Elmentem a gyermekemért az iskolába. Végre véget ér itthon a csend. Amikor Ő hazaér, akkor a lakás megtelik élettel, megtelik nevetéssel. Akkor minden olyan más. Minden olyan "boldog".

Lovagolni mentünk. Most már ketten. Anya és lánya együtt tanuljuk a lovaglás tudományát. Szeretek vele, és szeretek tőle tanulni. Szeretem, hogy tudunk beszélgetni, szeretem, hogy a közös ebédet piknikezve fogyasztjuk el a szobájában ülve, szeretem, hogy nincsenek szabályaink, szeretem, hogy nálunk semmi nem olyan, mint oly sokaknál, szeretem, hogy nem kell büntetni, szidni, veszekedni. Mert megy az életünk a maga csodás kis medrében, viták, veszekedések, érzelmi zsarolások nélkül. Itt vagyunk egymásnak, Ő tudja, hogy mindig számíthat rám, mint ahogyan én is tudom, hogy nekem Ő a minden. Szeretem, hogy már nem csak azért élek, mert Ő van, hanem mellette, vele meglelhettem önmagam, és elindulhattam a saját álmaim útján.

Nem szeretem az anyák napi verseket. Mind mind tele van fájdalommal, szinte az összes arról szól, hogy anyaként fel kell áldozzuk magunkat. Én sosem éreztem áldozatnak az édesanya szerepet. Mindig csodaként éltem meg minden pillanatát, még a nehezebbeket is. Sosem hinném, és nem is gondolom úgy, hogy nekem bármit is fel kellett volna adjak azért, mert anyuka lettem. Sőt most már tudom, hogy mellette, vele teljesedhettem ki. Most már nem csak édesanya vagyok. Most már létezem én is egyes szám első személyben. Egy éve még én voltam, valakinek az édesanyja, vagy valakinek a felesége. Ma már én én vagyok. És édesanya is.

Amikor elhatároztam, hogy elindulok egy úton, még az vezérelt, hogy Ő itt van nekem, és megérdemel egy boldog édesanyát, mert boldog gyermeket, csak boldog felnőtt tud nevelni. Ma már számítok én is... magamnak is... Ma már nem csak az az egy célom van, hogy láthassam őt felnőni, láthassam, ahogyan elindul az életben. Ma már vannak "saját" álmok, amelyek önmagam kiteljesedéséről szólnak, természetesen úgy, hogy ő itt van velem, mellettem... de már nem csak érte élek... manapság ÉLEK! Szeretem a játékokat, szeretek bohóckodni, szeretek nevetni, és szeretem észre venni, hogy az élet, az életünk mennyi szépséget is tartogat a számunkra. Szeretem érezni, hogy boldog vagyok. Szeretek kimenni a teraszra, mélyen belélegezni a friss levegő illatát. Szeretek kiülni a kertbe, és hallgatni a madarak énekét. Szeretem ezt az életet! Egy évvel ezelőtt még én magam sem hittem volna, hogy egyszer még képes leszek leírni ezen mondatot, ezen szavakat... leírni és komolyan gondolni. Sokan a boldogságot feltételekhez kötjük... boldog leszek, majd ... ha...  és sosem lesz vége a feltételeknek.... Én megtanultam boldognak lenni a jelenben... feltételek nélkül... örülni mindennek, a legapróbb dolgoknak is. Hiszen ezért születtünk le a Földre... és nem a véget nem érő drámák miatt.... és nem azért, hogy az egész életünket "csak" túlélni" akarjuk. Már nem akarom túlélni... MEGÉLNI szeretném. Részt venni minden pillanatában, még azokban is, amelyek nem annyira kellemesek. Hálát adni mindenért, ami jutott nekem, és ami még vár rám. Mert nem tudhatom, mit hoz a jövő... de azt tudhatom, hogy csodaszép lesz! Mert olyanná varázsolom. Olyanná varázsoljuk. "Álmodj egy nemlétező világot, és álmodd valódivá!" Én most ezt teszem. Valódivá álmodom a szépet, és nem engedem be a rosszat, ha részesülünk is olyanban, ami fáj a szívünknek, átlépjük, megoldjuk, elengedjük... és már csak azt jegyezzük meg, mire is tanított minket az a szituáció. Hiszen néha azért történnek rossz dolgok... ezektől nem tudjuk megvédeni teljesen magunkat, és talán nem is kell... viszont tudjuk kezelni... tudjuk, hogyan oldjuk meg, és hogyan haladhatunk tovább egy úton, amely annyi de annyi szépséget tartogat a számunkra.

Ültem a lovardában, néztem a gyermekemet, ahogyan lovagol. Kevésszer adatik meg ez nekem, mert általában egyszerre ülünk lóra, így csak egy egy pillanatig láthatom, milyen ügyes is ló háton. Ma viszont nézhettem őt. Láthattam, ahogy koncentrál, láthattam, ahogyan mosolyog, láthattam, amikor megszeretgeti a lovat. Láthattam, hogy akkor is tette, amit tennie kellett, amikor már fáradt volt. Néztem őt. Életem csodáját, nagy ajándékát. Sokszor érzem azt, hogy nekem Ő nem egy gyermek, hanem egy angyal. Ültem a padon. Néztem a gyermekem, a körülöttem lévő csodálatos lovakat.... és csak mosolyogni tudtam. Boldogság! Boldog voltam, mert átélhettem ezt a pillanatot.

Boldog voltam, mert megtanultam a lovaktól, a lovak által, hogy szerethetek bárkit.... feltételek nélkül... és amikor el kell engedjem, akkor képes leszek elengedni. Drámák nélkül. Most már tudom, bárkit közel engedhetek  magamhoz... mert már nem fáj az elvesztésük... ma már képes vagyok megköszönni azt a sok szépet és jót, amit adtak nekem, és menni tovább, vagy elengedni... engedni, hogy aki akar, az menjen. Ha dolgunk van még egymással, akkor úgyis találkozni fogunk. Most már képes vagyok szeretni anélkül, hogy félnék a veszteség fájdalmától. Nagyon felemelő érzés. Mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. És ezt is a lovaktól tanulhattam meg, vagy a lovak által tanulhattam meg. Jó érzés szeretni... jó érzés úgy szeretni, hogy az emberben nincs félelem... nincs félelem a csalódástól... és nincs félelem egy esetleges jövőbeli elvesztéstől. Csak a jelen van. És a jelenben megélt sok sok szép és jó. 

Jó érzés boldognak lenni! Jó érzés minden pillanatban hálásnak lenni azért a sok szépért és jóért amiben részesülhetek. Jó érzés ülni a kertben, hallgatni a madarak énekét... és csak azt érezni.... Annyira rendben van minden!