Újra kell gondolnom.... a barátság fogalmát... ismét... Az új életemben elmondhatom, hogy vannak barátaim.... a régi életemben is voltak... csak a régi életem barátai addig voltak a barátaim, amíg érdekük fűzte hozzá. Amíg előnyt tudtak kovácsolni abból, hogy részei az életemnek... aztán eltűntek... és még űrt sem hagytak maguk után. Mégis hálásnak kell lennem, hogy voltak ők, mert így már tudom, milyen embereket is kell merőben elkerüljek az új életemben. Illetve, már el sem kell, hogy kerüljem.. mert szerencsére, már nem vonzom be a hozzájuk hasonlókat... 

Van, amikor az ember életében elindul a lavina... és nincs semmi, ami megállíthatná... Nálam elindult... olyan erővel, és olyan gyorsan, hogy még reagálni sem volt időm. Egyszerűen csak álltam, és néztem, mi az ami elpusztul, ami eltűnik, mintha sohasem lett volna... és mi az, ami megmarad, amiből aztán építkezhetem. Hát nem maradt semmi... csak a romeltakarítás.

Évek óta együtt dolgozom a kollégáimmal. A legfantasztikusabb emberek, akiket valaha is ismertem. Nem vagyunk "barátok" Nem tartjuk a kapcsolatot munkán kívül, és van, hogy napokig nem is beszélünk egymással. Miért is kellene? Nem ismerjük egymás titkait, és problémáit... és egymás életét.. és nem is vágyunk arra, hogy ezt megtegyük. Van, amikor mély beszélgetések vannak, de nem jellemzőek. Védjük a kis életünket, és megóvjuk a magánéletünket. És tiszteletben tartjuk a másikat. Tönkrementek a háztartási gépeim. Talán a múltam távozott eképpen, vagy semmi más jelentősége nincs ennek a történetnek, mint elöregedtek, és lejárt az idejük. Ezen események sosem következnek be "jókor" az ember életében.... főleg nem lehet a legmegfelelőbb időpontnak mondani, a januárt... de van, amit nem befolyásolhatok... Az irodában a "fiúk", mert ugye én férfiakkal dolgozom... többségében férfiakkal.... meglepték magukat egy mosogatógéppel, és egy mosógéppel. Ott voltak elrakva az irodában... még nem vették használatba... becsomagolva... szépek újak... Felajánlották nekem, hogy vigyem azokat haza... eddig is elvoltak ezen gépek nélkül, ezután is ellesznek, viszont azt gondolták, hogy a mosógép igenis fontos, hogy legyen egy háztartásban... (ugye az enyémben épp nem volt) A mosogatógép ugyan nem létszükséglet, de szeretnék, ha az is az enyém lenne... aztán majd alkalomadtán, ha úgy alakul a létem, akkor majd visszaadom nekik. Eddigi életem során sosem kértem... és nem is szívesen fogadtam el segítséget. Annyira megszoktam, hogy mindent egyedül kell megoldjak, hogy szinte szégyelltem a segítségkérést. Meg ugye a régi életemben megszoktam, hogy hiába szerettem volna, hogy segítsenek... nem volt ki... mert ugye az álbarátok nagyon is tökéletesen tudták időzíteni, mikor is kell eltűnniük. Most viszont a legnagyobb örömmel fogadtam el. Szívből tették a felajánlást... és egyébként is, ez volt az az ajánlat, amit nem utasíthattam vissza... büszkeségből... gőgből... és mert majd én megoldom hozzáállásból. Nem sikerült megoldjam, hogy eljussanak hozzám az ajándékok. Nem volt segítség... ami lett volna, nem tudtam megfizetni. Mikor mondtam  a telepvezetőnek, csak ennyit mondott: "Ugye azért annál többre tartod magad, hogy könyörögj bárkinek is?! Itt vagyunk, mondtam neked... és elvisszük hozzád... és még az üzemanyagot sem kell, hogy kifizesd! Azt hiszem barátként belefér ez az életünkbe!" Szavai ott csengenek a fülembe... "barátként" belefér az életünkbe.... sosem gondoltam rá barátként.... sosem... tíz éve az életem része, de nem tekintettem a barátomnak.... valahogy a barátságról más volt a fogalmam.... Most mégis ő volt itt, és ő volt az, aki megoldotta életem eme nagy feladatát. És nem verte nagydobra, nem csinált belőle nagy csinnadrattát.... egyszerűen csak ott volt nekem, amikor szükségem volt rá... nem számításból... nem érdekből.... hanem tudom, hogy szeretetből.... sosem hangoztatja, hogy számíthatok rá.... de mindig ott van, csendben... 

