Kezdődött a nap. A szokásos mondhatni rutinnal. Már a reggel éreztette velünk a napsugarak melegét. Vártam ezt a napot, mint ahogyan manapság már minden reggelt, és éjjelt várok az életemben. Mosolyogtam. A friss kávé illata belengte az otthonom. Békében, a lehető legnagyobb békességben fogyasztottam el eme nedűt, hogy aztán minden energiámat belefektetve nekiindulhassak a létezésnek. Gyermeket kitéve az iskolánál, folytattam utam. Vásárolnom kellett. A közeli piacra járok, ahol már ismerek minden árust, és ők is engem. Családias a hangulat, még akkor is, amikor tömeg hömpölyög az amúgy nyugodt piacocska árusainál. A parkoló a tetőtérben van. Mindig lépcsővel közelítem meg az eladóteret, most mégis a lifthez mentem. Működött. Olyan ritkán van használatban, gondoltam kapva kapok az alkalmon. Egy hetvenes éveiben járó hölgyet engedtem magam elé. Mosolyával köszönte meg, amit tettem. Beszálltunk, és elindultunk. Csak egy emeletet kellett volna menjünk, mi mégis életünk nagy utazását élhettük át. Utazást a múltba, az emlékekbe, a fájdalomba, és az álmokba... a soha be nem teljesülhetett álmok világába.

Hirtelen félúton megállt a lift. Először még azt gondoltuk megérkeztünk a célállomásra. De nem ez történt. Megnyomtuk a segélyhívó gombot, ahol türelmet kértek tőlünk. Álltunk a felvonóban, két emelet között, és csak reméltük, hogy hamar érkezik a segítség. A hölgy leült a padlóra, én még állva maradtam. Csend volt közöttünk... mondhatni már kínos csend. 

"Fogadjon el tőlem egy tanácsot kedves! Már leéltem az életem javát, már tudom miről beszélek. Merjen dönteni, és hallgatni a szívére! Mindig, minden körülményben!" - Először körültekintettem, hogy vajon hozzám beszél el, aztán jót mosolyogtam magamon, hiszen ki máshoz is szólhatott volna, hiszen csak mi ketten voltunk ott.  "Szerettem valakit, nagyon. Mondhatnám, hogy életem nagy szerelme volt. És mondhatom azt is, életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor nem mertem hallgatni a szerelmes szívem hangjára, hanem a neveltetésemből adódóan kitartottam valami, vagy valaki mellett. Több évtizeden át tartottam magamban a titkot. Több évtizeden keresztül rettegtem, féltem, sírtam, aggódtam, szerettem. És több évtizeden keresztül nem tettem semmit ezért a szerelemért. Elárultam magam, és elárultam őt. Elárultam mindazt, amit mi ketten képviselhettünk volna." Ránéztem. Szeme könnyes volt. Mintha évtizedeket öregedett volna egyetlen perc alatt. Leültem mellé a földre, és reménykedtem, hogy meghallgathatom a történetét, meghallgathatom a titkát. "Szerettem valakit nagyon, és ő is engem. De ahogyan régen volt szokás, nem lehettünk egymáséi, mert az ő családja más feleséget szánt neki. Ő elfogadta a családi tiltást, én meg nem akartam harcolni vele, érte. Búcsú nélkül ment el az életemből, és én engedtem, hogy elmenjen. Férjhez mentem az első férfihez, aki megkérte a kezem. Nem panaszkodhatom, nagyon jó ember volt, végtelenül tisztességes, és csodálatos apa. Csak hát a szívnek nem lehet parancsolni. Anyukám mindig azt mondta, majd megjön a szerelem is. De sosem érkezett meg. Hosszú hosszú éveken át, úgy hajtottam álomra a fejem, hogy abban reménykedtem, egyszer csak megjelenik az a másik férfi, és akkor örökkön örökké együtt leszünk, míg világ a világ, nem foglalkozva, és nem törődve senkivel, csak önmagunkkal, és a vágyainkkal.  10 év telt el így. Tíz hiába való év. ÉS én minden egyes napban egyre erősebben és erősebben próbáltam titkolni a férjem előtt az igaz érzéseimet. Túl jó ember volt ő ahhoz, hogy megbántsam. Túl jó ember. Aztán egyszer eljött az a pillanat, amelyről annyi éven át álmodoztam. Megpillantottam őt egy esős vasárnap délután a Duna partján sétálni. Egyedül volt. A tovatűnt idő nyomott hagyott az arcán. Megöleltük egymást, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat. 

