2015. dec 28.

Féktelenül.... avagy néha engedni kell, hogy magával ragadjon az élet!

írta: Kata Vank
Féktelenül.... avagy néha engedni kell, hogy magával ragadjon az élet!

horse arabian (horseden)

Eltelt a karácsony. Szépen... csendben... szabadon. Hosszú idő után először végre megtettem, megtehettem azt, hogy azokkal töltöm eme nemes ünnepet, akik igazán fontosak a számomra. Sutba vágtam a hagyományokat, a nagy családi ünnepet. Eldobtam ama gondolatomat, hogy karácsonykor csak és kizárólag a családoddal lehetsz... még akkor is, ha előtte hónapokon keresztül nem beszéltetek, nem is ismeritek egymást, és igazából kedvetek sincs velük lenni... de hát karácsony van... a szeretet ünnepe, és ilyenkor muszáj mosolyogj számodra idegen emberekre... mert ő a családod! A vér szerinti családod! Idén először nem engedtem ennek a megszokásnak. Idén először úgy döntöttem, úgy dönthettem, hogy az igazi családommal leszek. Az igazi családommal, és a lovakkal. Hiszen az elmúlt idők folyamán ők váltak életem legfontosabb részévé, a lovak pedig a legnagyobb tanítóimmá, és leghűségesebb társaimmá! Elég volt az álszenteskedésből! Elég volt a mindenki szeret mindenkit hozzáállásból! Végre azokkal voltam, azokkal lehettem, akiket valóban szeretek... és nem csak az év három napján. 

Közös karácsonyi lovaglásra készültünk. Két csoportban indultunk. Először a "felnőttek" vagyis mi, a következő körben pedig az ifjúság köszönhette meg a karácsonyt, és az együtt töltött időt, lóháton. Új barátom hátára pattantam. Pötyi a tüneményes kis póni, aki úgy festett, mint egy leopárd.... később kiderült, hogy úgy is tud futni... illetve vágtázni, mint egy leopárd. :D

Nem volt kedvem az egészhez. Ahogy felkanyarodtam a lovakhoz, és láttam azt a sok embert, akiket a lovak szeretete hozott össze, valamiért azt éreztem, nem vagyok oda való. Úrrá lett rajtam ez az érzés. Nem volt rá magyarázat, egyszerűen csak menekülni akartam, el... minél messzebb onnan... mélyen sikított valami, vagy valaki, hogy NEM VAGY ODA VALÓ! MENJ! MENJ! Most már tudom, elmém, egóm játszott velem, de oly erősen elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy nem tudtam kordában tartani. Felkísértem a gyermekemet, és menekülőre fogtam. A kocsimnál még rágyújtottam egy cigarettára. Nem dohányzom a kocsiban. Le kellene szokjak... mindig eszembe jut, akárhányszor cigaretta után nyúlok. Csak álltam ott teljesen egyedül, miközben menni akartam. És ekkor Isten, Sors, Univerzum ismét egy nagy tanítással gazdagított karácsony alkalmából.

Nem mentem el. Visszamentem a többiekhez. Ehhez nagy mértékben hozzájárult az egyik lovas egy apró ajándéka, egy apró ajándék, amelyet mégis oly szeretettel adott, hogy az elmém egy kicsit lecsendesedett. És akkor megjelentek a lovak. Pötyi a pöttyös leopárd mintás kicsi póni... Mazsi, aki leginkább egy rajzfilmfigurához hasonlított, mese szép kinézetével, és Dinó a tiszteletet parancsoló szépség. Már nem akartam menni. És a nap végére rájöttem, hogy nem tudok, és nem lehet ROSSZ helyen lennem. Nem tudok NEM ott lenni, ahol lennem kell, mert az égiek oly ügyesen irányítanak mindent, olyan végtelen szeretettel, hogy bármennyire is el akartam menni, nem engedték! Mert ott volt dolgom! És életem egyik legcsodálatosabb lovaglásában lehetett részem. Bármily erős is volt bennem a menekülési vágy, egyszerűen Isten, Sors, Univerzum nem engedte, hogy megtegyem. NEM engedte, hogy eljöjjek onnan, ahol lennem kell! És nem engedte, hogy elmém, egóm megfosszon életem egyik legnagyobb kalandjától, és legcsodálatosabb tanításától. 

