Nehezen ébredtem. Mostanában nehezen megy az ébredés. Kinyitottam a szemem, és elhatároztam, hogy csak azért is mosolyogni fogok! "Ma egy csodás nap vár rám!" Ismételgettem magamnak egészen addig, amíg már valóban őszinte volt a mosolyom. A reggeli kávém elfogyasztása után következett a napi rutin. Gyermekem ébresztése, majd indulás az iskolába. A parkolóban mindig nézem, ahogy közelít az iskola bejáratához. Mosolygok most is. Lassan lépdel, nagyon lassan, mintha soha sem akarna odaérni ahhoz a kapuhoz. Már nem látom szememmel, indulok haza, hogy folytatódjék a nap. Egy baleset szakítja meg utam. Állok, és nézem, ahogyan a tűzoltók segíteni próbálnak a sérülteken. Nézem őket, és azon gondolkodom, vajon, mi járhat ilyenkor a fejükben. Idegen emberekért tesznek meg mindent... és sokszor még egy köszönömöt sem kapnak. Ők mégis végzik a dolgukat. Jól szervezetten... gyorsan... hiszen ilyenkor minden perc számít. És vajon, aki abban a kocsiban ül? Reggel eszébe jutott, hogy ma nem fog odaérni, ahová indult? Vajon sejtette-e, hogy lehet, ma lesz az utolsó pillanat az életében? Aztán folytatom az utam, terelőúton. Házam megközelítése kisebb nehézségekbe ütközött, miután az útzár következtében a mi utcánkra terelték a reggel csúcsforgalmát. Ez az út nagyon keskeny ahhoz, hogy ekkora forgalommal elbírjon. De mindenki türelmes, mint ahogyan én is. Végül ismét otthonom melegében lehettem. ... Még mindig az imént látottak hatása alatt voltam. 

El kellett mennem vásárolni. A szokásos útvonal helyett ezúttal egy másikon. Lassan haladtam, mégis mérhetetlen nyugalom volt bennem. Hálás voltam. Hálás, amiért tíz éve vezetek, de soha nem történt velem ilyen. Észrevettem egy idős nénit. Nehéz szatyrait kezében cipelte. A buszok terelése miatt, a gyalogos közlekedés is nehézkessé vált. Sosem tettem még ilyet, de most félreálltam, és megkérdeztem, elvihetem-e egy darabig. Rám mosolygott. Olyan érzés lett bennem úrrá, hogy ismerem őt. Olyan szeretet és béke, nyugalom áradt belőle, amelyhez hasonlót talán még nem is éreztem. "Megköszönném!" mondta. Azzal beült mellém az autóba. "Az emberek rohannak... mindig csak a rohanás! Aztán van, hogy nem érkeznek meg." kezdett bele. Nem tudtam rá, mit mondani... igen... rohanunk... és rohan a világ, miközben lemaradunk az életről. "Egyébként nem ülök be idegen emberek autójába. Bár tévét nem nézek, de azért így is elég sok rossz dolgot hallok meg, amelyeket talán nem is kellene. Azért a világ más volt kilencven éve!" Rátekintettem. "Kilencven éve? Mégis hány éves tetszik lenni?" Fiatalos volt, nagyon, olyan hatvannak néztem volna. Járása könnyed volt, csinosan volt felöltözve, és a guruló kocsi sem volt vele. A nála lévő terhek miatt éreztem, hogy segítenem kellene... aztán később, a beszélgetésünk végén már tudtam, miért is kellett vele találkozzak. "Százhárom éves kedvesem. Idén augusztusban töltöm a száznégyet!" Augusztus..  