2015. már 29.

Jó volt látni kívülről is.... avagy jó, hogy maradtál...

írta: Kata Vank
Jó volt látni kívülről is.... avagy jó, hogy maradtál...

maradni

Az élet csupa szépség, csupa kihívás, időnként csupa látszat. Kilógni a sorból, sosem volt szerencsés. Jobb esetben csak kicsit bolondnak tartanak, rosszabb esetben folyamatos támadásoknak vagy kitéve, legfőképpen a családod által. Hiszen a barátaid elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Pont ezért a barátaid. Nem akarnak megváltoztatni, nem akarják, hogy Te is beállj a sorba. Hiszen, ők sem az a sorban állós típus, és, ha van is közöttük olyan, pont azért szeretnek téged, mert Te kivétel vagy. a család az más. A család egy roppant nehéz dolog tud lenni, főleg akkor, ha a fekete bárány Te vagy.

Évtizedeken keresztül akartam megfelelni a családomnak, a külvilágnak... másoknak... idegeneknek, akikről azt sem tudtam kicsodák. Minta anya, minta feleség, minta háziasszony... minta... és akkoriban még közösségi oldalak sem voltak. Manapság roppant könnyű "minta" életet élni... pár fotó a facebookra... aztán ennyi... az igazság, meg úgy sem érdekel senkit.... a lényeg, hogy a több száz, esetleg több ezer ismerős, akiknek a többsége egyébként köszönés nélkül megy el melletted az utcán, ha te köszönsz rá, akkor pedig értetlenül néz vissza rád, hogy ki is lehetsz...  tehát kitenni pár "tökéletes" fotót.. pár jó írást a tökéletes gyereknevelésről, a tökéletes édesanyáról... a tökéletes életről.. és már jönnek is, a "köszönöm, hogy ismerhetlek, büszke vagyok rá, hogy a barátom vagy" kommentek, amitől aztán a profil tulajdonosa békésen hátradől székében, és megnyugszik... hát igen... igazán tökéletes az életem... aztán feláll székéről, megveri a gyerekeit, üvölt a férjével, őrjöng, hogy neki mosnia, főznie kell, mert milyen rohadtul is idegesítő ez az élet... mert mindent a nőnek kell csinálnia... este még visszaül a géphez... megoszt egy Feldmár gyereknevelési cikket.... és megnyugszik... ő minta anya, minta feleség....

Hát én manapság mindent szeretnék, csak megfelelni nem, és legfőképpen nem mások előtt, vagy másoknak bizonyítani, milyen fantasztikus is az életem. Nem várom másoktól a megerősítést... hiszen tudom én nagyon jól! Hogy honnan? Képes vagyok mosolyogni, minden este nevetve hajtom álomra a fejem. És ez nekem bőven elég. Mert tudom, hogy nekem és a gyermekemnek jó... innentől kezdve nem számít senki és semmi. És honnan tudom, hogy jó a gyermekemnek? Mert mosolyog... mert hallom nevetni... hallom a kacagását... 

Amikor mindenkinek megfelelni szerettem volna, minden lépésemet az vezérelte... vajon, ez tetszeni fog másoknak? Vajon elgondolkodnak rajta? Vajon irigykednek? Aztán összeomlott a légvár. Még romok sem maradtak. És az én addigi tökéletes életem végre felfedte, mit is rejtett valójában. És nem leltem a helyem. És azon emberek, akiknek megfelelni szerettem volna... eltűntek... mintha sosem lettek volna... A családom megmaradt. Hogy aztán lépten nyomon hangoztassák felsőbbrendűségüket.. "a nézd meg az én életem.... a nekem mindenem megvan.... a te életed meg a nagy semmi..." szövegek maradjanak a segítő kéz nyújtása helyett. A hátam mögött történő nagy beszélgetések, a nagy családi összejöveteleken, amelyekre elfelejtettek meghívni, de azért a facebookra kiposztolták a képeket, hogy értesüljek róla, nem hívtak meg, mert nem vagyok közéjük való! Hiszen nekik oly tökéletes az életük.. mit is keresne közöttük egy szingli, frissen elvált anyuka, akinek az élete még a facebookon sem tökéletes. Mert még arra sem képes, hogy a facebookra tegyen fel képeket, vagy meséljen magáról valamit... akárkinek, bárkinek... hiszen a pletykáknak köszönhetően úgyis mindenki megtudna mindent. Hát igen... nem vagyok közéjük való, és hiába teltek el hosszú évek úgy, hogy mindent elkövettem, hogy jó legyek nekik, sosem voltam az. Így meguntam a szélmalomharcot, és eldöntöttem, felépítem a saját életem, ahol már nem számítanak a külsőségek, ahol nem akarok senkinek sem megfelelni, felépítem a saját életem, amelynek egyetlen fontos momentuma lesz... boldognak lenni benne a gyermekemmel. És nem érdekel, ki, mit mondd, kinek, mi a véleménye... nem érdekel, mert, ha nem voltak itt, amikor szükség volt rájuk, vagy szükség lett volna rájuk, akkor most már nem kell, hogy itt legyenek, mert energiavámpírként próbálnák meg ledönteni a frissen felépített életem falait.

