesve jött oda hozzánk Pihével, és sírt. Mert szereti Pihét, és aggódott érte, hogy baja esett. Pillanatok alatt megnyugodott, és már újra a helyén volt, hiszen a show-nak mennie kell tovább. Pihe nem sérült meg, Pihe, aki márciusban született, amikor esett a hó, és ezért kapta a Hópehely nevet. A homlokán pedig van egy fehér folt, mintha ezzel is el szeretné mondani születése történetét. Pihe, aki annyira nehezen tanult meg bízni az emberekben. De ez egy külön történet. Mint, ahogyan nekünk embereknek is megvan a saját külön külön történetünk, úgy a lovaknak is. 

Volt egy pillanat, amikor az volt a gondolatom, ha azt fogom látni, hogy erőszakkal, erővel, veréssel bírják rá a lovakat, hogy azt tegyék, amit a lovasok akarnak, akkor felállok, és elmegyek innen, és soha nem fogok visszatérni. Tulipán a nehéz természetű ló, aki még fél is. Megnehezítette lovasa dolgát. A kis hölgy, aki lovagolta beteg volt. Beteg, de mégis eljött a próbára, de nem tudott felülni rá. Mégis ott volt. A részese volt. Ezért Gábor ült fel Tulipánra. ÉS láthattam azt, amiért ebbe a lovardába vezetett a sors, isten, univerzum, nevezzük bárminek. Láthattam azt, kívülállóként, hogy miért is érzem mindig azt, amikor  átléphetem eme központ kapuját, hogy a lelkem hazatalál. Gábor végtelen szeretettel bánt Tulipánnal, szeretgette, amikor eme drága Lélek épp a világból is kimenekült volna, mert félt. Simogatta, szeretgette. Jó volt látni. Nagyon jó volt látni. Aztán a próba végén Apolló került Tulipán mellé. És Apolló fogta, és nagy buksiját rátette Gábor lábára. Egy kis szeretgetésre vágyott, amit meg is kapott. Apolló a gyönyörű tiszteletet parancsoló ló bebizonyította, hogy hatalmas méretei ellenére csupa szív és lélek, és ő is vágyik a szeretetre. És látni, ahogyan Gábor simogatta azt a gyönyörűséget, szívemnek oly csodás látvány volt. Mert ezen tettek bebizonyították azt, hogy a szeretet csodákra képes. 

Nagyon szerencsés vagyok, hogy azon a szombat délutánon ott lehettem, és láthattam mindezt. A kitartást, a hozzáértést, a szeretetet, mindazt, amiért elkezdtem lovagolni. És azt az önfegyelmet, amit azon a délutánon az ott lévők tanúsítottak. Látni, ahogyan a részletekből összeáll az egész. Látni, ahogyan megszületik valami, ami remélhetőleg nagyon sok embernek fog egy csodálatos délután, és estét szerezni. Mert bár a munka nem látszik, ami mögötte van, de a végeredmény igen!