Mindig minden változik. A sokszor állandónak hitt, vagy vélt dolgok is. Változunk. Minden mozgásban van, a világunk, az érzéseink, és önmagunk. 

Van, amikor a változást érezni, érzékelni lehet. A változás szelét. Amikor a dolgok, amelyek addig megszokottak voltak, már nem olyanok, mint régen. Amikor a meghitt pillanatok, már nem olyan meghittek, amikor a békességben érezni lehet valami feszültséget. Csendben megbújik. És csak egy apró gondolatunk van, valami történni fog. És megtörténik. Tudtuk, éreztük, hogy meg fog történni, mégis váratlanul ér bennünket. És állunk változó életünk közepén, és nézzük, ahogy a dolgok semmivé foszlanak, és várjuk a végét. Tudtuk, minden egyes apró zsigerünkben éreztük, hogy valami történni fog, most mégis keserű fájdalommal vesszük észre, hogy ami volt, már nincs többé. Ragaszkodni szeretnénk. Ragaszkodni ahhoz, ami a változás útjára lépett. Mert félünk, félünk attól, hogy ott fogunk állni egy  teljesen ismeretlen élet közepén, és nem tudjuk, mi vár ránk. Nem ismerjük a játékszabályokat, nem ismerünk semmit. És ezért nem akarjuk a változást. De ez, a mi akaratunktól független. Elindult az élet, az életünk a maga útján, mi pedig eldönthetjük, hogy ellenállunk a változásnak, két kézzel kapaszkodunk valamibe, ami már talán nincs is, vagy igazából sosem volt, csak igaznak hittük, vagy engedjük, hogy magával sodorjon a változás. És élvezzük az utazást.

Mert a változás jó. Változni mindig jó. Akkor is, ha időnként értetlenül állunk a tükör előtt, és azt kérdezzük magunktól: "Ez tényleg én vagyok?" "Ez is én vagyok?" " Ez is az én életem?" 

Változunk. Néha csendben, észrevétlenül. Változnak a dolgok, változik az életünk, és változik minden, ami régen a létet, a létezésünket jelentette. És még csak kérdezni sincs időnk. Még csak csodálkozni sem. Egyszerűen engedni, hogy magával ragadjon bennünket az új, és elengedni mindent, ami a rég, ami a régi volt. Mert, aminek mennie kell, azt el kell engedjük. Ha nem engedjük el, akkor is menni fog, csak akkor fájdalmat, űrt, ürességet hagy maga urán.

Már nincsenek megszokások. Valahogy, valamikor eltűntek, és még csak észre sem vettük. Már nem számít a minden reggel ugyanakkor történő indulás. Már nem számít, hogy ugyanaz a parkolóhely legyen. Már nem számít, hogy melyik nap a "mosás" napja, már nem számít... semmi sem számít. 

Mindig ugyanabban a parkolóban parkoltam, mindig ugyanott, minden reggel, délben és este. Mindig ugyanazt az öblítőt, mosószert, tusfürdőt, használtam, ugyanazt a parfümöt. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy  állok az öblítős polc előtt a drogériában és próbálom kiválasztani a legmegfelelőbbet. Már nem számít, mit is használtam régen. Valami újat szeretnék. Apróság, nekem mégis mosolyt csalt az arcomra. Néha a változás így következik be. Szépen csendben, szinte egy semminek tűnő apróságon keresztül. És csak mosolygok. Mosolygok azon a valakin, aki valaha voltam. Aki úgy ragaszkodott mindenhez. Mindenhez, és mindenkihez. Egyszer valaki azt mondta nekem: "Vár rád az életed! Az Univerzum minden energiájával azon dolgozik, hogy odaadja neked az újat, a szépet! Te mégis ott állsz a régiben, és kapaszkodsz ahhoz az egy szem döglött nyúlhoz, ami még a tied! Hiába látod, hogy a körön kívül ott vannak a zöldellő rétek, a boldog állatok, és emberek. Te ott állsz a régi halott életed közepén, és kapaszkodsz a döglött nyuladba! Enged el végre! Engedj el végre mindent, ami nem szolgál téged! És merj végre lépni! Merj végre kilépni a körből, a régi körödből! Merj elindulni az újba, az ismeretlenbe! " Bármennyire is nem akartam a változást, az bekövetkezett! Mert be kellett következnie. És a kezdeti kétségbeesésem után, boldog voltam, és nyugodt. Mert a változással együtt olyan dolgok köszöntöttek be az életembe, amelyekről álmodni sem mertem előtte.