És elkezdtem élni az életem, úgy, ahogyan jónak láttam, és nem úgy, hogy mások lássák jónak. És elkezdtem álmodni! Nagyokat... nagy terveket szőni, és aztán megvalósítani azokat. És nem árultam el senkinek sem, mert nem akartam, hogy lebeszéljenek róla... nem akartam a kishitűségükkel, a negatív hozzáállásukkal még nehezebbé tegyék ezt az egészet... megnehezítem én időnként magamnak is... nem kellenek ehhez a kívülállók munkája. A legkevésbé sem kell az ő segítségük. És csak azt vettem észre, hogy minden összeáll. Azt vettem észre, hogy már nem érdekel, ki, mit mondd, ki, mit gondol... nem érdekel, hogy fekete bárány vagyok, nem érdekel, hogy bolondnak tartanak... nem érdekel... mert, akik ismernek azok tudják, ki is vagyok valójában... akik meg nem ismernek, és úgy mondanak felettem ítéletet, azzal pedig nem tudok, mit kezdeni, és nem is hiszem, hogy kezdenem kellene ezzel bármit is. És már nem érdekel a családom véleménye sem. Nem érdekel, mit beszélnek rólam, nem érdekel, hiszen egymást is kibeszélik... nem érdekel,  mit gondolnak,  nem érdekel, mit látnak.... nem érdekel, mert ez az én életem, és nincs hozzá közük... és joguk sincs hozzá, hogy beleszóljanak. Élje mindenki békében a saját életét, és a másét hagyja nyugodni. Csak sajnos a mai világban előszeretettel vájkálnak némelyek a mások életében... csak ők tudják, miért. Miért egyszerűbb valótlan dolgokat állítani másokról, mint elkezdeni a saját életüket rendbe tenni? Nem tudom... és talán ők maguk sem.

Szeretem a lovaglást, szeretek lovagolni. Illetve szeretem tanulni a lovaglást.... talán a lovaglás olyan, mint az élet.... vagy talán a lovaglás, nagyon is hasonlítható az élethez.... hiszen ott vagyok minden egyes alkalomkor... néha ott hagyok csapot papot dühömben... néha fel szeretném adni, de aztán jönnek az én segítőim, akik nem hagyják, és ismét lóháton találom magam. Olyan, mint az élet, mert van, amikor minden nagyon jól sikerül elsőre... és élvezet minden pillanata, és vannak alkalmak, amikor sem a lovat nem találom, sem magam a ló hátán. Csapat munka, mint igazából az élet is. Csapat, mert csapatban lovagolunk, és nem csak a ló, a saját, hanem a körülöttünk lévőekre is figyelnünk kell. Van, amikor gyönyörűen ügetünk egymás háta mögött, és van, amikor hirtelen megáll a sor eleje, és mi vagy felmászunk az előttünk lévőre lovastul, vagy mi is meg kell, hogy torpanjunk, hogy aztán újra induljunk ennek a csodálatos dolognak. Mint az élet.... van, hogy lendületben vagyunk, de aztán hirtelen meg kell, hogy álljunk... de aztán folytatni, mintha mi sem történt volna... esetleg még egy jót is nevetni az egészen. De újra neki indulni, és újra és újra. És, ha egy feladat nem sikerül elsőre, akkor megpróbálni még egyszer és még egyszer, egészen addig, amíg hibátlan nem lesz. És együtt nevetni, ha valami nem sikerül, vagy együtt örülni,  ha valami igen. És figyelni az oktatóra, aki nem azért van ott, mert éppen nem talált magának jobb elfoglaltságot. Mint az élet... mert mindig van valaki vagy vannak valakik, akik segítenek, akik ott állnak mellettünk, amikor azt hisszük egyedül vagyunk. Mert valójában sosem vagyunk egyedül... csak a nagy szenvedéseink közepette elfelejtjük, hogy hányan, de hányan is vannak ott körülöttünk, és nyújtják a kezüket... A lovaglás olyan, mint az élet.... együtt kell dolgozni egy csodálatos élőlénnyel, akinek ugyanúgy lehet rossz napja, mint nekünk... Pár hónappal ezelőtt még én magam sem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, vagy leírni: A lovaglás olyan, mint az élet... mert szabad lehetsz! szabad vagy! Lóháton ülve eltűnnek a korlátok, eltűnnek az önmagunk által oly gondosan felépített akadályok! Lóháton ülve szabad lehetek, lóháton ülve szabaddá válhatok! Lóháton ülve érezhetem mindazt, amiért érdemes volt leszülessek erre a földre. A lovak segítettek meglelni önmagam, megtanítottak a határozottságra, megtanítottak a feltétel nélküli szeretetre, az elfogadásra, az előítéletek nélküli életre... a lovak megtanítottak bízni, hinni, remélni, szeretni... a lovak megtanítottak az életre, az élet szeretetére! A lovak által megismerhettem csodálatos embereket. A lovak az univerzum legcsodálatosabb teremtményei. Ha Isten teremtette a világot, egészen biztosan mosolygott, amikor megalkotta eme lényeket! A lovak, és az általuk megismert emberek által oly sokat tanulhattam az életről, az élettől.... és még mennyire is az elején járok ennek az útnak!

