Szeretem Párizst, szeretem az ott élő embereket. Nagyon sok barátom él Párizsban, vagy annak környékén. A lovak iránti szenvedélyemet is egy francia barátomnak köszönhetem, aki testközelből mutatta meg nekem, milyen érzés lóháton vágtázni a semmibe. Láttam az arcát. Mind a mai napig látom magam előtt azt az arckifejezést, amikor a tengerparton vágtázott. Akartam azt az érzést. Mindennél jobban. Akkor még magam sem hittem, hogy majd én is a lovak által részesülhetek ebben. Álltam a számítógépem előtt, néztem a videofelvételt, és kértem az égieket, hagy részesülhessek én is ebben az életérzésben... bárhogyan is. Kértem, és megkaptam. És most már magam is elmondhatom, tudom, mit jelent ez az érzés... nap, mint nap részem lehet benne. Tudom, mit jelentenek a lovak, milyen csodálatos tanítók is ezen a világon. Általuk, velük önbizalmat nyertem, álmaim váltak valóra, megtanítottak szeretni.... és megtanították, milyen is, amikor az embernek van egy TÁRSA. Feltétel nélküli bizalom.... a legcsodálatosabb dolog a világon... és nekem nap, mint nap részem lehet benne, ha felülök lovam hátára... és eggyé válok a jelennel.... és csak annyit tudok mondani: Köszönöm Isten, sors, Univerzum, Szellem ezt a csodát! Köszönök mindent. 

Csörög a telefonom. Reggel volt... korán reggel. A sokadig csörgésre vettem fel.. még aludtam. "Hallottad, mi történt Párizsban?" kérdezte tőlem a hang. Nem, nem hallottam... sosem nézek tévét, nem hallgatok híreket, és akkor még az internet világába sem tekintettem be. Döbbenten hallgatom a történéseket. És eszembe jutnak a barátaim... mindegyik... csak remélhetem, hogy jól vannak. Még nem informálódtam, még nem tudom, mi történt. De aggódom értük... féltem őket.... Rég nem beszéltem velük. Rég nem beszéltem az én kedves lovas barátommal sem. Ott él Párizs környékén. És félelem lesz úrrá rajtam. Olyan természetes, hogy van... olyan természetes a béke, a csend, minden. És akkor reggel arra ébredek, hogy mi történt Párizsban. Próbálok telefonálni. Elég kitartónak kellett lennem, mire sikerült elérjem Őket. Csend van a vonal túlsó végén. Néma csend. A döbbenet csendje. Jól van! Köszönöm Univerzum! Csak erre tudtam gondolni. Jól van... csak nem érti... mint ahogyan én sem, és még oly sokan nem értjük ezt az egészet. Miért kellett ezt nekünk megélni? Átélni? Túlélni? Ők túlélték. De sokan vannak, akik nem. Ez nem az Ő háborújuk, mégis ők váltak ennek áldozatává. 

Sírtam.... nem az áldozatokért.... ő értük.. a barátaimért, akik mind élnek, jól vannak! Köszönöm! Tudtam, hogy nem biztos, hogy a legalkalmasabb időpontot választottam, de megköszöntem neki MINDENT! A lovakat, a lovak iránti szeretetet, és azt, hogy a legcsodálatosabb tanítókhoz vezérelt. Megköszöntem neki, hogy van Ő nekem, aki oly sokszor tartotta bennem a lelket. Oly sokszor beszélgettünk az életről, az élet nagy kérdéseiről. És sosem köszöntem meg neki. Mert azt hittem, tudja... de most úgy éreztem, el kell neki mondjak mindent. Olyan törékeny az élet. Ezt eddig is tudtam. Hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor dönt úgy a lélek, akár a miénk is, hogy távozik a földről. De egy egy ilyen értelmetlen, és érthetetlen tragédia még inkább felhívja a figyelmünket az elmúlásra... a múlandóságra... és annyi mindent nem mondtam el nekik, oly régen nem láttam őket. Annyiszor indultam már Párizsba. De sosem értem oda. Mindig akadt valami fontosabb. Mindig. 

Annyit mondd.... nem hajlandó félni. Nem akar rettegni. De kijárási tilalom van... sok a halott... és ami a legrosszabb, sosem tudhatják, mikor ismétlődik meg ez az egész. Hiszen, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen támadás érte őket. Nem ez volt az első alkalom! Nem akar gyűlölni.... nem akar félni... mégis ezt teszi... mert csak csend van... és döbbenet körülötte... és sok ártatlan ember lelkének kellett távoznia a Földről.... és nincsenek miértek. Nincsenek. Nem akar gyűlölni... és nem akar gyűlölettel válaszolni a történtekre. De nem tud szeretni.. .most nem tud szeretni... és nem tud együtt érző lenni a "bevándorlókkal" a "migránsokkal" és most nem érdekli, hogy az iszlám nem egyenlő a terrorizmussal. Most nem érdekli. Mert ott áll egy végtelenül értelmetlen történés kellős közepén, amely az Ő életét is megváltoztatta.... ha nem is örökre, de elég hosszú időre. Nem tudja, mi lesz holnap... és azt sem, mi lesz, ha felnőnek a gyermekei... most csak a jelen van... a mérhetetlen pusztítás... a sok értelmetlen halál.... Ez nem az Ő háborújuk... ez nem az Ő háborújuk... most mégis megannyi ártatlan lélek ment el....  Nem akar gyűlölni.... és nem akar agresszív lenni....  

Közben érkeznek az újabb és újabb hírek.... felgyújtották a menekült tábort.... és elkezdődött. Elkezdődött a gyűlölet, és elkezdődött a félelem, és elkezdődött az agresszióra agresszióval válaszolás. Mert félnek... ott állnak a gyűlölet közepén... és nem értik.... nem értik, MIÉRT? És elkezdődött egy olyan dolog, amelynek nem lett volna szabad. Gyűlölettel gyűlölettel válaszolni.... de bárkinek is volt bármi célja is... a jelen helyzetben úgy fest... elérte! Ártatlan életek lettek kioltva... ártatlan életek... EURÓPÁBAN! PÁRIZSBAN! Itt a közelünkben... a szomszédunkban... 

"Most nem vár Párizs!" mondja nekem. "Most ne gyere!" "Ez már régen nem a Te városod... és már régen nem a mi városunk! Ez a Párizs, már nem az a Párizs!"  

Tudom... nagyon is jól tudom... Nem vár Párizs! Most nem....

"Tehetek valamit értetek?" kérdezem tőle. "Igen!" jön rá a felelet! "Mondj el egy imát! Meditálj! Küldj békét, fényt és szeretetet! Értünk, a holtakért, a túlélőkért, a gyerekeinkért, Európáért, Európa jövőéjért.... mindenkiért! És kérd a Szellemedet, Istent, Sorsot, Univerzumot, hogy állítsa ezt meg! Állítsa meg a gyűlöletet, az értelmetlen halált! Állítsa meg!"