Vannak az életben nehéz beszélgetések. Olyanok, amelyek olyan sebeket tépnek fel, amelyekről már azt sem tudtuk, hogy léteznek. Vannak olyan beszélgetések, amikor a múlt váratlanul ismét megelevenedik, talán azon célból, hogy végre végérvényesen le lehessen zárni valamit, ami már oly régen megbújt, és észrevétlenül okozott fájdalmat, és félelmet. Vannak beszélgetések, amelyek az embert megölik... a szívéig hatolnak, és a lelkében hagynak nyomot. Vannak beszélgetések, amelyek fájdalmat okoznak, mégis jó, hogy megtörténtek, mert így felszínre kerülhetett valami.... valami, amit az ember még nem engedett el, csak elnyomott. Eltemette lelke lehető legmélyebb zugába, hogy majd csak akkor kelljen szembe néznie vele, amikor már felkészült rá. ÉS vannak emberek, akikkel talán azért kellett találkozzak, hogy megtörténjenek ezen beszélgetések. Hogy a fájdalommal, a könnyekkel együtt búcsút lehessen inteni mindannak, ami a múltat jelenti. "Ne félj a múlttól!" mondta nekem egyszer valaki. És egy ilyen beszélgetés kapcsán kellett rájöjjek arra, hogy már nem tart hatalmában a múlt, mégis vannak még sötét árnyak, amelyeknek ideje előtörnie, hogy elengedhessem a legnagyobb szeretetben mindazt, ami már nem szolgál. 

Felső tízezer béli barátom ismét azon elhatározásra jutott, hogy meglátogat. Fáradtnak tűnt, elnyűttnek. Mint, aki éjszakákon át nem alszik, mert valami oly nagyon nyomja a lelkét, hogy képtelen ezt megtenni. És bármennyire is szeretne szabadulni ettől a dologtól, nem tud, és egyre inkább a hatalmába keríti. Leült az asztalomhoz. Szótlan volt. Szótlan, és elgyötört. Az én mindig magabiztos, "ide nekem a világot" barátom, most itt ült szemben velem, és valami mérhetetlen fájdalmat sugárzott ki magából. Olyat, amelyet még én is megéreztem. Pedig oly nagyon tudja leplezni, mi zajlik szívében és lelkében. Leplezi. Mindig. Vagy majdnem mindig. Most nem tette. Készítettem számára egy kávét. Nem kérdeztem semmit. Valamiért örültem, hogy most itt van, pedig igazából akkor még nem sejtettem, hogy életem egyik legnehezebb beszélgetése fog következni. Megszorította a kezem. Éreztem minden harcot, amely dúlt benne. 

