Volt egy életem. Egy régi. Ahol nem ismertem mást, mint a négy falat, ahol a legtöbb embernek csak addig voltam a barátja, amíg hasznot húzhatott belőle. Amikor nem voltak álmaim, nem voltak vágyaim. Éltem, mert élnem kellett, mert tudtam, ez a világ többet rejt magában, mint amennyit eddig láthattam. Elhatároztam, hogy változtatok. Majdnem belehaltam. Mint ahogyan majdnem belehaltam a régi életembe is. De nem adtam fel. Mert Isten, sors, Univerzum nevezzük bárminek küldte a segítőket. Az igaz embereket, akik akkor álltak mellém, amikor a legsötétebb volt minden, amikor a legkétségbeesettebben kerestem önmagam, az életem, az utam. Amikor nem volt már reményem, nem volt álmom. És akkor jöttek ők. Utat mutattak nekem. Nem mondták, hogy fogjam meg a kezüket, és csak arra mehetek, amerre ők mondják. Szépen csendben sétáltak mellettem. Amikor már azt hittem nincs erőm tovább menni, akkor közelebb léptek hozzám, és biztattak. Bíztak bennem annyira, hogy tudták, meg tudom csinálni. És nem fordultak el, és nem fordítottak hátat, és nem árultak el. "Csak" ott voltak mellettem. Tiszta szívvel, lélekkel, szeretettel. Nem engedték, hogy feladjam, hogy visszaforduljak, akkor sem, amikor teljesen kétségbeesetten akartam visszamenni a régibe. Olyan erővel szerettem volna visszamenni, ....mert azt hittem, azt a világot már ismerem, és csak ott lehetek biztonságban.... amekkora erővel eljöttem. De ott voltak mellettem. És ezzel erőt adtak nekem a legnehezebb időkben. És ma már tudom, az élet tele van álmokkal, vágyakkal, reményekkel. Manapság már megtapasztalhatom, milyen is az élet, hogy mindaz, amiről "csak" hittem, hogy léteznie kell, valójában létezik is! Tudtam, hogy így kell lennie. Tudtam, a szívem és a lelkem mindig is tudta, hogy lennie kell valami teljesen másnak, mint amiben addig részem volt.

Sokan azt állítják mindent maguknak köszönhetnek, nekik soha nem segített senki. Én nagyon sok embernek tartozom egy köszönettel. Mindenért. Hogy akkor is hittek bennem, amikor én nem hittem magamban. Hányszor, de hányszor kértem kétségbeesve Istent, ha létezik segítsen, mert nem bírom tovább. Hányszor, de hányszor árultak el azok, akiket a legjobban szerettem a világon. Hányszor, de hányszor kellett, hogy szembesüljek az emberi aljasság legkülönfélébb megnyilvánulásaival. Hányszor, de hányszor szerettem úgy, hogy visszaéltek a szeretetemmel. Hányszor, de hányszor loptak és csaltak meg azok, akiknek a kezébe helyeztem mindenem amim volt... az életem!

De mindig is tudtam, hogy nem csak annak az életnek kell lennie! Mindig is tudtam, hogy ennél több kell, hogy legyen. Többről kell, hogy szóljon földi utazásom a túlélésnél, a napok múlásánál, a gyarlóságnál, a szenvedésnél, a boldogtalanságnál. 

Szerencsés ember vagyok én. Mert megtapasztalhattam valamit, ami rabságban tartott, fájdalmat okozott, elkeserített, elárult, és megtapasztalhattam, hogy létezik egy másik világ!

Egy világ, amely nap, mint nap csodákat tár a szemem elé! Egy világ, ahol megbízhatok az emberekben. Egy világ, amely nap, mint nap arról szól, hogy boldog legyek, hogy boldogok legyünk! Egy világ, amelyért érdemes volt elhagyni a régit, amelyért megérte eljönni valahonnan, ahol már nem maradhattam. Egy világ, ahol a problémák megoldandó feladatok, ahol nap, mint nap azt lehet mondani: Köszönöm az életet! Köszönök mindent!

