Az elmúlt három hónapot azzal töltöttem, hogy bejárónőnek álltam. Az érdekelt, a különböző társadalmi rétegek, hogyan bánnak velem, ha eme munkából kell, hogy fizetésem legyen. Megdöbbentő, vicces, szánalmas, érdekes... ezek, amelyek a leginkább eszembe jutnak eme három hónapról. 

Még pályakezdőként pénztáros voltam egy nagykereskedelmi áruházban. Akkor is hihetetlen volt a számomra, hogy öltönyös, magas beosztású, esetleg vállalkozók miként képesek kivetkőzni önmagukból, ha egy pénztárossal állnak szemben, és mennyire semmibe is tudnak venni minket, mint embert. Érzékeltetik, hogy ők a társadalmi ranglétra igen magas fokán állnak, ellentétben velünk, akik csak "pénztárosok"! Szerencsére nem sokáig dolgoztam ezen a helyen, a korlátokat, az idiotizmust már akkor sem bírtam, ráadásul annyi nővel együtt dolgozni számomra maga volt a pokol. 

Kíváncsi voltam, változott-e azóta a világ, és ha igen milyen irányba. Az elmúlt három hónap tapasztalatait szeretném leírni, megosztani. 

1. számú család. Külváros, hirtelen meggazdagodott férfi, mellette kedves felesége... gyermek nincs

Már, amikor beléptem az otthonukba, érzékelhető volt, hogy pénz az bizony van! Mindenből a legdrágább, a legmodernebb... a leg... kinn a kocsifelhajtón szlovák rendszámú BMW-k, kettő is, egy asszonynak, egy férjnek. A ház úrnőjén is látszott, hogy bizony nem hanyagolja el magát. Műszempilla, műszáj, műhaj, műköröm, műmell.... mű minden. Valószínűleg az utóbbi években többet költöttek plasztikai sebészre, mint az én háztartásom éves kiadása... bár az sem kevés, ha a befizetendő csekkeket nézzük! Tehát mű... mű minden... nekem az az érzésem  volt:  műélet...

Minden van, ami a felszínen látszódik, hogy a felszín alatt mi rejtőzik, az kiderült a számomra. A lakásban totális káosz. A hölgy bizony még a kávésbögréjüket sem juttatta el a mosogatógépig. Némi öröm töltötte el a szívem, hogy nem csak az én otthonomban tud elharapózni a káosz,  aztán persze később tudatosult bennem, hogy ezt nekem kell elpakoljam, persze, csak, ha megfelelek. Megfeleltem. A hölgy affektálva érzékeltette velem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy az ő alkalmazásukba kerültem. 

Náluk kettő hetet bírtam ki. A hölgy amíg ott voltam, egész nap a kanapén feküdve hol műkörmöt reszelt, hogy mobiltelefonon társalgott valamelyik barátnőjével, hogy melyik plázába, és hová menjenek, merre utazzanak, mit is kellene tenni. A férjéről egy jó szava nem volt, bár igazából a férjet összesen kétszer láttam ezen idő alatt. Mintha ő is menekült volna otthonról. A nőnek semmi nem volt jó. Elhúzta a bútort, és mutatta, hogy alatta kosz van. Nem akartam neki mondani, hogy engem igazából annyira nem hat meg, de csendben maradtam. Ugye ő azt gondolta a megélhetésem függ attól a pénztől, amiben megegyeztünk. Mindenért belém kötött, semmi nem volt számára megfelelő, és persze próbált ott megalázni ahol tud. Annyira hálás voltam Istennek, sorsnak, Univerzumnak, mert tudtam, bármikor elküldhetem a fenébe. De egy ideig tűrtem, puszta kíváncsiságból, meddig képes még lesüllyedni. 

Volt, hogy látványosan felhívta a férjét elpanaszolni neki, hogy már megint nem a megfelelő sorrendben tettem a dolgokat, nagy a köröm ... egyébként tényleg nagy... nem takarítok rendesen, a ruhákat gyűrötten hajtogatom el.... stb. stb. Persze, nekem ezeket már nem mondta, csak úgy hangosan a férjének, hogy  én is halljam. "Úgy néz ki ez a ház, mint ahová takarítónő jár egy vagyonért? - kérdezte tőlem. Az egy vagyon egyébként óránként hétszáz forint volt, vagy lett volna, mert azt mondanom sem kell, kifizetni persze elfelejtett. 

Hányszor elküldtem volna a francba, de inkább csendben maradtam. Még fűtött a lelkesedés. Aztán, amikor három nap után megjelentem a következő munkanapomra, és lazán megjegyezte, hogy minden tiszta por... miután ő három napig a koszos tányérokat sem vitte ki legalább a konyháig..., vagy három napi rendelt kaja maradéka volt a lakás különböző pontjain, ezek után engem mondjuk az ő helyében, pont nem az a kevés por zavart volna.... de igazából sosem volt kedvenc elfoglaltságaim között a takarítás... meg csak érdekességből mentem el hozzájuk dolgozni, nem is nagyon izgattam magam a por miatt. De ez a fajta affektálós, fellengzős, én vagyok a ház úrnője, te meg csak egy takarítónő stílus nem jött be.

