Vannak kérdések... olyan kérdések, amelyeket nem szoktunk feltenni magunknak. Nem tesszük fel... mert félünk a választól... vagy, mert nem tudjuk a választ. Vajon a "Ki vagyok én?" kérdésre tudnánk válaszolni? Képesek lennénk elmondani, megfogalmazni, kik is vagyunk? És nem azt felelni rá, aminek, vagy akinek a külvilág lát bennünket? Képesek lennénk megfogalmazni önmagunk számára, kinek is látjuk magunkat? Vagy csak annyit látnánk valódi énünkből, amennyit a külvilág sugároz felénk? 

Sosem tettem fel ezt a kérdést... sosem... és bármennyit is gondolkodnék, képtelen lennék megfogalmazni, ki is vagyok én? Önmagam számára, önmagam szemével. Talán azt tudom, hogyan látnak, mit gondolnak rólam mások... de, hogy valójában ki is lennék? Nem tudom....

-Vagyok valaki... valaki, aki egyszer csak megelégelte az addigi életét, és hátrahagyva mindent elindult az ismeretlenbe... nem tudtam, mi vár rám... nem voltak elképzelésem... nem volt célom... csak azt tudtam... ideje mennem... nem maradhatok... ott abban az életben... nem maradhattam... mert nem volt élet.... báb voltam... lélek nélküli báb, aki csak és azt tehette, amit engedtek neki. És nem akartam tovább így élni... nem akartam azt az életet... már az életet sem akartam.... mert nem voltak célok... nem voltak álmok... nem voltam semmi... és senki.... és nem voltam sehol... Ezért megfogtam a gyermekem kezét, ölembe vettem a kiskutyámat.. és neki vágtunk a kalandnak.... Elindultam a sötétben...  nem voltam biztos semmiben... akkor és ott.... abban a pillanatban hallgattam a lelkemre és a szívemre.. és mentem...

-Valaki vagyok....Egy édesanya, egy barát... egy lélek... akinek volt bátorsága felállni és elsétálni onnan, ahol már nem volt maradása....

- Valaki vagyok, aki egyszer csak felébredt, és rádöbbent... az életnek többnek kell lennie annál, mint amiben eddig része volt.....

 -Valaki vagyok, aki egyszer csak észre vette a világ szépségeit... aki felfedezett egy másik világot, ahol léteznek álmok, léteznek célok, létezik szeretet, és létezik barátság.

Egy ember vagyok a sok közül, aki minden reggel úgy ébred fel, hogy "Köszönöm az életet!" Egy ember vagyok, aki hisz az álmaiban. Aki egyszer csak azt vette észre, hogy már vannak álmai. Aki a bezártságból, a fogságból, az agresszióból, a félelemből elindult valahová... mert hitte, hogy kell lennie valami másnak is... többnek... jobbnak... szebbnek..... egy ember vagyok, akit a gyermeke megtanított szeretni az életet... egy ember vagyok, akinek a gyermeke megmutatta, hogy miként lehet szebbé tenni egy napot a reggeli mosollyal... és történhet bármi, ha nevetni tudunk, akkor minden könnyebb és szebb lesz.... 

Egy ember vagyok, aki képes ugyanazt a dalt több százszor meghallgatni... , éjjel kiülni a kertbe egy pohár kakaóval a kezében.. és nézni a csillagokat. Évekig nem láttam a csillagokat...évekig nem láthattam a csillagokat.....

Vagyok valaki, aki előbb vesz magának egy plüss macit, mint ruhát.... aki nem szereti a vágott virágot, mert az nekem valaminek a végét jelenti... a halált... egy gyönyörű növény halálát.

Vagyok valaki, aki nem tud elmenni egy kóbor állat mellett, vagyok valaki, aki már tudja, mit jelent a barátság. Vagyok valaki, aki egész életében félt a lovaktól, most mégis lóháton vágtázik a végtelennek tűnő mezőkön, mert hallgatott a lelke hívó szavára, és elindult egy úton, amelyről semmit nem tudott, csak azt, valamiért Isten, sors, Univerzum, Szellem, valamiért odavezette. És már nem akartam harcolni önmagammal, és a sorsommal. Hívtak, vezettek, vezéreltek... és mentem. 

Vagyok valaki, aki hosszú hosszú évekig nem gondolta volna, hogy egyszer még részese lehet a szabadságnak. Vagyok valaki, aki tud örülni az élet minden pillanatának, aki képes felfedezni a szépséget, meglátni a csodákat. Örülni a legapróbb dolgoknak is. Aki nem méltatlankodik azon, hogy mi az amije nincs, hanem hálát ad mindenért, ami része az életének. 