"Van egy kérdésem!" - indította el a beszélgetést! "Itt vagyunk... rólad úgy többé kevésbé tudom, min mentél keresztül.... és mégis itt vagy, és azt tudod mondani, hogy az élet szép! Itt vagy, és képes vagy leírni a bátorító szavakat, képes vagy reményt adni, és képes vagy hinni valamiben, amiről azt sem tudod, hogy létezik. És most arra kérlek, hagyd a spirituális mellébeszéléseket! Most ezt nem vagyok képes elviselni" - nem tudom, mire gondolt, mit értett mellébeszélés alatt. Talán sejtettem, mert sokszor én is sikítani tudnék egy egy nagyon jó tanácson, amelyet a neten, különböző önjelölt guruktól olvasok. " Van pénzem, sok... olyan sok, hogy nem is tudom, valójában mennyi. Van életem, és vannak barátaim, és van nőm is!" - ezt a szót használta "NŐM" Ezen szavak, amelyektől egyébként a hideg kiráz, de nem szakítottam őt félbe. Ha így hívja, hát így hívja.... de talán ezen szóhasználat is mélységesen kifejezi, milyen kapcsolata is lehet. "Tételezzük fel, hogy neked van igazad. És létezik valami felsőbb hatalom, aki irányít mindent. Tételezzük fel, hogy kezdem elhinni azt a sok sületlenséget, amely terjed a neten, előző életekről,  meg karmáról, meg, hogy a lélek vállal egy utat a leszületése előtt... meg ilyenek. " - még mindig nem sejtettem, hogy mit is szeretne valójában mondani, de nem éreztem rá késztetést, hogy belekérdezzek gondolatmenetébe. "Tehát tételezzük fel, hogy ez mind igaz, vagy, majdnem mind. Igen, szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert mindent megkaptam az élettől, amire más csak vágyik. Ha akarom elutazok egy fél évre a Bahamákra, vagy világ körüli útra, vagy veszek egy autót, vagy másnak veszek egy autót...- itt azért mosolygott egy kicsit...- rendben, mondhatnánk jól megterveztem, hová is fogok leszületni. De mondd, akkor Te miért nem gondoltál erre? Te miért abba a családba születtél bele, amibe? Te miért nem egy könnyebb életet választottál magadnak? Te miért akartál már gyerekkorodban szenvedni? Te miért akartál egy olyan férjet, amilyet kaptál? Te miért akartál bezárva élni? Te miért akartad a fájdalmat? Az agressziót, az elnyomást, a félelmet? MIÉRT? Miért? És más miért ezt akarja? Miért nem minden lélek gazdagságot, boldogságot választ magának? MIÉRT NEM? - Istenem, hányszor feltettem én is ezen kérdéseket. De én már a sajátjaimra többé kevésbé választ kaptam. Nálam a puzzle darabkái lassan kezdenek összeállni. De ezekre nem tudhatom a választ. Hogyan is tudhatnám? Honnan is tudhatnám? Mindenesetre azért nem estek jól a szavai. Saját életem használta fel, vagy szerette volna felhasználni ellenem, és az új életem ellen. De csak néztem rá. És hallgattam. Mert ezek azon kérdések, amelyekre én nem ismerhetem a válaszokat. Talán nincs is rájuk válasz. Talán ezeket a kérdéseket fel sem lenne szabad tennünk. hiszen nem is kellene, hogy azzal foglalkozzunk, hogy mások, mint, és hogyan élik az életüket. De nem hiszem, hogy helyén való lett volna, most bármit is mondanom. "Volt családom, volt feleségem is. Boldog voltam. Nagyon boldog. Vártuk a gyermekünket. - meglepődtem most ezen szavain, hiszen soha sem tett említést arról, hogy van egy gyermeke. Sosem beszélt róla.- "A feleségemmel este még elmentünk az ultrahangra. Nyolcadik hónapos terhes volt. Még láttuk a kislányunkat. Mozgott, rugdosott. Nagyon eleven kislány volt. Még elkészültek az ultrahangos felvételek. Még nevettünk, mert tudtuk, már csak pár hét választ el bennünket attól, hogy azt a kis csodát, amely már nyolc hónapja növekszik a lehető legnagyobb biztonságban, nemsokára a karjainkban tarthatjuk. Tökéletes pillanat volt. A legtökéletesebb pillanat, amelyben valaha is részem lehetett. Reggel a feleségem ébresztett, hogy valami nagyon rossz érzése van. Berohantunk a kórházba. Meghalt a kislányom. Meghalt! Érted? Meghalt? Addig addig tornázott az édesanyja hasában, amíg a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, és megfulladt!  -Felállt az asztaltól. Nézett ki az ablakomon. - Meg kellett szülnie a feleségemnek. A halott gyermekünket. És én ott álltam végig, és csak abban reménykedtem, hogy mindez egy rossz tréfa. Hogy mégiscsak felsír, mégiscsak életben van! Abban reménykedtem végig! Miközben folyamatosan azon gondolkodtam, ezt most miért? És most tőled kérdezem! MIÉRT? Miért kellett meghalni a kislányomnak? Miért kellett halva születnie? Hol volt Isten, amikor az a kicsi lány az életéért küzdött, és fuldoklott? Hol volt akkor Isten? - kiabált. És dühében leverte a poharat az asztalról. Mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szeméből... gyűlölet, és düh. - "Ott és akkor odaadtam volna mindent, ha vissza kaphattam volna a kislányomat! Mindent, mindenemet. Mert akartam őt! Azt akartam, hogy éljen! Azt akartam, hogy sírjon! Azt akartam, hogy jöjjön vissza! De csak egy mozdulatlan kis testet fogtam a kezeimben. Az orvosok oda sem akarták adni. Nem tudom, jobb lett volna, könnyebb lett volna, ha nem látom holtan a gyermekemet. Nem tudom.... - odaléptem hozzá, a háta mögé, és átszorítottam a derekát. Nem tehettem mást, és nem mondhattam semmit sem, amitől könnyebb lesz neki, vagy könnyebb lesz nekem. Megszorította a kezem. Álltunk ott némán az ebédlőben az ablak előtt... és csak szorítottuk egymás kezét. És akkor feltört bennem a kisfiam emléke. A kisfiamé, aki sohasem láthatta meg, milyen ez a világ. A kisfiamé, akinek még csak esélye sem volt megszületni, mert meghalt... Elhalt a terhesség 14. hetében. Ezt mondták akkor. Én nem láthattam őt, és nem tarthattam a karjaimban. Egy decemberi nap volt. Egy szörnyű decemberi nap. A volt férjemről kiderült ki is ő valójában, és én ott álltam a semmi közepén, teljesen összezavarodva, és akkor tudtam meg, hogy a kisfiamat nem fogom megismerni. Igazából azt sem tudom, kisfiú lett volna... csak éreztem.... Elment tőlem, eltávozott... visszatért a lelke valahová. Kicsi volt a lányom. Két éves. A férjemről kiderült, hogy csak akkor tökéletes férj, ha én tökéletes "szolgája" vagyok, és kiderült róla, hogy a kislányomat is "fegyverként" akarta használni ellenem. Mert, ha már nem tudott megtörni a fizikai és a lelki terrorral.... (mert megszoktam... mert már nem fájt.... ) megtalálta azt az egy dolgot, amellyel kínozhat. Ez pedig a kislányom volt, és az attól való félelem, hogy elveheti tőlem. Hogy elveszi tőlem, és soha többé nem láthatom őt. Soha nem beszéltem erről senkinek. Soha. És most itt állt a házamban egy "véletlen" találkozásnak köszönhetően valaki, akinek elmondtam, elmesélhettem ezt az egészet. Talán, ha ebben a helyzetben lehet ilyet mondani, kettőnk közül én voltam a szerencsésebb. Nem tudom, és nem érezhettem át a fájdalmát a kislánya elvesztése miatt, de éreztem a fájdalmamat a kisfiam miatt. Csak álltunk ott némán. És osztoztunk a fájdalomban, és mélységesen megértettük egymást. Mert tudtuk, min mehetett keresztül a másik. "Hogy lettél túl rajta?" - kérdezte. Nem nézett rám. Csak bámult a semmibe. A hangjában már nem volt düh, és nem volt harag. "Írtam hozzá egy levelet. Hozzá és Istenhez." - pár évre rá, hogy ez megtörtént, az az érzés lett bennem úrrá, hogy ezt meg kell tennem. Annyi minden elveszett az elmúlt évek alatt, amíg költöztem, és menekültem, de ez az írás megmaradt. 

