Ömlött az eső. Végeláthatatlanul. Hideg volt. Minden mai tervünket el kellett felejtsük. Későn ébredtünk. Mit csinálhatunk egy ilyen esős szombaton? Pihenünk. Pihenünk és szeretjük, hogy együtt lehetünk. Csörög a telefon. Ülök kezemben a kávémmal, és még ébredezem. "Apa az... nem tudom, mit akar!" - adta oda gyermekem a kezembe a készüléket. "Be mehetek a dolgaimért?" - kérdezte. Váratlanul ért a kérdés, mint ahogyan váratlanul ért az is, hogy ő Pesten van. Öt éve nem látta a gyermekünk. Öt hosszú éve. Én is év elején találkoztam vele a válóperünkön. Nem beszéltünk. Nem volt miről beszélni. Lezártuk a múltat. Végleg. Békében váltunk el. Akkor már béke volt közöttünk. De ezt megelőzte 4 harccal eltöltött év. Kemény évek voltak. Nagyon kemény évek. Hogy , hogyan lett az örökké tartónak hitt szerelemből éveken át tartó félelem, menekülés, harc? Már nem számít. Volt idő, amikor még számított... már nem számít... mert vége lett. Mert két évvel ezelőtt egy csodálatos napon ki mertem állni magamért, és megmondani... nem csinálom ezt tovább. Elegem van a menekülésből, elegem van, hogy mindig a hátam mögé nézzek... elegem van ebből az életből.

Akkor fordultam először szembe vele. Akkor éreztem magam már olyan erősnek, hogy ne a menekülést válasszam, hanem szembefordulva megálljak. Elegem lett az űzött vadként való létezésből. Nem bírtam tovább. És egy csodálatos nap délelőttjén megmondtam a szemébe, hogy nem menekülök tovább, mert már nem bírom! Nem menekülök, mert már elfogyott az erőm. Nem menekülök, mert vár az élet... Sokáig tartott, amíg felfogta, hogy már nincs hatalma felettem. Sokáig tartott míg felfogta, hogy el kell engedjen. De végül elengedett. És én elindultam a saját életemben, egy csodálatos úton, amely egészen addig ott várt rám, csak nem mertem megtenni a kezdő lépést. 

Nem tudtam, milyen lesz őt újra látni. Nem tudtam, és nem terveztem, mert a szívem és a lelkem biztos volt abban, hogy minden rendben lesz. A múlt ezen a héten végtelen erővel veti árnyékát új életembe, hogy érezhessem döntéseim helyességét, hogy végre békére leljek, megnyugodva, hogy valóban sikerült lezárjam mindazt, amelyet ideje volt elengednem. 

Az eső még inkább rákezdett. Ekkor érkezett meg. Berohant a házba. Már  nem volt az otthona... sosem volt az otthona. Kislányom csillogó szemekkel mosolyogva fogadta őt. Összeölelkeztek. Öt év telt el az utolsó találkozásuk óta. A kicsi lány már kész felnőtt. Ölelkeznek, én pedig állok a hátuk mögött. Nem akarom tőlük elvenni a pillanat varázsát, nem akarom félbeszakítani a jelenetet. Nézem őket, és nem érzek semmit. Nem érzem a félelmet, nem érzem a haragot, nem érzek dühöt. Semmit nem érzek. Mintha egy idegen állna előttem. Talán az is ő nekem, mint ahogyan én is az vagyok a számára. Az évek elszálltak, és én megváltoztam. Róla nem tudok semmit. Igazából sosem ismertem. Sosem ismertem, és már nem is akarom megismerni. 

Békét érzek magamban. Békét, és megnyugvást. Mosolygok. Mosolygok, mert ekkor vált világossá a számomra, hogy elengedtem a múltat. Elengedtem a sérelmeket, megbocsátottam neki, és ami a legfontosabb, megbocsátottam magamnak is. Már nem fáj. Már semmi nem fáj. Elmúlt... vége lett... már új életem van. ÉS neki ebben az életben már nincs helye. Van egy közös gyermekünk, és ennyi. Idegenek vagyunk egymás számára. 

