Szeretném elmondani, hogy ez az én véleményem, én így látom a dolgokat. Sem pszichológus nem vagyok, de még csak pedagógus sem. Egy édesanya vagyok a sok közül, akinek gyermeke egy egyház által fenntartott intézménybe jár.

Sokat szidott oktatási rendszerünkkel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani.

Évekig jártunk alapítványi iskolába, mert én is úgy éreztem, mint oly sokan mások, hogy a mai oktatás nem megfelelő, és szerettem volna a gyermekemnek a lehető legjobbat adni, nyújtani. Szerettem volna, ha az életben egy nagyon nagy előnnyel indul... történetesen, hogy nem lerombolják az önbizalmát, hanem építik. Nekem ez volt a fontos, ez lett volna a fontos... illetve, hogy ne legyen folyamatosan megfelelési kényszer alatt. Jól felelni, folyamatos dolgozatírásoknál mindig a legjobbat nyújtani. A tanagyag mindenhol ugyanaz, hiszen a nemzeti alaptantervet minden iskolának be kell tartania, ezzel nem is foglalkoztam. Gyermekkoromból még élénken él bennem, hogy folyamatosan tanultam, mindent szóról szóra, mégis nagyon nagy kihívás volt számomra minden egyes felelés. Az én dolgomat még a szüleim, az édesanyám által támasztott gyakorlatilag teljesíthetetlen követelmények is megnehezítették. Mert egyetlen fontos dolog volt, csak és kizárólag ötöst lehetett hazavinni osztályzatként, más lehetőségem nem volt. 

Ezért már gyermekem első osztályba lépésénél elhatároztam, hogy nem fog érdekelni, milyen osztályzatot is kap, ha tudom, hogy tanult, vagy mindent megtett azért, hogy jó jegyet kapjon, de épp nem volt jó napja, leblokkolt, vagy bármilyen okból nem sikerül teljesítenie, nem fogok üvölteni, nem fogok büntetni. Sosem üvöltöttem vele, sosem büntettem.

Mi alapítványi iskolából léptünk át egy egyházi fenntartású iskolába, és bátran állíthatom életem legjobb döntését hoztam meg, ami a gyermekemet is szolgálja. Az alapítványi iskolában csak meghatározott rétegből érkeztek gyerekek, mi nem tartoztunk ebbe a rétegbe, mégis mindent elkövettem, hogy fizetve legyen a tandíj. Eme réteg gyermekei gyakorlatilag bármit megtehettek, mert a szülők rendelkeztek annyi pénzzel, hogy "kilóra" megvegyenek bárkit, ezáltal a gyermekeik már egész fiatalon megtanulták, nem megbecsülni semmit, "mert apám majd megveszi", egész fiatalon megtanulták, hogyan ne tiszteljenek senkit, "mert apámnak van annyi pénze, és fizet épp eleget, ezért egészen biztosan nem fognak kirúgni" és még megannyi hátrány. Kis létszámú osztály volt, ami akár előny is lehetett volna, de miután az elit szülők, elit gyermekei jártak ebbe az iskolába, úgy gondoltam, hogy ez nem a megfelelő környezet a gyerekem számára, mert nem szerettem volna, ha ezt látja. Hogy pénzes szülők, pénzes gyermekei gyakorlatilag bárkit megtaposhatnak, bárkin átléphetnek, mert majd a szülők elrendezik. Akkor kerestem meg ezt az iskolát, ahová most jár a gyermekem. Közösséget talált, egy nagyon jó osztályt, nagyon jó gyerekekkel, és nagyszerű szülőkkel, minden társadalmi rétegből.

Úgy gondolom, hogy a mai sokat szidott oktatási rendszerrel talán nincs is akkora baj. Persze nagyon sokat kell tanulni a gyerekeinknek, és felesleges dolgokat is. De nekünk is sokat kellett tanuljunk. Talán, ami igazán nehézzé teszi a mai fiatalok sorsát, az nekünk szülőknek az irdatlan elvárásaink, tisztelet a kivételnek. Sokat dolgozunk, hogy megéljünk, és gyakorlatilag a gyerekeinket a versenyistálló szerű tanuláson kívül, még további elvárásokkal ruházzuk fel, aminek nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak megfelelni, és akkor kezdődnek a problémák. És akkor el kezdjük szidni a tanárokat, az oktatást, az iskolát, az igazgatót, mindenkit.