én is augusztusban születtem. "Hisz az igaz szerelemben kedves?" kérdezte tőlem. Hiszek, hogyne hinnék... valahol a szívem mélyén.. és abban reménykedem egyszer nekem is részem lesz benne. Mosollyal jeleztem, hogy tiszta szívemből őszintén hiszek benne. " Régen volt. Én még abban az időben voltam fiatal, amikor már tizennyolc évesen férjhez mentünk. Talán nem is ismertük a szerelmet. Gyakorlatilag hozzá mentünk az első fiú emberhez, aki megkérte a kezünket. És én még abban a korban éltem, amikor a válás nem volt szokás. Aki feleségül vett minket, azzal éltük le az életünket. Velem is ez történt. Azt hittem Isten jó embert adott nekem, aki bár sokra talán nem viszi, de tisztességes férfiember. Hát kiderült, hogy nem az. Ahogy születtek a gyerekek, ő úgy vált egyre agresszívabbá. Vert engem, vert a gyerekeket, és legfőképpen saját magát. Az ital rabja lett. Az az ember, akihez én hozzámentem, végképp megszűnt létezni, és csak egy lélektelen, erkölcstelen senki maradt. Aztán egyik reggel felakasztotta magát. Én találtam meg a padláson. Azt hittem dolgozni ment. És amikor megláttam élettelen testét, csak azt éreztem, Köszönöm Istenem, hogy végre megszabadítottál ettől. A temetésre persze összegyűlt az egész falu... mindenki elmondta, hogy mennyire jó ember volt, jó férj, felelősség teljes apa... hazugságok hazugságok hátán, mert mindenki nagyon is jól tudta, milyen ember is volt ő valójában... de halottról jót vagy semmit. Fehérben voltam a temetésen, mert én nem gyászoltam őt... hálás voltam, amiért kaptam egy új életet. Ezért el kellett jöjjek a faluból, mert a néhai családja egyébként is engem vádolt a halála miatt. Pestre jöttem dolgozni egy vállalathoz, ahol kerestem annyit, hogy nevelni tudjam a három gyermekemet. Lakást kaptunk, így amiatt nem kellett aggódjak. Végre megnyugodtunk egy kicsit. Sokáig nem volt férfiember a közelemben. Sokáig nem engedtem férfiembert a közelembe. Vágytam már nagyon a szerelemre, de féltem. Féltem, hogy megint rosszul választok. Féltem, hogy megint elutasítanak, és féltem attól, hogy vajon engem lehet-e szeretni? Hiszen sosem voltam szeretve. Én szerettem, de engem sosem szerettek. Sosem. A vállalatnál volt egy igazgató. Rendkívül fess férfi volt ám. De olyan, amelyet még manapság is ritkán látni. Sosem éreztem még olyat, mint amit az ő közelében. Évekig dolgoztunk együtt, aztán egyszer csak azt vettem észre, keresem a közelségét. Vágyom rá, hogy mellette lehessek. Majdnem harmincéves voltam már akkor... és igazából akkor tapasztalhattam meg, milyen érzés is a szerelem. De ennek a csodás férfinak nem kellettem. Elmondta, hogy ő is érez irántam valamit, de nem tehetjük meg. És felsorakoztatott ezer és egy érvet, miért nem lehetünk ebben az életben egymáséi. És én elfogadtam. Elfogadtam, mert számomra ezt jelentette a szeretet... fájt... nagyon is fájt,... de elfogadtam, és tiszteletben tartottam. Még azért reménykedtem, hogy hátha a szív szava győzedelmeskedni fog az ész érvek felett. Aztán persze teltek a hónapok, és én már nagyon szerettem volna a FÉRFIT! Egy olyan embert, aki a támaszom, aki mellettem van, aki segít, aki szeret... aki végre szeret. A vállalatnál sok sok férfi dolgozott. Volt egy csodálatos kollégám. Hosszú évek óta dolgoztunk már együtt. Észrevétlenül lett a bizalmasom, én pedig az övé. Ő volt az, aki rávilágított mennyi félelem, és mennyi gát is van még bennem a férfiak iránt. Egy másodperc alatt földig tudta rombolni az én biztosnak vélt világomat, persze akaratán kívül. Igazából szerintem sosem tudta, milyen hatással is volt rám. Hány álmatlan éjszakát okozott ő nekem, pusztán azzal, hogy az életem részévé vált. Az első alkalomkor a lakásomba sem