A lovaglás olyan, mint az élet. A mostani órán nagyon jól éreztem magam. Nem tudok csendben lovagolni. Gyakorlatilag végig beszélgetem az órát a lovammal. Igaz, autóvezetés közben a kocsimmal is szoktam beszélgetni. És ez általában nem szokott senkit sem zavarni... legfőképpen, ha a mögöttem lévő lovas is végig beszélgeti az órát a lovával, és akkor együtt nevethetünk, hogy egyébként, meg  teljesen jól elvagyunk. Jól éreztem magam nagyon lóháton. Nagyon! És ez a lényeg. Amikor véget ért az óra, egy nagyon kedves hölggyel váltottam pár szót. Mondtam neki, hogy nagyon szerettem a mai nap pillanatait, és nem érdekel, milyen volt kivülről, mert benne lenni csodálatos volt. Ő annyit válaszolt, hogy kívülről is jó volt látni! Mint az élet. Ha az ember jól érzi magát a saját életében, akkor nem érdekli, ki, mit gondol róla, nem érdekli, hogy kívülről, milyen is. És a külvilág mégis látja azt, amit belülről érzünk... hogy jó látni... és lehet, hogy nem érdekel, mit gondol a külvilág, de azért jó volt hallani azt a megerősítést, hogy kívülről is szép volt látni. "Jó, hogy maradtál!" mondta nekem, miután egyszer nagyon is megérett bennem az elhatározás, hogy feladom! Jó, hogy maradtam! Feleltem neki. Jó, hogy maradtam! Mert maradnom kellett... mert még tanulnom kell oly sok mindent a lovakról, a lovaglásról, azon emberektől, akik ott vannak körülöttem, és talán, ami a legfontosabb... tanulnom kell még a lovaktól.... A legcsodálatosabb tanítók ezen a Földön, amióta világ a világ! Maradnom kellett, hiszen várnak rám Hollandia gyönyörű legelői, térdig érő zöld füveikkel a rajtuk lévő fríz lovakkal, maradnom kellett, mert a tengerparton szeretnék vágtázni, érezni a szabadságot, a csodát! Maradtam, mert maradnom kellett, mert annyi szépséget rejt még számomra ez az egész! Maradtam, mert maradnom kellett... mert van, amikor a csoda négy lábon érkezik, és patája van! Maradtam, mert maradnom kellett, mert vár rám az élet! Maradtam, mert maradnom kellett, mert még tanulnom kell, fejlődni, jól érezni magam, szeretni. Maradtam, mert maradnom kellett. Köszönöm, hogy maradhattam! 

Szólj hozzá

élet célok tanulás szeretet érzések lovak önbizalom maradás