Isten, sors, Univerzum, Szellem a legcsodálatosabb segítőket küldi hozzám. Velük az élet egy nagy nevetés, egy nagy móka. És a túlélő játékom átváltott az élet szeretete játékra, ahol minden nap úgy hajthatom álomra a fejem: Köszönet mindenért! 

Köszönöm a 15 év bezártságot, mert ma már tudom, mit jelent a szabadság! Köszönöm, hogy akiket úgy szerettem elárultak, hátba támadtak, mert ma már tudom, mit jelent az őszinteség. Köszönöm a sok hazugságot, mert ma már tudom, mit is jelent az igaz szó! Köszönöm a sok átsírt éjszakát, mert manapság már tudom, mit is jelent boldognak lenni. És köszönöm, hogy, amikor feladtam volna Isten, sors, Univerzum, Szellem nevezzük bárminek, küldte a segítőket. És köszönöm, hogy megláttam a reményt! Köszönöm, hogy volt erőm menni, volt erőm megállni, volt erőm haladni... és köszönöm, amikor már nem volt erőm. Mert akkor megadhattam magam az ÉLETNEK! Akkor már nem volt erőm harcolni senkivel, és semmivel, és ezáltal ráléphettem arra az útra, amelyen mind a mai napig haladok. 

Azt mondják, Isten egészen biztosan mosolygott, amikor megteremtette a kutyákat. Hát én azt hiszem, ezt tette, amikor a lovakat alkotta meg. Isten legtökéletesebb teremtményei, akik megtanítottak újra bízni, hinni, remélni, és megtanították nekem, milyen is, amikor az embernek van egy társa. Megtanították nekem, hogy milyen, amikor rájuk bízom az életem, és nem élnek vissza ezzel a bizalommal. És a lovak elhozták számomra a legcsodálatosabb embereket, akik akkor is itt vannak, amikor mindenki más már elment. 

Isten, sors, Univerzum a lovak által adott nekem valamit, ami több bárminél. Kaptam az élettől egy nagy ajándékot. Szeretem az életem, szeretem ezt a világot, amelyet megteremtettem magamnak. De néha nagyon kétségbe tudok esni. Néha előfordul, hogy azt hiszem mindennek vége. Amikor azt hiszem minden elveszett, amikor nem lelem a szépet... akkor mindig úgy alakul, hogy lóhátra ülhessek. És abban a pillanatban elfelejtek minden magam által kreált, és a megoldhatatlanságig tovább fejlesztett problémát. Akkor minden kiürül az elmémből, az egóm lecsillapodik, és csak mosolyogni tudok. És végtelen hálát érezni mindenért. Eltűnik a világ, és ott a természetben, lóháton vágtázva, csak annyit tudok mondani: Köszönöm Univerzum! Köszönöm! Köszönöm, hogy bevezettél ebbe a világba. Köszönöm, hogy mentem a lelkem és a szavam hívó szava után, pedig valójában nem értettem, hogy mit is keresek én lovak közelében! És köszönöm a barátaimat, akik nem engedik, hogy a magam által ásott gödröt tovább mélyítsem.

Köszönöm Isten, sors, Univerzum, Szellem, hogy megmutattad nekem ezt a világot. Mert ma már tudom, hogy létezik. Ma már tudom, hogy csodák márpedig vannak! Mert megtapasztalhatom! Mert láthatom! Átélhetem, és megélhetem! Köszönöm a múltam, amelyből annyi tapasztalatot merítve mehetek tovább egy szebb jövő felé, megélve a jelen pillanat szépségeit! Köszönöm az álmokat, a reményt!  És köszönöm, hogy nem adtam fel, akkor sem, amikor azt hittem, már nincs miért élnem!