Az elmúlt napokban valahogy természetessé vált, hogy megjelenik. Talán már hiányzott volna, ha esetleg nem érkezik meg. Ömlött az eső! Egész nap csak esett és esett.... mintha az ég is siratna valamit. Talán a februárt, a tél elmúlását sajnálta, és talán így köszöntötték az égiek a márciust, a tavaszt. Már ott ült az autójában a házam előtt. Akkor értem haza.  Kulcsot kellene adnom neki, hogy amikor azt érzi, jönnie kell, akkor jöhessen. Még magam is mosolyogtam ezen gondolatomon. Az én aranyifjam, aki az elmúlt napokban az életem részévé vált. És jó érzés volt, hogy ez így történt. Nem éreztem semmi kivetni valót ebben, és nem éreztem már a két világunk közötti tátongó szakadékot sem. Valahol, valamikor eltűnt ez a szakadék... áthidaltuk, átléptünk rajta. Két különböző világ, valahol valamikor eggyé vált. És már nem számítottak a fizikai síkon, vagy fizikai értelemben vett társadalmi és egyéb különbségek, eltűntek, mintha soha nem is lettek volna. Talán nem is voltak, csak így próbáltuk meg távol tartani magunkat a másiktól, vagy így akartunk távol maradni a másiktól. Mert valamennyi beszélgetésünk mélyen felkavaró, ugyanakkor megnyugtató is volt. Két lélek állt egymással szemben. Két teljesen eltérő utat bejáró lélek, és mégis egyek voltunk. Eggyé váltunk a múltunk miatt, eggyé váltunk, mert rá kellett ébredjünk, mindkettőnknek meg voltak a maga próbatételei, életének nehézségei. Bár ő szerencsésebb közegbe született le, vagy szerencsésebben választott szülőket magának, mint én, őt sem kerülték el a nehézségek. ÉN megtanultam együtt élni a múltammal, megtanultam kinyitni a szívem, és megtanultam, hogy szabaddá kell tenni a lelkem is. Ő páncélt növesztett maga köré. Szinte áthatolhatatlan páncél védte őt. Ő azt hitte, ezáltal megóvja magát a világ fájdalmától, és közben észre sem vette, hogy bezárkózott saját életébe, és nem engedi be a boldogságot sem, és nem engedi be az embereket sem. Kizárt mindent, ami az életet jelentheti. Talán így akarta magát megóvni a további fájdalmaktól. Hiszen, ha az ember NEM mer boldognak lenni, akkor nem adja meg annak lehetőségét sem, hogy esetlegesen elveszítve a boldogságot, keressen valami mélyebb értelmet, és keressen valamit, ami újra boldoggá teheti. Megkeményítette a szívét, és megkeményítette a lelkét. De az elmúlt napok eseményei rá kellett, hogy döbbentsék, az oly szilárdnak, és megsebezhetetlennek tűnő vértjén rés akadt... és elkezdett összeomlani körülötte minden, amit addig igaznak hitt. És kérdései lettek, amelyek eddig sosem voltak, és válaszokat keresett, és kereste önmagát, és kereste az útját. 

Sosem fogok rájönni, hogy mikor vált teljesen magától érthetővé, hogy belépve otthonomba, leveszi zakóját, feltűri ingujját, és leveszi a nyakkendőjét. Szinte már szavak sem kellettek a kommunikálásunkhoz. Csak néztük egymást, és tudtuk, mi zajlódik le a másikban. Éreztük a másik lelkének rezdülését. Háttal ült nekem. Mostanában sokszor fordított nekem hátat, mintha így akarná kerülni a tekintetem. 