Felpattantam Pötyi hátára. Pötyi végre az én méretem volt! Nem kellett sem sámli, sem szék, sem emelkedő! Semmi... egyszerűen csak felpattantam a hátára, fitten, finoman... olyan igaz lovas módjára! Az eddigi lóra szállásaim leginkább tápászkodáshoz voltak hasonlóak, illetve olyan képet festhettem egy egy ilyen alkalomkor, mint amikor egy terhes bálna, fára szertett volna mászni! :D Tehát lóháton voltam. Imádtam! Imádtam, hogy Pötyivel nem kell küzdjek. Pötyi megy. Pötyit még csak kérnem kell semmire, megy a maga kis útján. Végre utazhattam a ló hátán. Később rá is faragtam, eme könnyelműségemre. :D Mármint, hogy Pötyit engedtem a saját tempójában haladni, és élveztem az utazást. Szépen haladtunk. Mi Pötyövel elől, mert oly szél sebes haladt a kis póni, hogy elől mehettem vele. Szerettem.... eddig mindig hátul voltam lemaradva a csapattól minimum egy kilométerre! Most elől voltam. Megkérdeztem valakitől, hogy nem festek-e furán egy póni hátán? Végül is, mégis csak nőből vagyok, még akkor is, ha a magassarkút csak hírből ismerem! :D Megnyugodtam, hogy "jól" nézek ki kis lovamon. Ügettünk. Nagyon élveztem Pötyi ügetését.... merőben más volt, mint az én Drága Polli barátnőmé. Kis lovam csak úgy szedte a picurka lábait, lendületesen. Mentünk előre... mentünk, és szerettük a végtelen természetet, mentünk, és én közben nem győztem hálát mondani az Univerzumnak, Istennek, Szellemnek, Sorsnak, amiért nem engedte, hogy eldobjam magamtól ezt a nagy kalandot. Haladtunk kis lovammal. Rátértünk az erdei útra. Ekkor a túra vezető szájából elhangzott a "nem vágtázunk, csak ügetünk" kérés. Ebben a másodpercben Pötyi Univerzumot játszott, vagyis nem értette a NEM-et és hirtelen beugrott vágtába. Olyan hirtelen, hogy esélyem sem volt reagálni. Polly még akkor sem mindig ugrik be vágtába, ha kérem, nemhogy spontán, energiával telve. Pötyi elkezdett száguldani, irányíthatatlanul, hatalmas lendülettel. Kiabáltam a többieknek, hogy nem tudom megfogni, jelezvén, hogy legalább ők fogják meg hátasaikat, mielőtt feléled bennük a versenyszellem, és egymást legyőzni akarván indul el minden ló vágtába. Én mentem, száguldottam kis hátasomon, olyan sebességgel, amelyet én még ló hátán nem tapasztaltam. Ekkor patadobogás hallatszott a hátunk mögül. Én már éreztem, hogy innentől kezdve még nagyobb bajban leszek, ugyanis Pötyiben felébredt a versenyló ösztön, még sebesebben ment, mint eddig, pedig eddig sem volt lassú. Ráadásul, akkor már teljesen elvesztettem az irányítást felette. Végül is a másik versenyló elszáguldott mellettünk, Pötyit tovább sarkallva a sebességre, mert ugye olyan nem történhet meg, hogy leelőzzék őt. Vágtáztam... a semmibe.... irányíthatatlan lovammal. Amikor bevette a kanyart az erdei útra, egy másodpercre átvillant a gondolataimon, hogy le kellene ugorjak róla. Aztán elhessegettem eme tervemet, hiszen az még hozzám képest is nagy mutatvány lett volna, ha az erdei úton leugrok egy hatalmas sebességgel, irányíthatatlanul vágtázó ló hátáról. A kanyarban éreztem, ahogy a kis lovamból kitör az a sok energia, ami az elmúlt hetekben felhalmozódott benne. Ekkor én is megadtam magam a vágtának. Akkor menjél pacikám. Úgy sem voltam rá hatással, de már nem küzdöttem, elengedtem a félelmet is. Tudtam, ha kiérünk az erdőből lesz egy tisztás, majd ott befordítom egy körre, és akkor majd megáll. És engedtem! Engedtem az erőnek, engedtem az energiának, és engedtem, hagy menjen! És ment! Száguldott! Ment, mintha sosem akarna megállni. Amikor Pollival vágtázom ezen a részen, akkor hálát adok az Univerzumnak mindenért. Mert van rá időm, gyönyörű a táj, még ilyenkor télen is. "Köszönöm univerzum az életem! Köszönöm a munkám, a barátaim, az álmaim, a létet, a szabadságot" ... ezeket így szépen elmondom. Hogy érzékeltessem, milyen sebességgel haladtunk.... most csak arra lett volna időm, hogy "kösz....." és már kinn is voltunk. Ekkor Pötyi megállt. Mintha mi sem történt volna. Bárcsak azt mondhatnám, hogy mert hatalmas lovastudásomnak köszönhetően, meg bírtam fogni.... a valóság azonban az volt... az emelkedőn elfáradt... így megpihent a drágám! Mosolyogtam! Konstatáltam, hogy minden lovas jól van... vagyis nem okoztunk túl nagy kalamajkát eme mutatványunkkal... sem ló sem lovas nem sérült meg... és mosolyogtam! Életem legcsodásabb kalandjává vált ez a kis történet. Én még soha ennek előtte nem vágtáztam ekkora sebességgel... még ennek előtte sosem tapasztalhattam meg, milyen is az, amikor csak mész, nem gondolkodsz, mi lesz. Hiszen nem gondolkodtam, nem gondolkodhattam, mert lovam irányíthatatlan volt. És nem féltem. Csak engedtem, menjen ez a drága lélek! Ha már hatással nem lehettem rá, egyszerűen eggyé váltam vele, megadtam magam, és engedtem, hogy győzzön az erő. És győzött.

