Szabadnak lenni, érezni a szabadságot, sokunknak ez a vágya, mégis oly kevesen vagyunk, akiknek ez megadatik. Amióta az eszemet tudom, folyamatosan korlátok közé voltam szorítva. Először a szüleim, majd az iskola, a végén pedig egy párkapcsolat által voltam korlátozva. 15 évig. 15 évig nem tehettem azt, amit szerettem volna. Az első években még talán akartam tenni... a későbbiekben már nem... nem akartam... semmit... csak létezni, élni, túlélni....  felkelni, és lefeküdni... és várni, hogy teljenek a napok, várni, hogy felnőjön a gyermekem, mert akkor úgy gondoltam, végre befejezhetem a földi létemet. Mert nem tudtam élni, nem tudtam, mi az az élet.

Szabadságom összesen annyi volt, hogy elvihettem a gyermeket óvodába, iskolába, majd onnan hazajöhettem. Éltem a négy fal között. Az udvarra még volt kijárásom, de miután házunkat minden irányba falak vették körül, ezért abban nem volt sok szabadság érzet. Még madarak sem voltak a kertünkben. Még madárcsicsergést sem hallgathattam sohasem. Az utolsó két évemben már egyáltalán nem mehettem sehova. Engedéllyel sem. A vonalas telefon megkötött. Óránként csörgött. Én pedig itthon ültem, és felvettem minden alkalommal. Ellenőrzések, ellenőrzések hátán. Amikor elmentem a boltba, mindig kértem, most ne hívj, mert nem biztos, hogy visszaérek egy órán belül. De a vonalas telefon mindig csörgött. És, ha nem vettem fel, akaratán kívül elárult, hogy nem tartózkodom itthon. Amikor kimentem nagy ritkán a kertbe, vittem magammal. Ha vendégeim voltak, mást sem láttak, mint a telefonnal a kezembe közlekedek. Egy pillanatra sem mertem letenni, mert féltem, ha nem hallom meg, hogy csörög, botrány lesz. És nem akartam botrányt. Jó feleség akartam lenni, a legjobb, aki mindenben engedelmeskedik a férjének. Mintha ezen múlna, vagy ezen múlott volna, hogy jó feleség legyek. Nem lázadoztam, nem elégedetlenkedtem. Viseltem a sorsomat, mert van egy gyermekem. Viseltem a sorsom, mert abban a hitben voltam, hogy egyedül nem lennék képes neki mindent megadni, egyedül nem tudnám őt felnevelni. Nem lázadtam. Fogalmazhatok úgy, 15 évig bezárva éltem, és a lelki hadviselésnek köszönhetően, nem akartam szabadulni. Már nem érdekelt. Azt sem tudtam, mi az a szabadság. Nem tudtam. 

De a lelkem menekülni akart. Egyre erősebben, egyre jobban, egyre kétségbeesetten. Nagyon szabad akart lenni. Akkor kerestem a lehetőségeimet, hogyan is mehetnék el, minél messzebb. De 15 év bezártság után, eléggé lekorlátozódtak a lehetőségeim. Barátaim nem voltak, családommal nem tarthattam a kapcsolatot. Így nem volt hová mennem, és nem volt senki, akire számíthattam volna. Aztán az Univerzum, Isten, Szellem, sors a segítségemre sietett. Akkora, vagy addigra már eljutottam odáig, hogy inkább megölöm magam, mintsem tovább így kelljen, ebben a formában éljek! Szabadságra vágytam, és azt hittem, ezt csak így nyerhetem el, ha feladom az életet! Egyébként sem volt már benne semmi olyan, a gyermekem kívül, amiért érdemes lett volna maradnom. Igen, van egy gyönyörű egészséges gyermekem, de nekem már ez is kevés lett volna ahhoz, hogy ne adjam fel! Abban a hitben voltam, hogy ő jobb édesanyát érdemel, nálamnál sokkal jobbat! Aztán az Univerzum, az Angyalok, küldték a segítőket, egyiket a másik után. Akkor már nem harcoltam a sorsom ellen. Megadtam magam neki!"Isten, ha létezel, akkor tessék, itt az életem, rendelkezz vele, mert én már nem bírom tovább! Tégy velem, amit akarsz, mert ennél rosszabb már úgysem lehet." És az Univerzum meghallgatta a kérésem. És azt vettem észre, napról napra erősebb vagyok! Napról napra körvonalazódni látszott, hogyan is lehetnék szabad! Erőssé váltam, és mentem, mentem a szabadság felé, a gyermekemmel, és a kiskutyámmal. Nem tudtam, milyen az élet, csak abban voltam biztos, hogy annál biztosan szebb, mint ami eddig nekem kijutott belőle! És csak mentem, és mentem az úton, és jöttek a segítők, és egyszer csak azt vettem észre, megint élek, megint szabad vagyok!  