"Megmentettem egy macskát!" - kezdett el mesélni. "Soha nem mentettem meg még senkit, és semmit sem. És tegnap nem bírtam aludni, ezért sétálni indultam a Duna partjára. És akkor találtam egy bolhás, nyeszlett, vékony, éhező szerencsétlen négylábút. Vagyis ő talált meg engem. Három nappal ezelőtt még csak rá sem néztem volna. Viszolyogva elfordultam volna, és nem érdekelt volna. De tegnap este, amikor megláttam, azt éreztem, nem hagyhatom magára. Ezért fogtam azt a szerencsétlen dögöt, elmentem vele az állatorvoshoz, és hazavittem magamhoz. El tudsz Te engem képzelni, hogy a Tescoban macskaalmot, és macskaeledelt vásárolok, egy nyüves, nyeszlett, undorító, macskának, akit már egyébként nem láttam sem nyeszlettnek, sem nyüvesnek, sem undorítónak.... jó érzés volt, hogy velem van... hogy velem lesz. És most a több százezer forintos kanapémon alszik, és whiskást, meg nem is tudom, mit zabál. És persze kis részletekben adom neki, mert még nagyon sovány." - mosolyogni kezdtem. Most már biztos voltam benne, hogy páncélja elkezdett lehullani. "Hallottál Te már engem így beszélni? Most rohanok haza, hogy óránként megetessem azt a Dögöt! Én!!!! Én, akinek még csak virága sem volt otthon, mert rohadtul nem akartam gondoskodni semmiről, és senkiről. Erre fogom magam, és haza viszek valami szakadt jószágot. Még csak nem is valami díjnyertes tenyésztett állat van otthon a lakásomban, hanem valami nyeszledék. És amikor megláttam te jutottál az eszembe, hogy Te biztosan nem hagynád ott... és egyébként is mostanában mindig mindenről te jutsz az eszembe. És fogtam a Dögöt, és hazavittem. Egyébként ez a neve. Dög. Majd találok neki valami mást, de egyelőre csak Dögnek hívom." - elhallgatott. Vele a csend sosem volt kínos. Vele még a csendet is szerettem. Sőt, a csendet szerettem igazán. Mert a csendben mindig valami varázslat történt. "Én ezt nem bírom! Volt egy életem! Tökéletes életem volt! Tökéletes! Nem hiányzott semmi! És nem akartam semmi mást! El voltam abban az életben, természetes volt, hogy az az életem, és azt az életet élem. És megleptem magam egy autóval! Mert akartam azt az autót! És erre beléptél az életembe, és azt vettem észre, hogy már nem akarom az életemet! Azt vettem észre, hogy unalmas, hogy semmilyen, hogy a körülöttem lévő embereket csak a pénz mozgatja, azt vettem észre, hogy minden, amit addig annyira szupernek és tökéletesnek hittem, már unalmas, és szar és többet akarok, valami mást akarok. Már nem új autót, másik lakást, újabb régiséget, hanem valami mást, hogy reggel felkelve én is mosolyogni tudjak, és azt tudjam mondani, köszönöm az életet! Volt egy életem! Volt! És most nincs! És már nem akarom ezt így tovább!"- Kiabált. Nem velem, talán a világgal, vagy talán önmagával. És engem ez most nem zavart. Nem tudtam neki mondani semmit, nem jöttek szavak, és nem jöttek gondolatok... csak ültem, és hallgattam őt. És hallgattam a hangjában lévő dühöt, és elkeseredést. Hallgattam az életét. Hallgattam a fájdalmát, és hallgattam, ahogyan valami mást akar, mint ami eddig volt. "Voltak nőim! És vannak is. És nem érdekeltek az érzelmek, mert én nem akarok érzelmeket Ezek a nők megkapták ajándékba a másfél milliós mellműtétet, meg a szilikon szájat, és ezzel elvoltak. És nem rágták az életemet, hogy házasság, meg gyerek. Sőt anyámékhoz sem kellett őket elcipeljem, és nem is kellett őket bemutatnom, mert nekik ennyi elég volt, és nekem is! Én nem akarok érezni! Amióta meghalt a kislányom, és elváltunk a feleségemmel, már nem akarok érzelmeket! Mert az érzelmek, csak fájdalmat és szenvedést hoznak. És amikor azt hittem a legnagyobb boldogságban van részem, akkor ért a legnagyobb fájdalom! És én soha többé nem akarom, hogy fájjon! Én kerültem az igazi kapcsolatokat, és kerültem az igazi nőket, és kerültem a gyerekeket, és kerültem mindent, ami érzelmet válthat ki belőlem. Egyre nagyobb autóim, egyre több házam és egyre több műkincsem van, és nem is érdekelt semmi más. És erre megvettem azt a rohadt autót, és ezzel megnyertelek Téged! Téged, aki mindent olyan más megvilágításba helyeztél! Megnyertelek téged, aki olyan, mintha egy másik bolygóról jönne. Megismertelek téged, aki fogja magát, és kidobja a befektetőt, csak azért, mert az álma nem eladó! Figyelj! Ki vagy Te? Az élet nem ilyen! Az emberek nem olyanok, mint Te! Az én életem tökéletes volt! És Te felborítottad! Felborítottad!" - felállt az asztaltól, és közelebb lépett hozzám. Csak néztem mélyen a szemébe... és láttam a dühét. A dühét, amelyet nem irántam érzett, most mégis rajtam akarta kitölteni. Láttam, és éreztem azt a dühöt, amelyet az elmúlt években felhalmozott a szívében és a lelkében, miközben gondosan körbecsomagolta, a "minden rendben van" látszatával. És egy decemberi hónapban Isten, sors, Univerzum elérkezettnek látta az időt, hogy végre szembe nézhessen ezzel a dühvel, ezzel a fájdalommal. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre mindazzal szembenézzen, amely ott mélyen megbújt a lelkében. "Én ezt nem tudom csinálni! Én erre képtelen vagyok! Én nem vagyok képes érzelmekre, én már nem vagyok képes ÉREZNI! És én nem tudok, mit kezdeni egy olyan emberrel, mint amilyen te vagy! Nem tudok mit kezdeni! Nem tudok! Vissza akarom kapni az életem! Azt a pár hónappal ezelőttit! Vissza akarom kapni! Mert most itt állok a saját életemben, és fogalmam nincs, mi ez az egész, amiben épp vagyok, amiben éppen vagyunk. Én nem akarok érzelmeket, én nem akarok olyan embert, olyan nőt magam mellé, akivel elképzelhetem, hogy boldog vagyok, akivel elképzelhetem, hogy gyermekem lesz, akivel elképzelhetem a reggeleket, és elképzelhetem az estéket! Kérem vissza a régi életem! "-kiabálta. Úgy tett, mintha én vettem volna el tőle, vagy én adhatnám neki vissza. Nem bírtam megszólalni, és nem is tudtam volna neki mit mondani.