Ma már nem állok ellen a változásnak. Manapság már engedem, hogy változzanak a dolgok, bennem, és körülöttem. Nem várom, és nem erőltetem, de már engedem, hogy, ami változni szeretne az változzon, és már nem kapaszkodom a döglött nyúlba. 

Minden mozgásban van, és minden változik. Még mi is. A barátok, akiket régen barátnak hittünk már nem jelentenek semmit. A dolgok, amelyekhez régen oly kétségbeesetten ragaszkodtunk, eltűntek az életünkből. Az álmok, amelyekről azt hittük, mi magunk vagyunk, eltűntek, és valami más vette át a helyüket. 

Érzések. Érzések, amelyek sosem voltak, felütötték a fejüket, vágyak, amelyek eddig oly erősen fogva tartottak, egyszerre csak eltűntek, és csendet, békét, nyugalmat hagytak maguk után. És valaki, akiről azt hittük mi vagyunk, egyszerre más lett. Annyira más, hogy szinte mi magunk sem ismerjük fel önmagunkat. Mégis boldogok vagyunk, mert változtunk. És a változás egy szebb, jobb kiegyensúlyozottabb valakit hozott létre.

Isten, sors, Univerzum.. nevezzük bárminek, sokkal jobban tudja mire is van szükségünk, mint mi magunk. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint letenni az életünket a kezébe, és engedni, hogy megtörténjenek a dolgok. Engedni, hogy változzunk, ás változzon az a világ, amelyben élünk. Engedni, hogy minden menjen a maga útján. Mert hiába állunk ellen. Aminek be kell következnie, az befog következni. Mi nem tehetünk mást, mint élvezni a változást! 

Nevetni az új életünkben, nevetni új önmagunkon, és nevetni mindenen, ami a múltat jelenti, ami a jelenünket foglalja magában, és ami vár ránk egy szebb jövőben.

Változunk, ás változik körülöttünk minden. Változunk, még akkor is, ha ez nekünk sokszor nem tetszik.  Változunk, és ezzel együtt a változás magával hoz valami szebbet, jobbat, teljesen mást, mint ami eddig volt. 

Változunk. A változás szele néha megérint bennünket, és érezzük valami el fog múlni, hogy átadja a helyét valami sokkal szebbnek. Néha pedig csendben megbújva érkezik, észrevétlenül. Úgy, hogy mi már csak a végeredményét látjuk. Új érzéseket, új álmokat, új vágyakat, és egy új "valakit", akiről azt hittük sosem létezik. Pedig mi magunk vagyunk az az új, csak eddig nem mertük engedni, hogy változzon, változzunk. 

Mi a legszebb a változásban? Hogy magával hozza reményt, a hitet, az álmokat, vágyakat, és egy sokkal szebbnek a lehetőségét.

Néha jó elcsendesedni, kilépve életünkből eggyé válni a változással,  és ellenállás nélkül engedni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. Békességben, nyugalomban szemlélni mindazt, ami velünk történik. Mert tudjuk, vár ránk valami, valami amiben eddig nem volt részünk. És engedni Istennek, Sorsnak, Univerzumnak, hogy tegye a dolgát. 

Engedjünk a változásnak! Mert a változás mindig magában hordozza a sokkal szebb reményét! Akkor pedig miért is állnánk ellent? Ne ragaszkodjunk a "döglött nyúlhoz", ha beléphetünk egy zöldellő legelő meseszép világába! 

Minden változik. Nekünk pedig lehetőségünk van eldönteni, hogy megengedjük ezt a változást, hogy bekövetkezzen, mosolyogva, békében önmagunkkal, és a világgal, vagy harcolunk. A változás be fog következni. Csak nem mindegy, hogy ezt végig szenvedjük, vagy végig nevetjük, mosolyogva önmagunkon, akik valaha mi voltunk!