Néztem őt! Itt ül a teraszomon, dohányzik. Meggyötört volt. Nem ismerem olyan rég óta, de még nem láttam ilyennek. Kettőnk közül ő volt az erős, a bátor, aki tudta merre akar menni, és nem érdekelte senki és semmi. Most szomorúság tükröződött a szemeiben. Mérhetetlen szomorúság. Csak nézett rám. Láttam szemeiben a kérdéseket, amelyeket soha nem mondott ki, láttam az érzéseit, amelyről mindig hallgatott. És láttam benne, hogy valamit szeretne mondani. 

Egy véletlennek köszönhetjük, hogy megismerkedtünk. Én az egyszerű parasztlány, akinek a múltjában sok volt a küzdelem, a harc, aztán hirtelen, amikor kezembe vettem életem irányítását, egy egészen más utat kezdtem el járni. Egy utat, amely már az enyém, amely megannyi szépséget, álmot, álmok megvalósulását rejti. És ő a felső tízezer aranyifja, akinek az élet mindent ajándékba adott, és aki mégis annyi mindent elveszített. Két világ találkozott egymással pár hónappal ezelőtt. ÉS eme találkozásból egy csodálatos barátság született. És a hónapok alatt eltűntek a két világ határai. Talán soha nem is léteztek ezen határok, csak mi hittük azt, hogy vannak. Aztán eltűntek, és mi segítettük egymást az utunkon. Ott voltunk egymásnak, ha kellett az éj közepén, ha kérdésünk, kételyünk, fájdalmunk volt. Aztán történt valami. A beszélgetések egyre ritkábbak lettek. A csend töltötte be a kettőnk között lévő kapcsolatot. Mégis tudtuk, és biztosak voltunk abban, ha a másiknak szüksége lesz ránk, ott vagyunk, ott leszünk egymásnak.

