Vannak napok, időszakok, amikor bármit is teszek, valahogy semmi sem sikerül. Amikor az én tökéletesnek gondolt világom darabokra törik. És minél inkább keresem a megoldást, annál nehezebben sikerül ráleljek. Darabokra hullik minden. Mégis van egy óriási különbség a mostani "széteséseim" és a régi életemben történt "szétesések" között. Összeomlanak a dolgok, mégis javíthatóak. Az alapok stabilak és innentől kezdve könnyű újra építeni, és jobbá azt, ami most szétesett. 

Talán kellenek ezen időszakok, hogy tudjam értékelni, és szeretni azt a sok szépet, ami körülvesz. Mert még ebben a nagy összevisszaságban is képes vagyok meglátni a szépet. 

Építkezem, újra. Mint oly sokszor már eddigi életemben, most ez az építkezés mégis annyira más. Mert most látom, látom, ki az, akire igazán számíthatok, látom, hová és merre kell menjek, hogy könnyebb legyen a másnap, könnyebb legyen újra felkelnem. Mert tudom, hogy el fog múlni, mert tudom, hogy átmenetei, mint ahogyan azt is tudom, hogy a csodák még mindig itt vannak az életemben. 

Néha el tudok keseredni. Néha nem vagyok képes a kiútra rálelni, és akkor csak kapkodom. És a kapkodásban rossz döntéseket hozok, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy talán másként is alakíthattam volna a dolgokat. Aztán leülök, megpróbálok lehiggadni, és tudom, meghoztam ezt a döntést, most már nem tudok rajta változtatni, és akkor nézzem a jó oldalát. Megoldódtak a dolgok, meg tudtam őket oldani, képes voltam rá, és végre megtanultam, hogy, ha azt látom omlik a vár, ne rohangáljak össze vissza, mint egy egér a csapdában, hanem higgadjak le, gondoljam át a dolgokat, és csak akkor cselekedjek. Mert a kapkodás nem szül sok jót. A kapkodásban hajlamos vagyok tovább rontani az amúgy sem fényes helyzeten. Ezért egyszerűbb kívülállóként tanácsot adni. Mert egy kívülálló képes meglátni azt, amit az adott helyzetben lévő nem. És minél inkább próbáljuk megoldani a helyzetet, annál inkább a problémára koncentrálunk, ezáltal elvesznek az energiák, és a megoldás késik. Aztán Univerzum, Isten, Szellem küldi a segítőket, hogy lenyugodva, lehiggadva, immáron kívülállóként legyünk képesek szemlélni a helyzetünket, és meglelni azt a megoldást, ami már a kezdetek óta ott hevert a szemünk előtt, csak nem voltunk képesek észrevenni. Hiszen egy probléma csak akkor jelentkezik, ha már van már rá megoldás is. De a kétségbeesés nem láttatja velünk a legkézenfekvőbb dolgokat. 

Szeretem ezt az állapotomat is, mert tudom, el fog múlni, mert tudom, minden jelen van az életemben ahhoz, hogy kezelni tudjam ezen helyzeteket, csak meg kell nyugodjak. És hinni... hinni, hogy minden megoldódik, minden rendben lesz, hinni, hogy a lehető legfőbb jó szerint fogok kilábalni ebből... vagy ebből is.... Hiszen nem történnek itt akkor tragédiák, de úgy látszik, annyira szeretem a drámákat, hogy időnként kreálok magamnak, vagy tovább fejlesztek egy egyszerű feladatot, a megoldhatatlanságig. Ebben nagyon jó vagyok. Aztán az égiek, amikor már látják, hogy kezdek végképp elmerülni a magam által létrehozott mocsárban, mindig segítőkezet nyújtanak. Jön egy gondolat, egy telefon, egy barát, egy ismerős.... és a világ megint kezd a régi színében pompázni. Megint felcsillan a remény, egy olyan remény, amelyről tudom, hogy nem hiábavaló. Mert ilyen az élet. Mert manapság már képes vagyok, a hamis remények és a valódiak között is különbséget tenni. Miért? Mert megváltoztam, és vele együtt megváltozott a világom is, amiben élek. 

Néztem a lovakat. Nincs annál felemelőbb érzés, mint csak nézni eme csodálatos állatokat, hogyan is viselkednek egymással, hogyan kommunikálnak, hogyan is oldják meg egymás között a hatalmi harcokat. Nyíltan. Talán nekünk embereknek is ilyen nyíltan kellene kezeljük a dolgainkat. Megkímélnénk egymást, és magunkat sok sok csalódástól. Ha mindenki képes lenne szemtől szembe megmondani a másiknak, mit gondol róla, vagy hogyan érez iránta. Ehelyett időnként kicsinyes játékok áldozatává, vagy elkövetőjévé válunk.

Törekedtem eddig is arra, hogy egyenes ember legyek. ennek hatására azok, akik másként gondolkodtak szépen elmentek az életemből, és kaptam ajándékba helyettük fantasztikus embereket, csodálatos értékekkel. De valahogy valaki mégis mindig beszivárog az én kis világomba, és hozza magával, mindazt, amitől már réges régen szerettem volna megválni. Talán figyelmeztetésül küldi őket az ég, hogy lássam, milyen világból érkeztem annak idején, amikor elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem, figyelmeztetésül küldi őket az ég, hogy nem kell nekem velük már kapcsolatot ápolnom, akkor sem, ha családom tagjai. Mert nem kellenek ők ide. Miért is kellenének? Hogy, amikor megjelennek az én kis világomba, napokig kelljen azzal foglalatoskodjak, hogy össze szedjem kis puzzle darabjaimat, amire szétestem? Az évek már bebizonyították, hogy kik azok, akikre valójában számíthatok! Miért is remélem mindig azt, hogy bármi is változni fog a családommal kapcsolatban? Miért hiszem azt? Mert talán hiszek a szeretet erejében. De van, amikor a szeretet önmagában kevésnek bizonyul. Van, amikor nincs más lehetőség, csak engedni, hogy elmenjenek azok, akik a segítségnyújtás álcájában alá akarják aknázni mindazt, amit eddig felépítettem. Azt hiszem végre tudatosult bennem. Trójai faló. És én nyitom ki a kaput. Aztán csodálkozom, ha itt maradnak a katonák.... illetve jelen esetben a bántó, megvető megjegyzések, a lenézés, a sajnálkozás. Hát többé nem engedem be a falovat... többé nem... ideje volt megtanuljam.... 

És ideje körülnéznem az én világomban, hálát adni azért a sok csodálatos emberért, akik itt vannak körülöttem, akik nap, mint nap bizonyságot tesznek arról, hogy az életet élni kell, és megélni! És szeretni! Mert a többi jönni fog magától. Ideje összeszedni a darabjaimat, kirakni a kirakóst végre és menni tovább az úton, az utamon, hol gyalog.... hol lóháton..... vágtázni a végtelenbe....