Egyszer csak azt vettem észre, szeretem az életet! Szeretem az életem! Szeretem minden pillanatát. És azt vettem észre szabad vagyok! Azt tehetem, amit szeretnék, és akkor, amikor szeretném. Ha akarom egész nap lóháton ülhetek, és mehetek a természetben közel érezve magam az Univerzumhoz. És ezek a pillanatok még szebbé teszik ezt az egészet. Amikor nem érzem a korlátokat, nem érzem rabnak, bezártnak magam. Abban a pillanatban ahogyan érzem, valami korlátoz, megyek.. megyek el onnan, minél messzebb, és vissza  se nézek. Bizonyos élethelyzetekben nem léphetem át a korlátokat. De akkor azokban én nem is korlátoknak érzem azokat... szabályok... egyszerű, számomra is betartható szabályok, amelyeket úgy fogok fel, hogy azért vannak, hogy védjenek... és akkor már nem akarok menekülni. 

Sokan furának tartják az életem. Nem értik, mi is ez a nagy szabadságvágyam. Nem értik, hogy miért akarok én ennyire korlátok nélkül élni, nem értik, hogy miért is vagyok én ennyire szabad, és azzal sem értenek egyet, ahogyan a gyermekemet nevelem. Mert nálam nincsenek korlátok. Mindent megbeszélünk a gyermekemmel, és közösen döntünk. Az én számból sosem hangzanak el azon szavak, hogy "Ennek azért kell így lennie, mert én azt mondtam!" Sosem. Mert ez már nem fér bele az életembe. Ha nem szeretem a korlátokat, és nehezen alkalmazkodom hozzájuk, akkor én nem állíthatok fel semmi ilyesmit, és főleg nem a gyermekemnek. Kommunikáció. Megbeszélni mindent. Bizalom, és egymás kölcsönös tisztelete. Ennyi... és nem több... ha ezek megvannak a többi dolog már jön magától. 

Szeretek lovagolni. A lovaglás számomra egyet jelent a szabadsággal. Szabad vagyok! Ezért az életérzésért szerettem volna elkezdeni ezt az egészet, és ez az életérzés az, ami mindig feltölt. Lóháton menni a végtelennek tűnő mezőkön, és nem foglalkozni a fizikai világgal. Mert ott, akkor, azokban a pillanatokban eltűnik minden. Csak a ló, a természet, és én maradok. Eltűnnek a gondolatok, eltűnnek a korlátok, eltűnik minden. És a hihetetlen szabadságérzet marad! A szabadság érzet, és a boldogság! Eggyé válni az Univerzummal, és hálát adni minden megélt, megélhetett, és átélt, átélhetett percért. 

Korlátokkal, vagy azok nélkül élni? Igenis lehet korlátok nélkül élni... lehet... Mert az élet tele van szabályokkal, tele van törvényekkel... de, ha ezeket elfogadjuk, és valamennyire magunkénak érezzük, akkor már nem korlátokként tekintünk rájuk. 15 évig éltem a végletekig korlátok között. És soha többé nem szeretném ezt átélni. Soha többé. 15 évig tanultam a leckét, de jól megtanultam. Soha többé nem engedem, hogy mások mondják meg, mit tehetek, mennyit érek! Soha többé! És lassan lebontva a mások által felépített korlátokat, ideje nekiálljak, hogy önön magam által felállítottakat is lebontsam. Csodálatos feladat. A legcsodálatosabb... a legfantasztikusabb segítőkkel, az égiek támogatásával, az Univerzum, Szellem, Isten, Sors által vezettetve.