Van egy életem, egy életünk. Kislányommal kéz a kézben megyünk az úton. Néha összeveszünk, néha nem beszélünk, de a kettőnk között lévő szeretet átsegít bennünket a nehézségeken, a megoldandó feladatainkon. Tudatosan megpróbálom kizárni az életünkből a világban történő rengeteg rosszat. Nem kell, hogy begyűrűzzön a világunkba, bár nem dughatom a fejem a homokba. Ezért vannak dolgok, amelyekről beszélnünk kell, még akkor is, ha közben sírok, potyognak a könnyeim. Mert a világban történnek olyan események, amelyekről nem hallgathatok, bármennyire is szeretnék. 

Gyermek halál. Történjék bárkivel, az emberben mindig marad egy üresség, marad egy seb. Miért? Miért mennek el gyermekek olyan fiatalon, hiszen még el sem kezdődött az életük? Miért kell, hogy ezen dolgok megtörténjenek, hogy megannyi űrt, fájdalmat, szenvedést hagyjanak maguk után?

Hallgatom a rádiót, olvasom  a hírfolyamot. Egy fiatal érettségiző fiú veszítette életét egy osztálykiránduláson. Ő már nem megy haza többé. Ő már nem öleli meg édesanyját, ő már nem fog megjelenni egy órán nevetve: "Bocs, hülyeség volt!" Ő már nincs többé. Véget ért az élete, szinte még el sem kezdődött. Csak egy osztálykirándulás! Mindenki jól fogja magát érezni, és mi baj lehet? Mi baj is lehetne? És ez a fiú nincs többé! És hátrahagyott sok sok fájdalmat, sok sok kérdést. Mi lett volna, ha? Mit tehettünk volna? Az ő halála mélységes, talán soha be nem gyógyuló sebet hagyott oly sok emberben, akik ismerték, akik ott voltak vele, akik próbálták megakadályozni a tragédiát. És csak a döbbenet maradt, a fájdalom. És bennem egyetlen mondat: Köszönöm Istenem, hogy az én kislányommal minden rendben!" Potyognak a könnyeim. ÉS csak köszönetet tudok mondani Istennek: "Köszönöm, hogy óvod őt!"

Nórika... egy kislány... 12 éves volt. Egyik pillanatban még minden rendben... a következő pillanatban leáll a szíve, és minden hiába. Már ő sincs közöttünk. És én sírok Nórikáért, az itt maradottakért, és csak egyetlen dologra tudok gondolni: "Köszönöm Istenem, hogy a gyermekemmel minden rendben! 

Peti... reggel még morgott, miért is kell iskolába menni? Reggel még összeveszett édesanyjával, mert nem volt kedve semmihez! Aztán nagy nehezen útnak indult. Elütötte az autó. Esélye nem volt túlélni. És Peti sem megy már haza soha többé. Petit sem tudja édesanyja átölelni a reggeli veszekedés miatt, és már nem mondhatja neki: "szeretlek!" Istenem! A kislányomnak is hány zebrán kell reggel átmennie, hogy bejuthasson az iskola kapujáig! És, amikor kocsival viszem, figyelem az autósokat, hogy hányan megállás, lassítás nélkül mennek keresztül a zebrán, az iskola előtt. 

Sosem tudhatjuk,mit rejt életünk és szeretteink életének forgatókönyve. Egy egy ilyen haláleset mindig rádöbbent az élet múlandóságára, törékenységére. És próbálok a lehető legrövidebb időn belül békére lelni, és szeretni a kislányomat. Próbálom nem "túlfélteni" őt.

Ülök az autómban. Várom a gyermekemet, miközben sírok... az ismeretlen fiúért, Nórikáért, és mindazokért, akiknek oly fiatalon kellett távozniuk, és az itt maradottakért. Szülőként sosem szeretném átélni azt, amin ők mennek keresztül!  Osztozom a fájdalmukban, miközben folyamatosan hálát adok Istennek, sorsnak, Univerzumnak, hogy az én gyermekemmel minden rendben. Lovagol. Igen... veszélyes sport.... Sosem gondoltam a lovaglásra veszélyes sportként. És megint csak hálát érzek. Mert bár hosszú hosszú évek óta tölti minden szabad percét lóháton, még sosem szenvedett balesetet. És ez sokszor csak a "Jó isten" óvó ölelésének volt köszönhető. 

Hány szülőnek kell naponta szembenézni gyermeke elvesztésének fájdalmával? Hány család élete tört ketté egy egy gyermek halálával? Ők elmennek, távoznak, hátrahagyva maguk mögött megannyi kérdést, bűntudatot, fájdalmat, kétségbeesést, reményvesztettséget. Volt egy életük... és már nincs... és itt maradnak a "mások", akiknek ezentúl nap, mint nap úgy kell felébredni... mi lett volna...ha? Igen... felesleges kérdések.... tudjuk mindannyian... de óhatatlanul felmerül bennünk, hogy tehettünk volna valamit? Megakadályozhattuk volna?

Peti, Nóri, és az ismeretlen fiú... és mindazok, akiknek fiatalon távozott a lelkük.... értük szólnak ezen sorok. Mert talán a halálukkal még inkább odafigyelésre sarkallanak bennünket itt maradottakat. 

Ülök a kocsiban, és beszélek a kislányomnak Nórikáról, Petiről... és az ismeretlen fiúról. És kérem őt, nagyon figyeljen oda az úttesten, ne baromkodjon, és nagyon vigyázzon magára az osztálykiránduláson. Mert a legtöbb tragédia úgy indul: "Tök jó buli lesz!" Aztán a bulinak egyszer csak vége szakad, és nem marad más, mint egymás hibáztatása, és a felelősök keresése, a kétségbeesés, és a mérhetetlen fájdalom! És bennem csak egyetlen gondolat van, miközben megölelem az én drága kislányomat! "Köszönöm, hogy vele minden rendben!"

Ő nem érti. "Jaj, anya! Hagyjál már! Vigyázok magamra! És itt van nekem az Univerzum, Ő is vigyáz rám! Ne aggódj már annyit! Te mindig aggódsz! Különben is, ha mennie kell a léleknek, akkor menni fog!" - megrántja a vállát, és mosolyog.  Én is próbálok mosolyogni... és nem aggódni annyit... hiszen vele minden rendben van!