akartam beengedni. Kicsit szégyelltem előtte az otthonom. Hiszen ő vezető beosztású ember lévén más körülmények között élt, mint én az egyszerű munkás, a gyermekeit egyedül nevelő édesanya. De aztán az Univerzum.... igen kedveském, én már akkor tudtam, hogy van egy felsőbb hatalom, aki irányít mindent... és nem fogadtam el, egy olyan Isten létezését, aki büntet, a pokolra juttat, és szenvedést akar nekem, hogy azt viseljem. Tudtam, hogy nem lehet Isten a félelem Istene... Isten a szeretet Istene  kell, hogy legyen. Tehát Univerzum elrendezte... nagyon is csodálatosan. És azt vettem észre, hogy szinte már természetes, hogy ott áll a konyhámban és mosolyogva issza a kávét, miközben simogatja a kutyámat. Tehát ez a Drága ember azt mondta, megad nekem mindent, amire szükségem lehet, a férfi érintésétől az anyagi jólétig mindent. De nős emberként nem fog elválni, és soha nem fog tudni mellettem ébredni... ha elfogadom ezt, ... ha nem, akkor azt is tiszteletben tartja. Sokáig ellenálltam neki... de aztán eljött az a pont, amikor már nem tudtam. Olyan energiákkal rendelkezett, olyan gyönyörű férfi volt, és annyira, de annyira akart engem. Engem még sosem akartak addig senki, mindig csak én akartam a férfit. És most itt állt ő... és engem akart... úgy ahogy vagyok... és olyannak, amilyen vagyok. És belementem. Csodálatos perceket, órákat töltöttünk együtt. Lopott pillanatok voltak ezek. De elfogadtam, amit az élet kínált. Elfogadtam, és nem bántam meg. Szenvedélyes kapcsolatunk volt... titokban kellett tartanunk. Én is titkolni akartam, mert még nem mondtam le az igaz szerelemről. És nem akartam, hogy ez a "románc" útjába álljon az igaz szerelemnek. A testem az övé volt, és a lelkem egy darabja is. Sosem vágytam rá, és sosem kértem tőle, hogy rúgja fel az életét. Hiszen a játékszabályokat felvázolta... és nem is akart rajtuk változtatni... és én sem akartam tőle többet. Aztán egyszer elutaztunk. Jó messzire a fővárostól, nehogy ismerősbe botoljunk. De persze, a sors ezt is másképp rendezte. Az üdülőben összefutottunk a vezérigazgató úrral, akiért a szívem még mindig dobogott. És akkor tudtam, hogy minden reményem oda. Éveken át bíztam benne, hogy egyszer majd meggondolja magát, és megjelenik az otthonomban, hogy mégiscsak engem szeret, és éljük le a hátralévő életünket együtt. És most ott álltunk az üdülő ebédlőjében, én a kollégámmal, aki nős volt. És éreztem, hogy elvesztettem őt... mert már sosem fog engem akarni, azok után, hogy kiderült a kapcsolatom ezzel a férfival. Talán sosem akart engem... hiszen, ha akart volna, akkor velem lett volna, de ő inkább a kifogásokat kereste. Ezért én egy olyan férfié lettem, aki tudta, mit is szeretne. És én ott abban az üdülőben meghaltam. Mert meghalt a remény is, és meghalt  az örök szerelembe vetett hitem. Akkor legalábbis ezt éreztem. Rosszul voltam nagyon... és mérhetetlen szégyen volt bennem. Ott először gondoltam azt, hogy hibás döntést hoztam, talán nem kellett volna belemenjek ebbe a játékba... hiszen többet veszítettem, mint amit nyertem. Aztán az Univerzum megint a segítségemre sietett. "Véletlenül" kihallgattam a két férfi beszélgetését. A szeretőm.. tudom, hogy nem szép szó, de hát az volt... tehát a szeretőm  szavait hallottam meg ... és amíg élek nem fogom elfelejteni ezen