Mindenkiben él egy kép a vidékről, a vidéki élet szépségeiről. A városlakók romantikus elképzelésekkel fűszerezik a vidéki életet. Milyen csodálatos a kakasok kukorékolására ébredni a hajnallal, ellátni az állatokat, a nagy mezőn beszívni a friss levegőt. Vidék. Mintha az élet lassabban telne, mint a városban. Vidék. Ahol minden maga a mennyország, ahol a hétköznapi problémák eltűnnek létezni, ahol a rohanó világból egy kicsit eltűnhet az ember. Sok városi költözött éppen ezért vidékre... 

Aztán érkeztek a meglepetések, és ezekkel együtt a folyamatos panaszok, panaszáradatok.                                                   Az emberek egymással foglalkoznak. Igen, manapság vidéken ez nagyon is bevett szokás. Míg Pesten, vagy a városokban a szomszédokkal jobb esetben csak köszönő viszonyban van az ember, rosszabb esetben azt sem tudja, kik is a szomszédai, addig vidéken mindenki ismer mindenkit, vagy mindenki ismerni vél mindenkit, ezáltal igen, elég gyakran előfordul, hogy mindenki a másikkal van elfoglalva. Teljesen mindegy, tettél-e valamit, vagy csak tenni készülsz, bizony, ha vidékre költözöl, számolnod kell ezzel. Nem fogsz tudni elég jót tenni, hogy ne rajtad köszörüljék a nyelvüket, függetlenül kortól. Valahogy a falusi élethez hozzátartoznak a folyamatos pletykálkodások, hogy ez kifejezetten magyar szokás-e azt nem tudom, de bizony kicsiny hazákban ez elég gyakran megesik. És tenni ellene nem lehet. Bezárkózhatsz a négy fal közé, a falu, ha a szájára vesz, akkor nincs menekvés. Mert a falusi ember bizony már csak ilyen. 

Mindig meg kell állj beszélgetni. Nem lehet rohanni a piacon, ha ismerősbe botlasz. Beszélgetni kell, ha akarsz, ha nem. A lelassult élethez bizony ez is hozzátartozik. 

Egy idő után megtanulod beazonosítani az embereket, családfa, rokonság, szomszéd szerint. Például, Pistike, aki a Józsi bácsi fia, aki ott lakott a Diófasoron... stb. stb. Senkit nem fog érdekelni, hogy fogalmad nincs, ki az a Pistike, hol van a Diófasor, és mikor élt Józsi. Akkor is elmesélik a történetét, függetlenül attól, Te kíváncsi vagy-e rá, vagy sem. 

Vidéken csodálatos mesemondók élnek. Fantasztikus történeteket tudnak kreálni a semmiből is. Teszem azt, elesel az utcán, mert megbotlottál, tíz perc múlva a falu végén már azt beszélik, kiértél a kocsmából reggel, még a gyereked is veled volt, és te úgy be voltál rúgva, hogy belekötöttél Jóskába, az meg jól megvert a nyílt utcán. És te nem tehetsz ellene semmit. Minél jobban magyarázod a saját igazadat, annál kevésbé hiszik el. Sőt! Annál inkább fognak hinni a pletykáknak, mert Te annyira, de annyira magyarázkodtál, hogy valami biztosan gyanús lesz. Egyébként, ha meg nem magyarázkodsz, az is gyanús. Ott mindig mindenkinek minden gyanús, kivéve, aminek tényleg gyanúsnak kellene lennie, mert azzal nem foglalkozik senki. 

Teszem azt, ha egyedül élsz a gyerekeddel nőként, akkor az utcában lakók megtudják mondani, milyen autóból, milyen férfi, hány óra, hány perckor szállt ki, meddig maradt, mikor elment, ugyanabban az öltözékben volt-e, és a rendszámot is megjegyzik. De, ha fényes nappal betörnek, azt bizony senki nem fogja látni. Az élet vidéken már csak ilyen. 

Jön a kakasokkal ébredés. Városi emberként rádöbbensz, hogy a kakas már hajnalban kukorékol, és nem kakukkos óra, hogy abba hagyja. Hajnalban ébredhetsz a szomszéd kakasának kukorékolására, akinek eszébe sem jut befejezni eme tettét. Bizony, kell egy kis idő, amíg megszokod. Aztán már arra ébrednél, ha nem hallanád. 

