23 éves. Öt éve él velünk, öt éve a családunk tagja. A minden... az egyik minden. Van valami különleges benne, valami csodálni való, valami, ami talán emberi szavakkal leírhatatlan. Csak a különlegesek érzik. És aki vele találkozik, szinte mindenki különlegesnek érezheti magát, mert a benne rejlő csodát átadja, önzetlenül, nem kér érte viszonzást, nem kér cserébe semmit. Valaki egyszer azt mondta, Isten azért küldte a lovakat a földre, hogy meggyógyítsa a szíveket. Olyan időben találtam rá, amikor kerestem a helyem a világban, próbáltam értelmet nyerni ott, ahol csak a semmi volt.

Vele megváltozott minden. Értelmet nyertek a pillanatok, minden nap magában tartogatta az életet, újabb és újabb kalandok vártak ránk. Magam sem értettem mi lehet ebben a lovacskában, mi lehet Babiban, ami ennyire különlegessé teszi a számomra. Aztán már nem kerestem az értelmét, csak a hálát éreztem, amiért ő velünk van, amiért őt Isten elküldte nekünk, hogy ezzel megváltoztasson mindent, ami az addigi életünket jelentette.
Babi lelkének nemessége nagyon sok embert megérintett, aki megismeri őt, érzi azt a különlegességet, amely benne rejlik.

Babi a nagy legelőn éldegélt sok társával együtt. Már nem lovagoltuk, azt szerettem volna, hogy olyan élete legyen, amelyet mindig is megérdemelt volna. Nem akartam, hogy tehernek érezze, hogy bennünket kell szolgálnia, hiszen ő sosem szolgált, ő a lelkét és a szívét adta minden egyes pillanatban, amikor velünk volt.

Akkoriban ismertem meg azt a nagylányt. Nehezen járt, szinte nem is beszélt, de arcán a mosoly mindig ott volt. Sokszor látom őt a lelki szemeimmel, ahogyan a hatalmas mezőn sétál, nem érdekelte, hogy minden egyes lépés fájdalommal jár a számára. Csak sétált, lassan, ahogyan ereje engedte, hogy kijöhessen Babihoz. Minden nap pontban négy órakor ott állt a legelő bejártatánál, hogy Babival tölthessen egy órát. Elvitte sétálni, elvitte legelni, szépen letakarította. Babusgatta. "Nagyon szeretem a Babit!" - mondta, miközben vékony kis kezeivel végigsimította puha bundáját. "Nagyon szeretem a Babit!" Soha egyéb szavak nem hagyták el ajkát. Volt, hogy ültek a legelőn, a nagylány simogatta Babit távolabb tőlük is hallottam:"Nagyon szeretem a Babit!" Babinak soha egy rossz mozdulata nem volt, csak olyan messzire lépett el tőle, hogy ne kelljen felállnia, és követnie őt. "Nagyon szeretem a Babit!" Csak álltam tőlük messze, hogy ne zavarjam meg az együtt töltött pillanataikat. Ezek az ő perceik, óráik voltak. "Nagyon szeretem a Babit!" Oly sokszor hallom még eme mondatot, mind a mai napig.

Azon a napon, volt valami vészjósló, volt valami, amit ugyan megmagyarázni nem lehet, mégis az egész napra rányomta bélyegét. Azon a napon még nehezebben sikerült számára a járás. Fáradtnak tűnt, és a mosolya is mintha elveszítette volna ragyogását. "Nagyon szeretem a Babit!" Kimentek a mezőre. A nagylány most először nem ült le, csak bújt Babihoz, és mondogatta:"Nagyon szeretem a Babit!" Ahogy néztem őket a távolból, Babi viselkedésében is éreztem valami mást, mint ami eddig volt. Nem legelt. Kicsi fejecskéjét rátette a nagylány vállára és így álltak ott a mezőn, ők ketten.

Másnap Babi pontban négy órakor megjelent a legelő bejáratánál, de azon a napon nem érkezett meg hozzá kis barátja.

Valami rossz érzésem támadt. Hiába próbáltam hívni , csak sípszó jelezte, hogy ma valami más történik, mint az elmúlt hónapokban. Babi két órán keresztül állt a kapuban, próbáltam őt én kivinni, de nem akart mozdulni. Csak állt ott, és nézett a távolba. Valami különleges erő áradt belőle, ezért én is csak csendben álltam mellette és szeretgettem. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, most ezt kell tegyem.

Aznap este érkezett egy sms. A nagylány soha többé nem fog jönni. Törékeny teste feladta a küzdelmet, lelke eltávozott egy olyan világba, ahol nincsenek fájdalmak, nincs megvetés, és nincsenek fura tekintetek. Még látom őt a legelőn ülve Babi mellett, és hallom, ahogyan mondja: „Nagyon szeretem a Babit!”

Babika még napokig lejött a legelő bejáratához pontban négy órakor, állt csendben, meredt a távolba, néha nyerített egyet, majd visszasétált a többiekhez. Azt hiszem ő érezte, ő tudta, és így búcsúzott.