Csodálatos dolgok az érzelmek. Az égig tudnak repíteni bennünket, de képesek letaszítani a pokol legsötétebb bugyraiba is. A személyes poklunk legsötétebb bugyraiba. Néha elég, ha meghallunk egy dalt, megérzünk egy illatot, és csak azt érezzük valami történt... mert fáj... nagyon is fáj, ott belül. A sok hozzáértő legyint egyet és közli... engedd el, szabadulj meg tőle... csak éppen azt nem mondják, hogyan.... A legegyszerűbb kijelenteni, hogy engedd el az érzéseket... a legegyszerűbb... csak megtenni néha nagyon is nehéz feladat tud lenni. De még milyen nehéz is! Aztán egyszer csak történik valami. És azt vesszük észre, már nem kiabál a lélek, már nem fáj neki... és csak mosolyogni tudunk egykori önmagunkon, aki nem volt képes végig hallgatni egy dalt, vagy megenni egy paprikás krumplit... mert érzelmei voltak irányába. Micsoda érzelmek. ÉS, hogy hogyan is lehet érzelmeket kapcsolni egy paprikás krumplihoz, amely aztán évekig meglapul a tudatalattink legmélyén, hogy aztán egy váratlan pillanatban előtörve, figyelmeztessen bennünket, hogy bizony, van még mit letenni a múltból? 

Évekkel ezelőtt történt. Kislányom kezét és a kiskutyámat megfogva elindultam az ismeretlenbe, tudva, hogy egy szebb élet vár rám valahol, talán nem is oly távol. Tél volt.... fűtésünk még volt, bár a számlákat alig bírtam fizetni... aztán már nem bírtam fizetni. Ott álltam a nagy semmi kellős közepén, egy kicsi lakásban, és teljesen tehetetlennek éreztem magam. Akkor megfordult a fejembe, hogy talán nem jó döntést hoztam, akkor amikor nekiindultam az életnek.... akkor egy másodpercre azt hittem vissza kellene menjek az elnyomásba, a terrorba.... mert elveszítettem a hitem... a szebb élet reménye tovatűnt... mintha soha ott sem lett volna. Paprikás krumplit főztem. Még volt otthon krumpli.... és egy virsli.. és kenyér. És semmi más. Ott álltam a semmi kellős közepén, pénz, élelem, és remény nélkül.... fel akartam adni, de ott volt nekem a drága gyermekem, így nem tehettem meg. Megfőztem az ebédet... és a vacsorát... és a másnapi ebédet... és a másnapi vacsorát... és az azt követő napit... három napig elég lesz... gondolkodtam magamban... én nem ettem, mert gyermekem fontosabb volt a számomra. Sokszor kért, sokszor evett... és sokat... vagy talán én éreztem soknak, mert csak annyit láttam, hogy a lábas egyre üresebb és üresebb... és nem volt pénzem, hogy ételt vegyek. Nem tudtam mi lesz... csak aggódva figyeltem a lábast. Az utolsó adag krumplit is kiszedtem neki. Nem akartam neki mondani, hogy "nem kellene, hogy annyit egyél, mert nem lesz, mit ennünk!" Nem akartam neki ilyet mondani. Hiszen nem maradhatott éhes. Nem maradhatott éhes. Álltam az üres lábas felett, néztem az üres hűtőmet... és közben láttam gyermekem mosolyát, milyen élvezettel is eszi a paprikás krumplit. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Nem akartam őt még ezzel is terhelni. Csak álltam az üres lábas felett, és üvöltöttem... némán... befelé... csendben, mint ahogyan tettem, éveken át. Kértem Istent, segítsen. Mi fog történni velem, velünk? Hogyan tovább? Elmostam a lábast... mert már mindegy volt. És, mint mindig, most is megérkezett a segítség... csoda formájában. A legnagyobb csoda, ami történhetett velem, velünk. Csörgött a telefonom. Elfogadták a jelentkezésemet egy munkára. Másnap nagy hittel és lendülettel megérkeztem új munkahelyemre... és ettől a perctől fogva új irányt vett az életem. Kaptam fizetés előleget. Pont annyit, hogy a hazafelé vezető úton,  be tudjak menni bevásárolni. Kenyeret, májkrémet vettem, és szalámit is, és üdítőt is... és csokit, és túró rudit.... egy nagy szatyor élelemmel mentem hazafelé, és nem érdekelt, hogy a nagy hidegben mennyit is kell gyalogolnom. Boldog voltam! A legboldogabb ember ezen a földön! És végtelen hálát éreztem, amiért nem mondtam  a gyermekemnek, hogy "Ne egyél annyit!" Olyan hálás voltam, amiért nem jött ki akkor hang a torkomon.  Akkor piknikeztünk a szoba közepén először. Úgy ettük a szalámis, és májkrémes kenyeret, mintha az Istenek eledelét falatoztuk volna. Ültünk... nevettünk... és végtelen nagy szeretettel fogyasztottuk el a vacsorát....