Köszönöm, édes kicsi fiam, hogy megtiszteltél, hogy ha, csak életem néhány hetében is, de voltál, és bocsáss meg nekem azért, hogy el kellett, hogy veszítselek. Kértem őt, mind a mai napig kérem őt, hogy egy alkalmasabb időben jöjjön majd vissza hozzám. Megköszöntem neki, amiért engem választott, hogy én lehessek az édesanyja, és kértem bocsásson meg, amiért csalódást okoztam neki, amiért nem voltam képes kihordani. De ennek így kellett történnie. . Nem tudom, hogy és mint alakult volna az életem, ha ő itt maradhatott volna velem, de bár a szívem segítségért kiáltott, de az eszem tudta, hogy ennek így kellett történnie. Így kellett történnie, hiszen talán számára is ez volt a legjobb. Talán azért hagyott el engem, hogy egy boldogabb időkben születhessen meg. Senkinek sem mondtam el, hiszen  kudarcot vallottam anyaként. A műtéten sem volt velem senki. Ezzel nekem, egyedül, kellett megbirkóznom, nem terhelhettem vele mást, másokat. És nem akartam a fájdalmat mással megosztani, mert összeroppantam volna. Ez csak az én fájdalmam volt, és talán lesz is, amíg élek. Nem voltam képes megvédeni a családomat, nem voltam képes megvédeni a fiamat. Most már csak arra kérem Istent, hogy képes legyek a kislányomat megvédeni, képes legyek a kislányomat felnevelni. Drága kisfiam! Bocsáss meg édesanyádnak, akár hol is vagy most. És kérlek egyszer még, egyszer majd, gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzánk. Nagyon nagy szeretettel foglak, fogunk várni. Itt lenne a helyed közöttünk, itt lenne a helyed.  Kérlek Istenem, add meg nekem még egyszer ezt a csodát, és bocsáss meg, hogy amikor megadatott volna, akkor nem tudtam értékelni. Amikor megadatott volna, hogy lehessen akkor minden egyes porcikám, azt kívánta, bárcsak megszabadulhatnék tőle, és amikor elment, akkor már túl késő volt azt kérni, add őt vissza. Ez lesz életem legnagyobb bűne, nem voltam képes megóvni a fiamat, és ahelyett, hogy az életéért imádkoztam volna, a halálát kívántam. De túlságosan zavaros idők voltak azok. És most már tudom, próbálom magam meggyőzni arról, hogy ez volt a lehető legjobb, ami történhetett vele. Hiszen elvesztettünk akkor mindent, és a semmiről kellett új életet kezdenünk Egy teljesen más életet, mint amit annak előtte éltünk. És egészen biztos vagyok benne, hogy az, az első három hónap, amikor azt sem tudtam, mit hoz a jövő, őt is mélyen megsebezte volna, és igen, így kellett történnie. El kellett, hogy veszítsem őt, és talán itt az ideje, hogy elengedjem. Drága kisfiam! Köszönöm, hogy voltál nekem. Bocsáss meg! Bocsáss meg!  