Állattartás. Mikor én gyermek voltam, még természetes volt, hogy a legtöbb család tartott baromfit, disznót, és még egyéb állatot is a kertben. Manapság szigorú szabályok kötik az állattartást. És neked, nagy városiként rá kell döbbenned, hogy bizony a disznóknak szaga van, amit elég messzire el tud hozni a szél, és a legyek is gyakran megfordulnak a portádon, és ezáltal a lakásodban is. És elkezd zavarni minden. A kakas kukorékolása, a disznók szaga, az állandó pletykálkodás,  és rádöbbensz a vidéki életnek semmi köze ahhoz a romantikus világhoz, amelyről Te valaha is álmodtál. Rádöbbensz, hogy a gaz nő, ha akarod, ha nem. A füvet nyírni kell, nem érkezik meg a városgazda, hogy megtegye ezt helyetted. A havat neked kell ellapátolni, mert nincs házmester, és a kukát is magadnak kell kitenni az utcára, ha azt szeretnéd, hogy ki legyen ürítve. És akkor elkezdesz gondolkodni, vajon tényleg ezt szeretted volna? De akkor már késő. Mert a vidéki élet bizony ilyen. Ha állatot is tartasz, na akkor aztán nincs szabadnap, nincs hétvége. Az állatok éhesek, és neked hajnalban kell kelni, hogy megetesd őket, nyáron a nagy melegben többször is itatni kell, és még egy csomó olyan teendő, amiről azt hitted, a kisujjadból kirázod, és neked ez meg sem fog kottyanni.

Paraszt gyerek vagyok. Etettem kislány koromban disznókat, csirkéket, neveltem fel bárányokat cumisüvegből, így engem a szagok hidegen hagynak. Talán a véremben van, de sosem zavart az állatok szaga. Van olyan ismerősöm, aki a lovardába nem jön be, mert szerinte elviselhetetlen a bűz. Erre nem tudok, mit mondani. Engem sosem zavart a lószag. Kedvenc illataim közé tartozik. Oké, a trágyának van némi nemű szaga, de azért elviselhetetlennek a legkevésbé sem nevezném, de hát nem vagyunk egyformák. Sok barátom él tanyán. A szó szoros értelmében tanyán, ami azt jelenti, hogy, ha átugrasz a szomszédba, minimum két kilométer gyalog. És ezen tanyákon sem gyertyával világítanak, sőt víz is van, és kábeltévé, meg internet, de mégis csak tanya. És nagyon sok állat van. Immáron pestiként leérkeztem a tanya világba, tele energiával, hogy majd én megmutatom.

Amikor reggel négykor keltem, mert ugyan a házigazda mondta, hogy nyugodtan pihenjem ki rohanó világom fáradalmait, én ragaszkodtam ahhoz, hogy engem se kíméljen, vagy kímélje inkább egy kicsit magát, és majd én segítek neki a tanya körüli teendőkben. Meg kell etetni a csirkéket. Oké... nem gond... megy ez... vizet kell vinni. Jó... szuper... igen, két lehetőség, ott a slag, de azt is meg kell nyitni, vagy vödörrel. Gondoltam kevesebb sétával megúszom, ha vödrözöm. Két teli vödör víz után rájöttem, hogy mégiscsak a slagos módszert kellett volna válasszam. Ráadásul a csirkék ötszáz méterrel lejjebb voltak, mint a ház. Az oda vissza egy kilométer, és akkor még csak a csirkék ettek. A disznók etetését, és tisztába tevését nem bízta rám, úgy gondolta nekem az már sok lenne. Azért amiben tudtam segédkeztem, vagyis vittem a tápos vödröt meg ilyenek. A lovakat reggel megette friss szénával, meg frissen vágott zölddel, amit ő ott akkor kaszált le. Hát a kaszálásra sem vállalkoztam, de megint csak ott álltam mellette vigyázva, hogy legalább ne legyek útba. Amikor a lovak tele rakták a hasukat, le kellett őket vezetni a legelőkre. Mindegyiknek meg volt a helye, és a sorrend sem volt mindegy, és persze a legelők és jó pár száz méterrel arrébb voltak. Ezzel szerencsére megbirkóztam, igaz egyesével vezettem patás barátaimat.

