Csak ülök csendben a kertemben. Üresnek érzem magam. Üresnek és fáradtnak. Valahogy minden más. Olyan, mintha egyetlen pillanat alatt változott volna meg minden. ÉS nem a jó irányba. Az az érzés van bennem, "Én nem ezt akartam!" Csak szívom a cigarettámat, miközben nézem, ahogyan az állataim játszanak. Mosolygok. Mosolygok rajtuk, ahogyan átélik a pillanatot, ahogyan látszik rajtuk, hogy minden jó. Szeretem őket. Néha azt érzem túl sokan vagyunk három kutyussal, két macskával, tengeri malaccal, teknőssel, akváriumokkal. De amikor egy egy fárasztó nap után hazaérek, és kitörő boldogsággal fogad a kis csapat, akkor a szívem megnyugszik. Pont jók vagyunk így mi. Mi a nagy csapat. Sajnos már egy nem lehet velünk. Néha ránézek a sírjára Arra a sírra, amelyet éjjel fél tizenegykor készítettem el neki, mert azt éreztem, tizenhárom év hűségért és szeretetért cserébe, amit Ő adott nekünk, tartozom neki ennyivel. A levegő megtelt oxigénnel, a nap már régen nyugovóra tért. Egyre több csillag látszik az égen. És én csak ülök a csendben, hallgatva az éjszaka neszeit, és csak annyit érzek: "Nem ezt akartam!" 

Rég nem látott barátom jelent meg nálam. Gondterheltnek tűnt. Talán rajta is eluralkodtak a negatív érzések. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, amikor meglátott a kapuban. Szükségem volt most rá, a nagy beszélgetésre, talán nagyobb szükségem volt nekem rá, mint neki énrám. Hátra mentünk a kertbe, leültünk a fűre. A kutyák kitörő lelkesedéssel folytatták a játékot, néha odabújva hozzánk egy egy simogatásra. 

"Én nem ezt akartam!" - kezdte el mondandóját. Akaratlanul nevetni kezdtem, hiszen az elmúlt percekben ugyanezen mondat járt a gondolataimban. "És nem tudom, mi történt! Nem tudom! Semmi. A felszínen igazából semmi nem történt. És én nem tudom eldönteni, csak én akarom magamtól ellökni az élet nagy ajándékát, félelemből, vagy valóban igazak az érzéseim, és véget kellene vessek annak, ami még el sem kezdődött?" - rám nézett, segítséget várva tőlem. De csak néztem rá, néztem mélyen a szemébe. Hagytam, hogy beszéljen, és nem tudtam semmit sem mondani. Az érzéseim olyan szinten kavarogtak bennem, hogy ekkora összevisszaságban képtelen lettem volna bármit is mondani. "Annyira szép volt minden. Annyira tökéletes. ÉS ment minden a maga útján. Végre megleltem azt akire vártam.... végre megkaptam a társat.... és most itt állok, és csak ürességet érzek... ürességet... és azt, "én nem ezt akartam" . És ez az érzés egyre mélyebben és mélyebben belém ivódik. És még csak magyarázatot sem tudok rá találni. Hiszen nem történt semmi. Semmi nem változott. Nem tudom megmondani, mikor volt az a pont, amikor valami más lett. Olyan, mintha egy álomból hirtelen felébredtem volna, és mindaz, amit addig igaznak véltem, arról kiderült, hogy csak illúzió volt. Hogy semmi nem volt igaz belőle. Hogy én már megint azt láttam, amit látni szerettem volna, és nem a valóságot. A valóságot, amely ott sikított, ott üvöltött a fülembe, de nem hallottam, nem akartam meghallani. Akartam ezt az egészet. Talán túlságosan is. Talán nagyon nagy hittel vetettem bele magam ebbe a szerelembe, talán hirtelen akartam mindent. Hirtelen akartam az elmúlt éveket bepótolni. Hirtelen akartam bebizonyítani az életnek, hogy én is méltó vagyok egy ilyen kapcsolatra. Aztán csak azt vettem észre... valami más lett. Valami elromlott. Valami már nem olyan, mint annak előtte. És nem lelek rá magyarázatot. Nem lelek rá magyarázatot. Csak azt tudom, el akarok menni ebből az egészből. Csak azt tudom, nekem ez már nem kell. Én már ezt nem akarom. ÉS egyre inkább eluralkodik bennem, rajtam, felettem ez az érzés. Egyre inkább. És minél erősebben akarom magamban elnyomni, hogy meghallhassam a szívem szavát, annál erősebben tombol. Már nem öröm látnom őt, már nem öröm vele lenni... és már nem akarok vele lenni. És talán ő ebből nem sejt semmit. Vagy, ha sejt is , talán nem akarja szóba hozni. Nem tudom... semmit nem tudok... Annyit, hogy fenekestül felfordult az életem, és ezt nagyon szerettem... de most egyre kétségbeesetten vágyom vissza a régibe. Mintha nem én lennék. Mintha nem az én életemet élném. Én szerettem az életem. Megláttam benne a szépet, az apró örömöket... de most nem látok semmit... ülök az elkeseredésben, és semmi nem enyhíti ezt a fájdalmat... és még azt sem tudom, miért tört elő belőlem ez a fájdalom. Hiszen minden annyira rendben volt... vagy van... csak lehet, hogy én nem akarom ezt elhinni... talán én akarom ellökni magamtól a végre rám talált boldogságot... "... - rám nézett. Nem tudtam neki mondani semmit... hallgattam. Csak néztem őt, ő nézett engem.... ugyanazok a harcok tomboltak bennünk... és nem tudtuk az okát... nem tudtuk... és itt ültünk egymással szemben, és egymástól vártuk a megerősítést, bármit, ami egy csapásra megoldotta volna ezt a problémát. Aztán nevetni kezdtünk... egyszerre... mintha az elmúlt napok érzelmi viharai ilyen formában akartak volna előtörni belőlünk. 