mondatokat. "Sosem volt közöttünk semmi... sosem.... csak mellette álltam, amikor szüksége volt támaszra, mellette voltam, amikor kellett... de sosem engedte, hogy megérintsem... pedig Isten az atyám én bizony nagyon is akartam őt. De elutasított. Mindig elutasított. Sosem volt egy gyenge pillanat, amikor végre igent mondott volna. Sosem. Ne legyél ekkora barom, és végre valld be magadnak, hogy szereted, és legyetek egymáséi. Az enyém sosem volt, ha ez tartana vissza. Sosem láttam a testét, és igazából a lelkét se." Hazudott... de olyan hihetően, hogy még én is elhittem, hogy sosem volt közöttünk semmi. Még én is elhittem. Aztán ez a férfi, mikor megbizonyosodott arról, hogy kellek a másik férfinak... elment. Láthatatlanul megérintette a kezem.... így búcsúzott... és talán így köszönte meg az elmúlt időt... és én így háláltam meg neki mindent. És én végre a fess, szép férfi karjaiban élhettem az életem. Eggyé váltam vele, született egy gyönyörű kislányunk. Univerzum végre kárpótolt bennünket az elmúlt évekért. És bizony nagyon boldogok voltunk, és nagyon sikeresek. Jött a rendszerváltás, saját vállalkozások... és mi mindig mindent együtt csináltunk. És nagyon sikeresek voltunk. Mert a szívünk két testben dobogott, de a lelkünk mindig is egy volt. Szavak nélkül kommunikáltunk. Én ő érte születtem le erre a bolygóra, ő pedig értem. Több, mint hatvan évet élhettünk még le együtt... tavaly távozott a lelke, mert beteljesítette, azt, amiért eme létezést választotta. Győzött az igaz szerelem. Aztán a betegágyánál elmondta, hogy mindig is tudta, hogy hazugság volt, amit az a másik férfi mondott neki, de már nem érdekelte. Mert rájött, hogy szeret engem, hogy igazából mindig is szeretett... és, hogy engem akar... és azóta mindennap hálát ad az Univerzumnak, amiért a racionális érvek helyett, mert és akart a szíve szavára hallgatni... mert csodálatos hatvan év volt érte a jutalma... olyan hatvan év, amely felülmúlta minden álmát. 

Már régen megérkeztünk ahová indultunk. Én mégis hallgattam őt... és nem rohantam, és nem siettem... néztem az arcát, ahogyan beszélt a férfiakról, a múltról, a gyermekeiről, az álmairól, és az igaz szerelemről, amelyben mindig is hitt. "Jaj, ne haragudjon kedveském! Nem akarom feltartani. Így is mérhetetlenül hálás vagyok, amiért a segítségemre volt!" Kiszállt a kocsiból. A kezembe adott valamit. "Tegye csak el... ez mindig jól fog jönni, ha éppen keresi a létezése értelmét! Ha épp összedől a világ!" Mosolygott.. és áradt belőle a szeretet....

Néztem őt, ahogyan eltávolodik tőlem.  Lendületesen ment kezében a táskákkal. Nem tekintett vissza. Csak ment előre, és felszállt egy buszra. Talán sosem fogom őt látni többé, de egy csodás történetet hallhattam ... egy igaz történetet... amely vissza adta a reményt, a hitet.... és mindent. És eszembe jutott a reggel. "Ma egy csodás nap vár rám!" Történt egy  baleset... én találkozhattam valakivel, aki elmesélte az életét, a csodákat, az álmait... ha nincs az a baleset, talán mi sosem találkozunk... 

Még ültem egy darabig az autómban. Megnéztem, amit a kezembe adott. Egy darab papír volt, olyan, mint amit a szerencsesütikben láttam, rajta egy írás. "Fogadd el az élet ajándékait!" 

Köszönöm ezt a találkozást. És köszönöm ezt a történetet. Köszönöm ezt az ajándékot!