Most itt állt velem szemben, és csak nézett rám. Nézett, és én éreztem azt a feszültséget amely benne tombolt! Elveszettnek láttam, pedig tudom, hogy ő nem ilyen. Elnyomta a cigarettáját. Csend volt közöttünk, én mégis nagyon örültem, hogy itt van. Régen nem láttam, régen nem beszéltem vele. Rám nézett. Tekintete üres volt. "Mennem kell tovább!" - mondta nekem olyan halkan, hogy alig hallottam szavait. "Mennem kell tovább! Amíg nem ismertelek volt egy világom. Egy biztos világom. Mindenem megvolt, amiről ember álmodhat, és nem hiányzott semmi. Aztán jöttél Te az életemben, és csak azt vettem észre, minden megváltozik. Ami volt már kevés. Többet akarok, többet akartam. ÉS most itt állok, és bár megvan mindenem, azt érzem, igazából semmim nincs. Nincsenek igaz barátaim, nincs egy igazi asszony mellettem, akinek nem a bankszámlám, és a bankkártyám kell. Nincsenek valódi kapcsolataim, mert amik vannak, az mind az üzletnek, a munkámnak szól.  Reggel már nem örömmel megyek be az irodába. Már nem jelent kihívást győzni. Többet akarok... többre van szükségem. Mindent megadott nekem ahogyan Te mondod, Isten, sors, Univerzum... de valójában semmim nincs. Aki valaha számított, a feleségem, és a gyermekem már nincsenek velem, és soha többé nem is lehetnek mellettem. Itt állok egy tökéletes élet díszletei között, és csak azt érzem, nekem nem erre van szükségem! Csak azt érzem kell valami más, kell valami több, kell valami, amiért mindig értelme lesz felébrednem. Most nincs értelme... semminek nincs értelme... minden üres... nagyon üres... soha nem éreztem még ekkora ürességet! Soha nem éreztem, hogy a SEMMI fájna! De most fáj! " ... hallgattam őt, szótlanul. Tudtam, nagyon is tudtam, min megy most keresztül. Már átéltem egyszer, amikor mindent eldobva, hátrahagyva elindultam valamerre, amiről meg nem tudtam semmit, csak éreztem, hogy van ott valami, amiért én megszülettem. Nagyon is éreztem, mi is zajlik le most benne. ÉS azt is tudtam, hogy én most nem tudok neki segíteni. Én most nem! Nincs semmi spirituális magyarázat, vagy egy facebookról vett idézet, amely most segítene neki, hogy könnyebb legyen. Ez az ő útja, az ő küzdelme, és én nem tehetek mást, csak biztosítom arról, hogy vagyok neki, ha úgy érzi ... kellek.... Megszorítottam a kezét. Rám nézett. Éreztem, hogy a benne dúló harcok még nem csitulnak. "Mennem kell tovább!" ... ismételte el még egyszer.  Értettem... már elsőre is. Olyan volt, mintha saját magát akarta volna meggyőzni arról, hogy amit tenni készül az a leghelyesebb dolog a jelen pillanatban. Hiába várta a megerősítést a részemről, nem kaphatta meg. Hiszen hogyan is mondhattam volna neki bármit is? Hogyan? "Elmegyek!" folytatta tovább. "Most el kell mennem, hogy megtaláljak valamit, amiről azt sem tudtam eddig, hogy szükségem van rá. Elmegyek. Nem tudom merre, és hová vezet az utam, de most nem is érdekel. Elmegyek... mert mennem kell... mennem kell tovább.... " "Az elmegyek azt jelenti, elmész az életemből, mintha sosem lettél volna, vagy azt jelenti kilépsz a saját életedből?"- kérdeztem tőle. "Is...is... " felelte. Éreztem rajta a megkönnyebbülést. Kimondta. Kimondta azt, amiért jött. Megismerkedtünk, barátok lettünk, és most elmegy az életemből, hogy meglelje a sajátját. És bár nekem ez fáj, engem ez bánt, még sem tehetek semmit, és nem is akarok tenni semmit, hogy ezt megakadályozzam. Talán nekünk ennyi volt a közös utunk. Talán mi csak eddig adhattunk egymásnak, és már csak elvennénk a másiktól, tönkre téve mindazt, ami eddig ezt az egészet olyan széppé, olyan különlegessé tette. Elmegy... és én nem tehetek semmit... csak támogathatom őt a döntésében. "Remélem tudod, hogy én itt vagyok... itt maradok, ha kellek." - mondtam neki. Mást nem mondhattam. Megölelt. "Tudom!" Elment. Nem nézett hátra, nem magyarázkodott, és igazából még csak el sem búcsúzott. Elindult valamerre, elindult az ismeretlenbe. Most már mások lesznek a segítői, mások fogják majd a kezét.  Nem búcsúzott, nem búcsúztunk. Hiszen nem tudhatjuk lesz e még közös utunk? Kell-e még találkoznunk. 

Hiányozni fog... nagyon... amolyan biztos pont volt ő nekem. És most már nincs. Már nincs... elment megkeresni valamit, ami talán ott van az életében, csak még nem képes észrevenni azt. Elment, hogy teljessé tegye az életét. Elment, hogy megtaláljon valamit, amiről egészen idáig azt sem tudta, kell neki. Elment.. és én nézek utána... hosszan.. és mosolygok. Mosolygok, mert újra látom a megismerkedésünk pillanatát. Újra látom a nagy veszekedéseket, újra látom a nagy vitákat, a világmegváltó beszélgetéseket, újra látom a szeretetet. És látom, amikor a két világ határa valahol összemosódik, és eggyé válik. 

Mit kívánhatok neki? Hogy lelje meg azt, ami most még nem része az életének, de szüksége van rá. Lelje meg az útját, hogy újra megint minden értelmet nyerjen. Lelje meg önmagát, azt az embert, ami mindig is volt, csak az évek alatt mélyen, legbelül eltemette. Lelje meg azt az embert, aki képes érezni, képes szeretni, aki képes hinni. Mert hit nélkül nem megy.....