Amikor elindultam a régi életemből, mindent hátrahagyva, én is annyiszor kértem vissza a régit. Mert azt ismertem. Ott tudtam, hogyan kell túlélni, mire mit kell reagáljak ahhoz, hogy minden rendben legyen. És akkor elindultam az ismeretlenbe, és féltem. Féltem, mert bár valahol a szívem legmélyén tudtam, hogy valami sokkal szebb, és jobb fog rám várni, mint amiben eddig részem lehetett, de igazából nem tudtam, hogy mi történik az úton,  és mi lesz velem az út végén. Csak a hitem volt, és a reményem, hogy valami sokkal szebb.  És most itt volt ő, aki szintén ugyanazon megy keresztül, mint annak idején én. Összedőlt a világa. Összedőlt, és most kétségbeesetten próbálja megállítani a folyamatot. És minél inkább ragaszkodni akar ahhoz, ami elmenni készül, annál inkább veszíti el az irányítást a dolgai felett. És ő, a mindig racionális, mindent előre megtervező, befektetési tanácsadó most nem tud mit kezdeni ezzel. Nem tud mit kezdeni a darabokra hulló életével, és nem tud mit kezdeni a tökéletesnek vélt világának illúziójával. Mert ráébredt, hogy, amit eddig oly tökéletesnek és érzelemmentesnek hitt, az mind hazugság volt! A hazugság falai ölelték körbe, mintegy bástyaként védelmezve őt. És leomlottak a falak. Leomlott a kártyavára, amelyről azt hitte, hogy kőből épült, és ellenáll a viszontagságoknak. És most itt állt előttem, engem vádolva, és engem okolva mindezen történtekért. Itt állt előttem, és válaszokat akart. Válaszokat a kérdéseire, amelyekről azt sem tudta, hogy léteznek. 

Azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni az érzésekkel. Holott a régi, tökéletesnek hitt világa is tele volt érzésekkel. A dühöt, és a fájdalmat táplálta magában úgy, hogy észre sem vette, hogyan ölik meg őt ezen érzések! Dühöt, és fájdalmat érzett, az elvesztett gyermekéért, az elvesztett boldogságért, mindenért, amiben azt hitte része lehet, de eltűntek... mélységes fájdalmat, és kétségbeesést hagyva maguk után. . És ez a düh, és ez a fájdalom elzárta őt az élettől. De az élet utat törni készült. A lelke megelégelte ezt a bezártságot, megelégelte ezt a létet! Élni akart, az életet választotta! És Isten, sors, Univerzum is eljövendőnek látta az időt arra, hogy ez megtörténjen. És most itt állt előttem Ő, és csak üvölteni tudta, hogy kéri vissza a régit. Holott, ha mélyen belenéz a szívébe és a lelkébe tudja, hogy már nem akarja vissza azt. Mert már sokkal többet akar! Az életet akarja! 

Becsapta maga mögött az ajtót, és elment. Elment vissza a világába, amelynek határai eltűnni látszódtak, elment vissza a régi életének még meglévő darabjaiba, hogy majd azokat is eltakarítva felépíthessen valami sokkal szebbet, sokkal jobbat. Mert tudom, hogy képes lesz rá. Hogy ennek én részese lehetek-e, nem tudom. 

A vele történt találkozás megtanította nekem az elvárások nélküli kapcsolatok csodáját. Hogy nem azon aggódom, vajon holnap vissza jön-e, nem azon aggódom, hogy vajon elég jó vagyok neki,  nem azon aggódom, mi lesz, ha ő már nem lesz az életem része. Megtanította nekem, hogy elengedhetem, ha az élet, Isten, sors, Univerzum úgy látja jónak, hogy ezt meg kell tegyem. Megtanította ezt nekem, miközben a múltam mélyen eltemetett darabjai is felszínre kerültek úgy, hogy már nem fájtak, már nem bántottak. Amíg élek hálás leszek ezért neki, és Istennek, sorsnak, Univerzumnak, amiért átélhettem ezt. 

Nem búcsúztunk el egymástól, mint ahogy köszönni sem köszöntünk, amikor beléptünk egymás életébe. De most elment, mert a benne dúló harcokat most nélkülem kell megvívja. Látni fogom-e még? Nem tudom.... de nem búcsúztunk.... mert nem tudhatjuk mit is hoz a jövő! És nem tudhatjuk Istennek, sorsnak, Univerzumnak, milyen tervei is vannak. És ettől szép, és olyan csodálatos ez az élet! Csak mernünk kell elhinni! Mernünk kell HINNI!