Vagyok valaki, aki inkább elveszített mindent, hátrahagyott mindent, mert élni akart! Vagyok valaki, aki mindenkinek meg tudott bocsátani a múltjában, önmagának mégis hosszú hosszú ideig képtelen volt. De egyszer, egy váratlan pillanatban végül megértettem, hogy a múlt, az múlt. Nem cipelhetem a fájdalmamat, nem cipelhetem a terheket.... mert vár rám az élet... a maga csodáival, meglepetéseivel.... ezért megbocsátottam, és szeretettel elengedtem mindent, és mindenkit.... és végül feloldoztam önmagamat is. Hiszen nem pocsékolhattam el az érzéseimet arra, hogy folyamatosan azon rágódtam... miért engedtem, hogy ez történjen? Miért nem léptem évekig? Miért nem mentem már el előbb? Miért maradtam, amikor tudtam, hogy mennem kell? ... Már nem kérdezem... megbocsátottam ezt magamnak. Már csak a jelenben élek, egy csodálatos jelenben.... és minden nap mosolyogva hajtom álomra  fejem. "Köszönöm az életet! Köszönöm az életem! Köszönöm a múltam, a jelenem... és köszönöm a jövőm... azt a jövőt, amelyet már én alakíthatok, és nem más/mások erőltetnek rám. 

Vagyok valaki, aki hisz a szeretet erejében. Vagyok valaki, aki hisz a csodákban! Vagyok valaki, aki hisz a szerelemben!  Vagyok valaki, aki tiszta szívvel és őszintén hiszi, hogy él ezen a földön egy férfi, akit társául rendelt az ég. Aki a szépet még szebbé, a teljeset még teljesebbé, a tökéleteset még tökéletesebbé, a csodákat még csodálatosabbá teszi. 

Vagyok valaki, aki szabad, néha mégis bezárkózom biztonságot nyújtó otthonom négy fala közé, és kizárom a külvilágot... mert bármennyire is hiszem,és tudom, hogy minden rendben van.... néha tud fájni az élet... néha vágynék rá, hogy valaki azt mondja... ne félj, minden rendben lesz! 

Vagyok valaki, aki, ha meghall egy számára kedves hangot a telefon túlsó végén, mosolyog, és szebbé válik a napja.

Vagyok valaki, aki magabiztosan éli a mindennapjait, néha mégis kétségbeesem, hogy lesz-e holnap, eljön-e holnap? 

Vagyok valaki, aki nevetni tud saját magán, de egy gyönyörű dal, egy vers, egy idézet, egy mondat könnyeket tud csalni a szemébe. 

Vagyok valaki.... egy ember a sok közül.... aki egyszer csak elkezdett írni. Mert azt érezte... írnia kell. És engedtem az érzésnek... oly sokáig kellett hallgassak, amikor legbelül üvöltöttem, hogy már nem akarok többé hallgatni. Mesélni szeretnék az életemről... nem mondhattam el senkinek... ezért most elmondom mindenkinek. 

Vagyok valaki... egy ember a sok közül.... aki semmi különöset nem tesz.... csak megy élete útján, csodálatos emberekkel körülvéve, gyermekét kísérve.

Vagyok valaki, akit már nem érdekelnek a társadalmi elvárások, akit már nem érdekel, szeretik- e a mások... mert hosszú hosszú éveken át mindenki szeretett, miközben valójában senki sem. Mert, akit mindenki szeret... azt senki nem szereti... éveken át, évtizedek át úgy éltem, hogy szeressenek mások... könyörögtem a szeretetért... már nem könyörgök... már nem érdekel.... 

Vagyok valaki, akinek a fél élete eltelt, miközben nem történt vele semmi, de volt ereje változtatni, elindulni, menni, nem megállni, nem hátranézni... és nem visszafordulni. 

Vagyok valaki, aki szereti az életet, aki szeret élni. 

Vagyok valaki... valaki, aki valaha nem is létezett... nem is élt... most mégis itt vagyok.. és tudok mesélni az élet szépségeiről... a sorsról... Istenről... Univerzumról.... mert megváltoztattam a világot... megváltoztattam a világom... megváltoztattam a világunk! Mert engedtem, hogy megváltozzon! Mert élni és megélni akartam az életet, az élet szépségeit... és nem túlélni.... vagyok valaki, aki mindennél többre tudja értékelni a napokat, a szabadságot, a boldogságot, az életet! 

Vagyok valaki, aki Isten, Sors, Univerzum, Szellem kezébe helyezte az életét, és engedi, hogy vezessék, hogy vezéreljék... mert, ha az ember a maga útján jár, akkor minden megélt pillanat magában rejti a csodákat, a szépséget, az álmokat, az álmok megvalósulását, és a szeretetet. 

Vagyok valaki, aki hisz az életben! Vagyok valaki, aki csak annyit tud mondani: "Köszönöm!" "Mindent... mert ennek így kellett lennie, így kellett történnie!"