Éljük az életünket. Tisztában vagyunk vele, hogy változtatni kellene. Mégsem tesszük. Ezer és egy okot találunk, hogy maradjunk. És maradunk. Mert, ha elmegyek a gyerekemmel, miből fogok megélni? Mit fogok kezdeni egyedül? Hogyan fogom tudni felnevelni a gyerekemet? Ezer és egy kérdés, amelyet, ha megválaszolunk, maradunk. És hiába mennénk tiszta szívvel és lélekkel... mégis maradunk! Még akkor sem indulunk, amikor a lelkünk már sikít! Indulj! Indulj! De nem tesszük, és csak várunk... miközben azzal vigasztaljuk magunkat,  hogy nem tehetünk mást. Azzal csapjuk be önmagunkat, hogy nem tehetünk mást. Maradnunk kell, bármennyire is menni szeretnénk! Maradnunk kell, mert nincs más lehetőség. Holott az igazság, hogy nem merünk lépni, mert félünk, félünk valamitől, ami oly ismeretlen. Mert ebben a világban, amelyben élünk, már ismerjük a túlélés törvényeit.

Én is ezt tettem. 15 évig éltem, alárendelve önmagam a férjemnek. Voltak lehetőségeim arra, hogy menjek, én mégis maradtam. Kitéve ezzel magam a bezártságnak, a barátok nélküli világnak, az egyedüllétnek. Nem tudtam ki vagyok, merre tartok. De ismertem a túlélés törvényeit. Tudtam, ha csendben maradok, béke lesz. Tudtam, ha mindent megteszek, amit ő kér, akkor nem lesz veszekedés, nem lesz agresszió. Kislányként a szüleim folyamatosan veszekedtek, nem számítottak az ünnepek sem. Sőt az igazi nagy veszekedések karácsonykor voltak. Akkor össze voltak zárva a lakásba, és mást sem tettek, csak őrjöngtek egymással,  és nem érdekelte az sem őket, hogy mi négyen, a gyerekek ezt halljuk. Anyám addig provokálta apámat, amíg végre oltári nagy veszekedések nem lettek. Mi pedig végig néztük ezeket a nagy veszekedéseket. És akkor megfogadtam, hogy ha egyszer saját gyermekem lesz, neki ezeket nem kell átélnie. Ezért megtanultam hallgatni, elnyomni a kéréseimet, és a vágyaimat, megtanultam csendben maradni, hogy ne legyenek veszekedések. A férjem olyanná formált, amilyenné akart. Nem ellenkeztem, nem küzdötten önmagamért. Engedtem neki. Megszűntem létezni. És ahogyan teltek az évek, már menni sem akartam. Azt hittem, nekem abban az életben kell meghalnom. 

Az utolsó két év volt a legnehezebb. Akkor még nem tudtam, hogy utolsó évei a házasságomnak. A folyamatos ellenőrzések, a lelki és fizikai terror a csúcspontjához ért. Gyakorlatilag fogoly lettem. A saját életem, és a volt férjem fogja. Minden percemről el kellett számoljak, senkivel nem tarthattam a kapcsolatot, egy pillanat nyugtom nem volt. Elegem lett. A lelkem segítségért sikított. Egyik nap, elhatároztam, hogy befejezem az életem. Elvittem a gyerekem egy születésnapi partira, és elhatároztam, hogy véget vetek ennek az életnek, mert nekem már nem számít. Nem akartam tovább élni, nem akartam tovább így élni. ÉS akkor azon a délutánon, az univerzum küldte a segítőket, és nekem volt erőm tovább csinálni. Mert akkor már éreztem, mennem kell! El innen, minél messzebb! Akkor még a gyermekemért indultam. Ma már magamért is megteszem a lépéseket. ÉS mentem! Elindultam egy számomra teljesen ismeretlen ösvényen, hátrahagyva mindent, hátrahagyva 15 évnyi életet. Elindultam a kislányommal,  és a kiskutyámmal. Mert nem élhettem tovább így. Mennem kellett végre! És nem érdekeltek a fejemben kavargó kérdések, nem érdekeltek, hogyan és mint lesz tovább, semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre elmenjek! És mentem, és csak mentem, pici lányommal közösen. Volt, hogy visszafordultam volna. Ó, Istenem, hányszor akartam visszafordulni, vissza abba a világba, ahol képes voltam túlélni! De akkor is jöttek a segítők, akik megfogták a kezem. És velük már volt erőm folytatni. Nem tudtam, mi vár rám az életemben, nem tudtam, milyen lesz a jövőnk, de a szívem és a lelkem legmélyén éreztem, csak a szép, és a jó vár ránk. És ezért mentem... mentem mindig előre... még akkor is, amikor legszívesebben visszafordultam volna. 

Vakvágta a jövőbe. Elindultam, mint, amikor egy ló elindul ügetésből vágtába. Nem érdekelt már semmi. Azt sem tudtam, hol fogunk megállni, megállunk e egyáltalán, de nem maradhattunk. És kezdetét vette számunkra egy teljesen más élet! Ahol már létezhetem, ahol már tudom, ki vagyok, és merre tartok, ahol az Univerzum, Isten, a sors, az Angyalok nevezzük bárminek, fogják a kezem és vezetnek egy szebb és jobb életben. Már nem álom egy szebb élet, már nem álom a szabadság, már nem álom önmagam lenni, már nem álom átélni, és megélni a csodákat.Már nem álom többé érezni a szabadságot. Kimenni a végtelen természetbe lóháton, és vágtázni! Vágtázni, gondolkodás nélkül! Csak menni és menni , és megállni, amikor itt az ideje! Vágtázni félelem nélkül, vágtázni, átérezve, milyen is az igazi szabadság, boldogság, amikor nem gondolsz semmire, és senkire. Eggyé válsz a természettel, az élettel, a létezéssel.

Vakvágta... gondolkodás nélkül, előre, hagyni, hogy a lovam vezessen, a mindenségbe, a csodába, az álmok felé!

Mert már vannak álmaink, vágyaink, már mindennap van miért felébrednünk, már mindennap csodát tartogat a számunkra!

Akkor pár évvel ezelőtt elindultam az ismeretlenbe, kicsit félve, de bízva a szebb életben. Vakvágta volt a jövő felé, de nem állhattam meg! A legjobb döntés volt, amit megtettem! Mert ma már létezem, élek, és szeretem az életet! És együtt vágtázunk az én drága gyermekemmel a természet végtelen útjain, egy csodálatos életben!