Megérkeztek a gépek...viszont itt voltak a régi rosszak a helyükön.... és nem volt segítség, mert a fiúk elrohantak... hiszen munkaidőben voltak... kislányommal ketten szereltünk, vittük ki a régi gépeket... mentünk le vízóra aknába... négy órán keresztül küzdöttünk a dolgokkal... és nevettünk... sokat... a régi életembe  őrjöngtem volna... .hisztiztem volna... sikítottam volna, hogy ilyenkor hol vannak a nagy barátok? Most nem érdekelt. Boldog voltam... és a kislányom is... és bár ő beteg... mégis ott volt velem végig... igazi kis hősként... és egy csapatként végigcsináltuk ezt ketten... megoldottuk.... belevaló csajok voltunk... mi ketten... a kislányom és én. Volt egy valami, amivel sehogy sem boldogultam.... barátnőm férje sietett a segítségemre. Egy szavamba került... és a sok munka és teendő mellett szánt rám pár percet, hogy segítsen... életet mentet! És szívem nagyon hálás volt neki. Ők sem parádéznak, mégis mindig itt vannak nekem, ha valamit nem tudok megoldani. Segítenek, ha épp keresem a helyem a világban, vagy a világot, amelyben jól érzem magam. Láthatatlan kezük mindig ott van... védőhálóként... és tudom, hogy vannak... az elmúlt évek bebizonyították a számomra, hogy rájuk mindig lehet számítani.... és remélem, én is tudok olyan jó barát lenni, mint amilyenek ők nekem. Tudom, hogy nem könnyű velem. Tudom, hogy hamar kétségbeesem... tudom, hogy nehéz természetem van... és ők mégsem vágják soha a fejemhez. Sosem... csak nevetnek...

Talán ilyenek az igaz barátok... vagy talán ők az igaz barátok. A fél életemet bezárva töltöttem... van még mit tanuljak, milyen is a világ. De talán ilyenek az igaz barátok... talán ezt nevezzük igaz barátságnak. Amikor nincs felhajtás... nincsenek kimondott ígéretek... nincsenek transzparensek, hogy "MI JÓ BARÁTOK VAGYUNK!" Egyszerűen csak tudjuk, mikor van szüksége ránk a másiknak.... és ott vagyunk... könyörgés nélkül... szemrehányás nélkül... szépen csendben... igen... talán ez az igaz barátság... talán ez az... és milyen szerencsés ember is vagyok, hogy ezt megtapasztalhatom.... 

Egyedülálló édesanyaként megtanultam, hogy nagyon sok dolgot magamnak kell megoldanom. Néha azért megosztanám eme feladatokat... Ma sokat mosolyogtam ezen... igen... talán néha egyszerűbb lenne a létezésem.... de amíg ez nem adatik meg nekem, meg kell álljam a helyem.... és, ha kell vizet szerelek... mosógépet cipelek.... mert van az életben, amikor nem várhatok másra... másokra... A döntés az én kezemben van... Vagy elfogadom ezt a helyzetet, és jókat nevetek rajta.... vagy őrjöngök, hogy nőként miért is kell nekem ezeket megcsinálnom? Miért? Hiszen a legfantasztikusabb ajándékokkal leptek meg ma engem... így nem tehettem meg, hogy háborgok azon, amim nincs.. egyszerűen végtelen hálát éreztem azért, amiért ebben részem lehetett. Talán egyszer én is megoszthatom az életem valakivel... de addig nincs más dolgom, mint nagyokat nevetni az életen... együtt játszani a kislányommal... felfedezni a világ szépségeit... örülni az apró dolgoknak... és megtapasztalni a csodákat, amik itt vannak körülöttünk arra várva, hogy felfedezzük azokat....