Hétfőn kedvenc gyermekemnek nagyon rossz napja volt. Két egyessel sikerült hazatérnie. Egész nap ezen idegeskedett, mert az osztálytársai még mondták is neki, hogy akkor vége a lovaglásnak. Kértem tőle, hogy a lovaglás, ne a tanulás kárára menjen. De nem fogjuk abbahagyni a lovaglást. Épp elég büntetés volt önmagának, hogy a napot végig idegeskedte, még büntessem én is? Hagyjuk abba a lovaglást, amit ő is, és én is szeretek, és ami inkább az életre tanít, mint az iskola? Csak azért, mert rossz napja volt, és rosszul sikerültek a dolgozatai? Üvöltsek vele? Miért, akkor megváltozik bármi is? Ismerem a gyerekemet, és tudom, mennyire a szívén viselte aznap a két rossz jegyet. Nem fogom büntetni, és főleg nem azzal, hogy azt vegyem el tőle, amit annyira szeret, a lovaglást. Miért? Miért is kellene ezt tegyem? Megbeszéltük, hogy túllépünk ezen, és mindent el fog követni, hogy kijavítsa ezeket a jegyeket.

Másnap bementem az iskolába én is, de nem a tanárok nyakának esni, hanem a segítségüket kérni, hogy kezdjek-e aggódni, vagy tehetek-e valamit, hogy megállítsam ezt a tendenciát? Szántak rám pár percet, megbeszéltük a következő lépéseket. És meg is nyugodtam. És azt hiszem minden a pedagógusokon múlik. Minden. Lehet bármilyen rossz az oktatás politika, egy jó pedagógus bármit el tud érni a gyerekeknél, és bármire meg tudja őket tanítani, anélkül, hogy stresszelniük kellene. És ez az legfontosabb. És talán ezért vagyunk mi nagyon jó helyzetben, mert ilyen csodálatos pedagógusaink vannak, és szándékosan nem tanárt írok. Mert ők pedagógusok a javából, és ezt kellene megbecsüljük, hogy bármily kevés fizetés mellett, ők a szívüket, és a lelküket kiteszik azért, hogy tanítsák a gyermekeinket. És, ha kedvenc gyermekem épp rossz jegyet hozott, az nem a tanár hibája, pláne nem az iskoláé. De nem történt tragédia. Sőt, én azt mondom, hátralévő életében ez legyen a legrosszabb, ami történhet vele... ez a két egyes... mert akkor szép élete lesz.

Talán nagyon fontos lenne, hogy az önbizalmukat erősítse az oktatás, a lexikális tudás helyett. Tudniuk kellene, mire elérnek, egy bizonyos kort, hogy a világ legcsodálatosabb teremtményei, akik bármire képesek, bármit képesek elérni, ha szeretnék. Ehelyett folyamatos megfelelési kényszer alatt vannak az állandó felelések, és dolgozatok terhe alatt, és ezt a legtöbb szülő még meg is tetézi, a rossz jegyekért járó büntetésekkel. Tényleg ennyire rossz szülőknek tartjuk magunkat, hogy a gyermekeinkre, csak büntetéssel lehet hatni, és beszélgetéssel nem? 

Az oktatásunk nem az életre nevel... ezt tudjuk. Ezt nekünk kell megtanítani a gyermekeinknek. De az iskola már engem sem az életre nevelt. Ott álltam kilépve a szakközépiskola kapuját, felvértezve az érettségimmel, csak épp azt nem tudtam, mit is kell kezdjek magammal a nagybetűs életben. Megtanultam, mert kénytelen voltam.

Az életre nekünk kell megtanítani a gyermekeinket, a legjobb tudásunk szerint. És én nem hiszem, hogy az életre büntetéssel, üvöltéssel lehetne nevelni. Ma négyest kapott nyelvtanból. Kevesebb pontja lett, mint amennyit számolt a tanára, és ő szólt. Nem gondolkozott rajta, hogy elvesztheti a négyesét. Szólt, mert így látta helyesnek. Nekem ez még nagyobb büszkeség volt, mint az, hogy négyest kapott.

Az életre mi neveljük a gyermekeinket. És nem háríthatjuk át a felelősséget sem az oktatásra, sem a tanárokra, sem az iskolákra, sem senki másra. A kudarcok épp úgy az élet velejárói, mint a sikerek. A legtöbb szülő mégis elvárja, hogy a gyereke mindennap, minden tantárgyból ötöst hozzon, különben büntetés, üvöltés, és minden egyéb.

Én az ajándékozást sem kötöttem soha ahhoz, hogy jó volt-e vagy rossz! Mi köze a kettőnek egymáshoz? Ha a gyerekünk rossz, akkor valamit, mi is rosszul csinálunk. Lehet, hogy én vagyok egy hihetetlen szerencsés helyzetben, hogy ilyen gyermekem van. Nem tudom.

De úgy gondolom, hogy a büntetések, üvöltések helyett meg kellene tanulnunk beszélgetni a gyermekeinkkel. A büntetések, üvöltések helyett közösen kellene megkeresni a probléma megoldását. A büntetések és üvöltések helyett, meg kellene nekik tanítanunk, hogy akkor is szeretjük őket, ha épp egyest hoznak. Meg kellene tanuljanak bízni bennünk, de, ha épp attól fosztjuk meg őket, amit a legjobban szeretnek büntetésként, akkor csak haragot táplálunk bennük, még magunk iránt is. 

Az életre nekünk kell megtanítani őket.