A dolgai a padláson hevernek évek óta. Nem dobtam ki azokat, magam sem tudom, miért. Felmegy értük, válogat. Adok neki egy bevásárló táskát, hogy abba tegye bele azokat, amire szüksége van. Nem beszélgetünk. Csak ülök, és várom, hogy végezzen. Lezártam... és boldog voltam. Mert ezen a napom végre egyértelművé vált számomra, hogy valóban lezártam mindent. Már nincsenek érzéseim irányába. Már nem gyűlölöm őt.. és már nem félek tőle...Jó érzés... nagyon jó érzés... vége... elmúlt.... lezáródott. Most már valóban készen állok az új életemre! Most már valóban van új életem. Most már nem fáj a múlt... nincsenek kérdéseim... Már nincsenek. Véget ért a harc... véget ért.

Várom, hogy végezzen. Nem idegesít, nem nézem az órám... várom, hogy végezzen. Nyugalomban. Mosolygok. Mosolygok azon a lányon, aki voltam. Mosolygok azon a valakin, aki annak idején meg akarta ölni magát, mert azt hitte, csak így vethet véget ennek a rémálomnak. Mosolygok azon a lányon, és végtelen hálát érzek Isten, sors, Univerzum iránt, amiért lehetővé tette ezt a találkozást. Mert már minden világossá vált a számomra.... minden egyértelművé. A múlt már nem árthat nekem. A múlt valóban elmúlt, és már nincsenek sérelmek, nincsenek kérdések. Semmi nincs. A semmi maradt. 

15 évet éltünk együtt. 15 évet. 15 évig éltem árnyékaként önmagamnak, alárendelve magam az ő akaratának. És most itt áll az otthonomban, és pakolja a dolgait. 15 közösen eltöltött évből ennyi maradt. Két szemeteszsák, és egy szatyor ruha. Ennyi maradt. Mégsem bánt, mégsem érdekel, hogy akár másként is lehetett volna. Annak idején megfogva kislányom kezét, és a kiskutyám egy új élet mellett döntöttem. Még évekig tartott, amíg le  tudtam zárni a múltam, hátrahagyva mindent, ami valaha az életemet jelentette. Semmi nem maradt. És most nézve őt egyetlen dolog jut az eszembe. "Köszönöm, hogy lezárhattam. Köszönöm, hogy vége! Köszönöm, hogy békére leltem!"

Még váltunk pár szót. A kislányom már rég bement a szobájába. Számára az "apa" öt éve csak egy hang a telefon másik végén. Néha egy levél.... egy postafiók cím. Valaki, akit mégsem felejtett el. Valaki, akit örömmel fogadott, ölelt át. Ő ilyen. Ennyire őszinte, ennyire tiszta. Nem kérdezi merre jártál, hol voltál. Nem kérdezi hoztál- e nekem valamit. Csak tiszta szívvel örül a viszontlátásnak. 

Állok a konyhában. Ebédet készítek. Lassan indulni készül. Csak megáll az ajtóban, nem jön be utánam, még mesél a jelenlegi életéről, a terveiről. Hallgatom őt. Nem mesélek neki... nincs miről. Nem akarok neki mondani semmit. "Ha előbb találkozunk mindent másképp csináltam volna!" - mondja nekem. Mosolygok. "Annyira felesleges már erről beszélnünk. Már teljesen felesleges. Már nem számít!" - felelek neki. "Ez volt, ez történt, és már nem változtathatjuk meg. Felesleges szavak ezek. Teljesen feleslegesek." Felfogja... nem próbálkozik tovább. Már tudja, hogy nincs hatalma felettem. Már tudja, nem ugyanaz a lány vagyok, akit feleségül vett, akit elzárt a külvilágtól, akinek minden emberi kapcsolatát felszámolta. Már nem ugyanaz a lány vagyok. És már soha többé nem is leszek az. Búcsúzik. Elmegy.

Nézem őt... ennyi maradt 15 évből... két szemeteszsák és egy szatyor ruha. 

kép: Schäfer András, A csónakos