Életem legcsodálatosabb napjait töltöttem vele. A férjemnek nem szóltam, hogy hol vagyok. Annak idején még nem volt olyan egyszerű a telefonálás, én pedig ezzel a férfival akartam tölteni minden percet. Négy nap múlva azzal búcsúztunk, hogy pénteken öt órakor találkozunk a nyugati pályaudvaron, és elmegyünk külföldre, mindent és mindenkit hátrahagyva. Nekem akkor még nem volt gyermekem, de a férjemtől el akartam búcsúzni. Hazamentem. És otthon egy teljesen kétségbeesett ember várt, aki azt hitte bajom esett, és aki az elmúlt időt azzal töltötte, hogy Budapest utcáin bolyongott azt remélve, hogy rám talál. Akkor döbbentem rá, mit is tettem vele. Ott állt előttem, és sírt az örömtől, és a boldogságtól. Sosem kérdezte hol voltam, mit  tettem. És én láttam, éreztem a szeretetét, és nem volt erőm elmenni. Maradtam. Eljött a péntek öt óra, és én nem mentem ki a pályaudvarra. A szívem megszakadt, de nem akartam elárulni azt, akinek én oly fontos voltam. A szívem és a lelkem megszakadt, ahogyan közeledett az idő, de nem mentem. Nem volt erőm menni. Az azt követő hónapokban minden éjjel sírtam, de nappal mutattam a szerelmes boldog asszonyt. Felvettem az álarcot, és addig játszottam eme szerepet, amíg aztán teljesen azonosultam vele. Kilenc hónapra rá megszületett a fiú. Az a fiú, aki életem nagy szerelmétől fogant, de erről a férjem semmit nem tudott, és semmit nem sejtett. Tíz éven át szerettünk volna gyermeket, és Ő volt a legboldogabb, amikor kiderült, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy más az apja. Csak én tudtam ezt. Mélyen eltemettem magamban. Annyiszor de annyiszor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet a szerelmemmel. Annyiszor, de annyiszor akartam volna indulni, de sosem tettem meg a lépést. Újabb öt év telt el, amikor hírt kaphattam felőle. Akkor már külföldön élt. Megházasodott, de nem született soha gyermeke. Élete nagy bánata volt, hogy nem lett egy fia. És én hallgattam... mélyen hallgattam. Napokon keresztül várt rám az állomáson, hátha mégis elmegyek. Aztán eljött az a pillanat, amikor már nem várt többé... felszállt a vonatra, és elindult az álmai útján... már nélkülem. Soha többé nem találkoztunk. Soha többé. Pár évvel ezelőtt haza települt, és én egy újságból értesültem a halálhíréről. És ott álltam megrendülten. Elveszítettem őt, és elveszítettem a reményt, hogy egyszer még újra együtt lehetünk. Istenem! Ötven hosszú éven keresztül hazudtam magamnak, a férjemnek, és a gyermekemnek, és ezen hazugságok súlya alatt nem törtem össze, de a halálhíre megrendített. Vádoltam magam, hogy mennyire, de mennyire másképp alakulhatott volna az életem, az életünk, ha annak idején van bátorságom kiállni értünk. De én nem ezt tettem, és a hazugságaim újabb hazugságokat szültek! ÉS már nem tehettem jóvá. Már késő volt jóvátennem. A férjem is halott volt már hosszú évek óta, a fiam pedig már a saját útját járta.

Elmentem a temetésére. Esett az eső, mintha Isten is siratta volna az életünket. Már mindenki elment, én még mindig ott álltam a díszes koszorúkkal befedett sírnál és csak sírtam és sírtam. Elmondtam neki mindent. Elmondtam, miért nem voltam az állomáson, elmondtam, hogy mégiscsak van egy fia! De már nem szólt, nem szólhatott, és nem oldozhatott fel bűneimtől. Nem mondhatta, hogy megbocsájt. Az eső csak ömlött, és én ott álltam összetörten a hazugságaimmal, a gyávaságommal. Ötven év is kevés volt nekem, hogy kiálljak  a boldogságomért. Ötven év alatt soha nem voltam önmagam számára annyira fontos, hogy azt merjem tenni, ami engem szolgál! Ötven év kevés volt, és már nem tehetek semmit. Már túl késő. Ne kövesse el ezt a hibát, amit én! Mindig merjen kiállni önmagáért! Mindig!" 

Elindult a lift, és szélsebesen  kiszabadultunk a nem is annyira önként vállalt fogságunkból. Én csak álltam, és képtelen voltam bármit is mondani. A hölgy egy pillanat alatt eltűnt a forgatagban, mintha soha nem is találkoztunk volna. Én pedig ott maradtam egy bár mélyen megrendítő, mégis a maga módján olyan csodálatos történettel.

Merjünk kiállni önmagunkért! És merjük választani a boldogságot! Mert van, amikor már túl késő.