Olyan ez, mint az élet. Néha nincs, nem lehetsz hatással azzal, ami veled történik. És Te dönthetsz! Engeded, hogy magával ragadjon az élet, a létezés, és menjen, vigyen arra, amerre akar. Megadod magad a sorsodnak, Istennek, Univerzumnak, és eggyé válsz a létezéssel! Engeded, hogy irányításod nélkül történjenek meg a dolgok, és csak egyet tehetsz, elengedsz minden félelmet, és aggódást, és engeded, hogy vezéreljenek az utadon. Engeded, hogy az életed egy gyönyörű, végtelen száguldássá váljon , tudva, hogy előbb utóbb majd csak elérkezel valahová, de addig is élvezed az utazást! Nem küzdesz! Nem aggódsz! Egyszerűen kiengedve az irányítást, megengeded, hogy életed egyik legnagyobb kalandjában lehessen részed! Vagy dönthetsz úgy, hogy megpróbálod megállítani ... és csak küzdesz... küzdesz... és félsz.. és rettegsz... és aggódsz... a vége mindkét esetben ugyanaz lesz. Elérsz a célhoz.... csak nem mindegy, hogy hogyan..... szeretve, mosolyogva, eggyé válva.... vagy félve, aggódva, rettegve! A döntés mindig a mi kezünkben! Akkor meg miért ne dönthetnénk úgy, hogy élvezzük az utazást?! Miért ne dönthetnénk úgy, hogy szeretjük a pillanatokat?! Miért is ne dönthetnénk így? 

Néha a legbölcsebb, ha megadjuk magunkat az életünknek, az életnek...és engedjük, hogy valaki más vezéreljen bennünket. Néha el kell dobni a kontrollt, el kell dobni a józan érveket, a racionalitást.... el kell dobni... és engedni, hogy az élet, az életünk egy nagy kalanddá váljon! Mert, ha ezt megtesszük.... Isten, Sors, Univerzum a legcsodálatosabb dolgokat adja nekünk! 

Engedjünk az erőnek! Engedjünk a kalandoknak! És engedjük meg a boldogságot! Néha merjünk vakon vágtázni, irányíthatatlanul, hogy egy nagy kaland részeseivé válhassunk! Merjünk ÉLNI! 

Szólj hozzá

élet tanítás vágta Isten