Laza két óra alatt jó pár kilométert gyalogolhattam. A békében elfogyasztott  reggeli után, kezdődött a szokásos hétköznap. Vagyis kapálás a földeken, a virágágyások rendbe tétele, hobbi állatok megetetése, gazalás, állatok megitatása, tojások összeszedése, kecskék ki be terelése, megfejése... na ezt a részt sem bízták rám. Persze én mindenütt ott voltam, álltam, beszélgettünk, jobban ment a munka. Közben a házigazda feltette az ebédet is főni. Néha megpihentünk egy kicsit, ittunk egy finom kávét, majd mentünk, és végeztük a dolgunkat. Ebéd után, szó sem eshetett pihenésről... nekem megint csak felajánlották, hogy nyugodtan dőljek csak le, ha szeretnék, de úgy voltam vele, hogy belevaló nő vagyok én, simán bírom  ezt. 

Késő este még rendbe kellett tenni a lovak helyét. Kimenni szénát hozni nekik, és ismét frissen vágott füvet is prezentálni a patásoknak. Ezután a legelőről felvezetni őket. Ezt simán megoldottam, egészen addig, amíg be nem kellett vinni őket az istállóba. Ott ötből ötször kentek fel a box ajtóra a drágáim. Meg kellett állapítsam, még van hova fejlődjek a lovak terén is. Amikor ezzel végeztünk még megetettük a kutyákat, macskákat, betereltük a kiscsirkéket, a kecskéket, minden elkészült, hogy az éjszaka nyugodtan teljen. 

Ekkora már este tíz óra volt. Fáradt voltam, már azt sem tudtam, melyik dimenzióban vagyok, pedig a házigazdáim mindent elkövettek, hogy könnyített munkában lehessen részem. Éhes voltam. Amikor leültünk vacsorához, nem igazén érdekelt a Norbi update, fehér kenyeret ettünk szalonnával, hagymával, kolbásszal, vajjal, kinek mi volt az ízlésének megfelelő. A lelkem már valahol aludt. Még beszélgettünk egy nagyot, és mentem leheveredtem ágyikómba. Szerintem még a fejem sem ért le a párnára, már az igazak álmát aludtam. 

Egy biztos. Azon a napon, nekem eszembe sem jutott a saját éltem megoldandó feladatain gondolkodni. Eszembe sem jutott semmilyen éppen aktuális kérdés. A friss levegőn, és a "munka" közben megtett kilométerek után nem kellett szembenézzek az álmatlansággal, és nem kellett azon gondolkodjak, milyen meditációt is hallgassak, hogy álomba szenderüljek. 

És ezen fantasztikus emberek a legtöbbször munka mellett végzik a tanya és az állatok körüli teendőket, hajnalban kelnek, elvégzik amit el kell, ledolgozzák a napjukat, majd hazatérve folytatják otthon a munkát, és mindemellett gyermeket is nevelnek, és még rájuk is van idejük, és energiájuk. Én pedig, a nagy és edzett pesti lány, egy nap alatt olyan fáradtságot éreztem, amelyet nagyon ritkán szoktam. Minden tiszteletem az övéké. 
Persze, az ember megszokja, és akkor már meg sem kottyan neki, de nekem eszembe sem jutott soha, hogy valójában milyen munka is van egy ilyen tanyán. Hogy ez nem a filmekből megismert világ, ahol minimum tizenkét segítő van az ember lánya mellett. Annyi a segítség, hogy nap közben, ha nagy a forróság, akkor valamelyik szomszéd átugrik, hogy megitassa az állatállományt. Ennyi. Minden mást ők végeznek. És akkor még nem beszéltünk az esetleges panaszokról az állattartás miatt, vagy mert hangosak a kakasok. Mert bár tanya... de a kakas tud olyan hangosan kukorékolni, hogy behallatszik a faluba ... bizony, van ami azért még odáig is elér... vagy elhallatszik. 

Megvan a vidéki életnek a maga bája, de korántsem annyira egyszerű ott a lét, mint amennyi mesés elképzelés lengi körbe a dolgokat. Vidéken már nagyon sok városi ember él, akinek nem tetszenek az állatok, az állatok hangja, és az állatok szaga, holott bizony ez is hozzá kellene, hogy tartozzon a 21. századi falusi élethez. De miután, vagy éppen ezért, mert ez már a 21. sz. ezért bizony manapság már vidéken sem olyan egyszerű állatot tartani, és boldogulni a szomszédokkal, még akkor sem, ha ők pár kilométerrel arrébb laknak.