Éveken át nem voltam képes megenni a paprikás krumplit.... sem megenni ... sem megfőzni... érzelmek kötöttek a paprikás krumplihoz.... nagyon rossz érzések..... éveken át cipeltem magamban ezt a történetet.... éveken át.... Aztán ahogyan lenni szokott, Isten, Sors, Univerzum... nevezzük is bárminek kezébe vette a sorsom irányítását... vagy én tettem le életem a kezükbe... mert tudtam, muszáj megadnom magam a sorsomnak... mert különben minden értelmét veszíti... élni akartam, mert tudtam, az életnek többnek kell lennie, mint amiben eddig részem volt. És már nem volt erőm harcolni tovább másokkal, önmagammal.... megtérdeltem.... letérdeltem.. és csak annyit mondtam: "Rendelkezzetek velem! Mert már nem bírom tovább!" Feladtam.... és ezzel belekerültem az áramlásba, amely minden nappal egyre közelebb és közelebb vitt egy szebb élethez.... vagy talán úgy kellene megfogalmazzam, ezzel beléptem egy új életbe, ahol már képes voltam felfedezni, és megélni a szépet, a csodákat, az álmokat.... minden más lett... minden megváltozott... egyszerre minden megtelt fénnyel, szeretettel, reménnyel... Lett életem... és lett éltünk! És minden, amit hátrahagytam, eldobtam, vagy elvettek tőlem... már nem érdekelt.... és már nem fájtak... az emlékek... a múlt...

Sok sok év telt el azóta. Volt, hogy megpróbáltam ellenszegülni az ÉLETNEK, az életemnek... volt. Aztán az égiek megint bebizonyították nekem, hogy felesleges ellenük mennem... mert ez az a játék, amelyben nem győzhetek. Aztán eljött az a pillanat, amikor végérvényesen megadtam magam nekik, és az Ő irányításuknak. És azóta minden más lett. Minden megváltozott. Lett otthonom, letettem a múltam, és annak terheit... lettek álmaim, vágyaim, hitem, reményem, hobbim, életem, új munkám, barátaim, megleltem önmagam, ráléptem az utamra... a saját utamra, ahol minden egyes lépés tele van csodával, szépséggel. Már nem harcolok.... sem magammal, sem másokkal... mert már nem kell, hogy harcoljak. Mert Isten, Sors, Univerzum, Szellem, Angyalok, hívjuk őket bárhogyan is vezérelnek engem a lehető legnagyobb szeretetben. ÉS már engedem. "Ne nézz farkasszemet a sorsoddal, mert úgy is Te pislogsz először!" Már nem nézek, már megadtam magam neki. Engedtem, hogy megfogja a Sorsom a kezem, és már egymás mellett lépkedünk... és ennek köszönhetően már a szép, az élet szépsége tárul elém... fájdalmak, könnyek, szenvedés nélkül. 

Paprikás krumplit főztem. Szeretem a paprikás krumplit... és már meg is tudom főzni... és mosolyogni.... és csak annyit mondani: Köszönök mindent! Jól vagyok! Mert már mosolyog a lelkem. Már szeretek élni! És már nem fáj... már nem.... Már mosolyog a lelkem... köszönöm... JÓL VAGYOK!