"Mi van, ha a múlttal, a múltban hozott döntéseinkkel elhibáztuk az életünket örökre? Mi van, ha mégsem tudjuk olyan nagyon egyszerűen letenni a terheket, mégsem tudunk egészséges emberként részt venni az életben? Mi van, ha minden eddigi lépésünk, tettünk, csak önámítás volt? És valójában a múltunk még ott tombol körülöttünk? Hogyan lehetne elfelejteni a gyermekem és a feleségem halálát? ÉS Te hogyan tudnád elfelejteni azt az elmúlt 15 évet, amelyet a saját férjed rabjaként éltél? És nekünk tényleg ez lenne a sorsunk... egy elhibázott élet... talán örökre?" .... fájtak a kérdései. Nagyon fájtak. És  nem voltak válaszaim. Csak kérdéseim voltak. Egyre több, és egyre több... de nem beszéltem. Most hagytam, hogy ő beszéljen. 

"Jó, mi?"- csak bámult maga elé a semmibe. Éveken át kerestem valamit, amiről mindig is tudtam, hogy létezik, hogy meglelem. Aztán megleltem...és most mégis azt érzem.. én nem ezt akartam! Nekem nem kell ez, vagy nem ez kell! De mi van akkor, ha csak a félelem beszél belőlem? De Isten bocsássa meg nekem az elmúlt időben akárhányszor ránézek, vagy mellettem van, csak egyetlen gondolat jár a fejemben: Én ennél többet akarok! Többet érdemlek! De mi van, ha ez az érzés a nem valódi, és az az igaz, amit az első pillanatban éreztem, amikor ránéztem? Itt akarok hagyni mindent, és engedni, hogy leülepedjenek bennem a kérdések, a kételyek, és egyenes választ akarok kapni bárkitől! Istentől, sorstól, Univerzumtól, bárkitől! És lehetőleg a leghamarabb! A lehető leghamarabb, mert felemésztenek ezen gondolatok. Nem lelem a helyem a világban, nem lelem azt a világot, amelyben jól érzem magam! Elhibáztuk volna életünket? És azon szövegek, hogy nincs rossz döntés, csak jó döntés, az is hazugság lett volna? A múltban ért fájdalmak és sérelmek nem engednek boldognak lenni? Vagy nekem valóban nem mellette kell boldognak lennem? És kitől kaphatok rá választ? Ki az, aki segíthetne ebben? Ki az? És mi van, ha akkor hozok rossz döntést, ha megmondom neki, hogy nem akarom tovább ezt az egészet? Mi van akkor, ha ebben az érzelmi összevisszaságban most hozok egy olyan döntést, amellyel elhibázom az életem?" ... jó kérdések voltak... nagyon jók... de nem én voltam, aki ezekre tudta volna a feleletet. Nem én. Én is ültem az éjszaka közepén a kertben, és az én lelkemben is háború dúlt... és még a kérdéseim is hasonlóak voltak... nagyon is hasonlóak... csak Ő volt az, aki meg merte fogalmazni ezeket, és ki merte mondani...

Én csak ültem a kertben a csillagok alatt....