Ez volt az a levél. Amely túlélt velem annyi mindent. 10 éves lenne a kisfiam ha élne. És tíz éves lenne a kislány, ha élne. Ha élhetnének. 

Talán ezen a délelőttön, és ezzel a beszélgetéssel elengedtünk valamit a múltunkból, amelyet egészen eddig cipeltünk magunkkal. Egy "véletlen" találkozásból lett barátság. Egy "véletlen" találkozásból lett valami, ami nagyon őszinte, tiszta és mély.  Egy "véletlen" találkozásnak köszönhetően segíthetjük egymást, adhatunk egymásnak, kísérhetjük egymást, vagy a másikat az úton, amelyen haladunk. Elvárások megfelelési kényszer nélkül. 

 Mindannyian cipeljük a múltunkat, és mindannyiunknak vannak kérdései. Kérdések, amelyekre nem lelünk válaszokat, kérdések, amelyeket feltehetünk egymásnak. Kérdések, amelyek megkönnyebbülést, és talán megnyugvást hoznak a számunkra. 

Talán leveti a páncélt, amelyet maga köré növesztett. Talán egyszer megint képes lesz szeretni, és nem kizárni magát a boldogságból, azért, mert fél, hogy elveszítheti. Talán egyszer. ÉS talán megnyugodott egy kicsit a lelke, és talán elengedte a fájdalmat, vagy legalábbis rálépett arra az útra, amelynek végén  megteheti, talán megteszi.