Hogy rövidre zárjam itteni munkám, közöltem a hölggyel, hogy egy felkapaszkodott senki, aki a pénzzel együtt intelligenciát nem hozott magával.... azért búcsúzóul hozzávágtam a kezemben lévő szemetet, amelyeket oly lelkesen gyűjtögettek otthonukba, mert biztosan letört volna a műköröm, ha a kukáig elviszi... egyébként a műköröm bírja... az enyém legalábbis igen. :D 

2. számú család Külváros, 60 éves férj, 27 éves feleség, egy három éves gyerek....

Itt legalább emberszámba vettek. Valójában nem is takarítanom kellett, hanem a hölggyel beszélgetnem, mennyire ügyes is ő, milyen szakmája van, mennyire is szereti a férjét, akit persze eddig az összes felesége kihasznált, vagyis volt felesége.... csak ő nem... Velük emberileg nem volt baj. A férfi végtelenül kedves és aranyos volt, a hölggyel sem akadtak problémák, csak egy kicsit dilis volt. De sosem alázott meg, mindig kért, és soha nem követelt... hozzájuk szívesen mentem. Bár a fiatal asszony a semmiből teremtődött férje mellett a gazdagságba, mégsem felejtette el honnan jött.

3. számú család Külváros Elvált, 11 éves gyerekét egyedül nevelő nő

Hát... egy egyszerű, polgári otthon, semmi extra. A kocsi is egy hétköznapi autó. A lakásba belépve Buddha, füstölők, mandalák fogattak, kifejezve, hogy eme ház lakója bizony nagyon is spirituális úton jár. Mindenütt nagy tanítók nagy könyvei hevertek. A hölgy kedvesnek tűnt, de volt benne valami...valami, mami nem is tudom, miért, de óvatosságra intett. Épp a válás után voltak, nyakig benne a volt férjjel egymás ölésében. Olyan balhék, veszekedések voltak, amelyeket még én sem tudtam produkálni a volt férjemmel, pedig nálunk sem volt egyszerű a történet. 

A nagy spirituális úton járó hölgyről persze kiderült, hogy a legegoistább lény eme földkerekségen, aki a múlton kívül másról nem nagyon tudott beszélni. Folyamatosan jött nekem a származásával, meg az iskolai végzettségeivel, meg a nyelvtudásával, meg a volt férjének folyamatos szidásával. Nagy spirituális lényként majd beleőrült, amikor megtudta, hogy a volt férjének új asszonya lett, és apás hétvégék után a gyerekét folyamatosan faggatta, hogy mi történt az apjánál, milyen a nő, milyen ruhákat vett, hol voltak vásárolni.... stb. stb. 

Nála egyetlen dolgot nem értettem. Miért kell hazudnia önmagának. És nem értettem, nekem miért kellene hasra esnem attól, hogy az ősei között grófok, bárók voltak. És folyamatosan azt a vagyont emlegette, amit ott hagyott, vagyis, amit nem kapott meg házassági szerződés miatt. Velem is érzékeltette, hogy ő hozzám képest mennyire művelt, milyen iskolai végzettségei vannak. És ő mennyire sokra vitte, én meg csak takarítok. Persze a nagy sajnálkozások közepette ki nem fizetett, mert a volt férj állítólag nem utalt neki.

4. számú család  Férj, feleség, hét gyerek, több szintes, több száz négyzetméteres otthon 

Itt elviselhetetlen volt a folyamatos feszültség, őrjöngés a szülők között. Az sem érdekelte őket, hogy a gyerekek szeme láttára estek egymásnak. Édesapa egyébként is úgy tudott őrjöngeni a gyerekekkel is, mint egy ... hát nem lelek megfelelő szavakat. Szörnyű volt. A feleség minden tűrt, szótlanul csendben, a gyerekek is. Velem ugyan a férfi nem üvöltött, de nem is bírtam náluk lenni, csak egy hetet.... persze ők sem fizettek ki....   

5. számú lakás... Budapest egyik frekventált kerülete... egyedül élő idős űr...

Hát ez egy életre meghatározó élmény lesz a számomra. Utoljára ilyet filmen láttam. A titkára és ő fogadtak,a többi jelölttel együtt. Csak ültünk a hatalmas hallban, még egymásra sem nagyon néztünk. Hirtelen az Életrevalók filmben éreztem magam. Az egész olyan volt, mintha nem is a mai Magyarországon lennénk.

Ide referenciákkal lehetett csak jelentkezni, úgyhogy megkértem egy felső tízezerbeli barátomat, hogy írjon nekem egyet. Elmeséltem, mit is szeretnék, és miért. Megtette ezt nekem, és személyesen is beszélt a leendő munkáltatómmal. 

Az idős úr fantasztikus kisugárzással rendelkezett. Belépve a dolgozószobában egy festménnyel találtam szembe magam, amelyet vagy 15 évvel ezelőtt én is szerettem  volna megvásárolni. Egy kortárs festő műve, akinek festményei akkoriban megfizethető áron keltek el. Manapság már a megfizethetetlen kategória. Vagyis nagyot hibáztam, hogy nem vette meg akkor. Az úr látta a csodálatot az arcomon, és ő is meglepődött, hogy  felismertem egy Magyarországon kevésbé ismert festő művét.

Elmeséltem neki, hogy erre a képre én is szemet vetettem, a kandallóm fölé szerettem volna kitenni. A hölgy, akinek a galériájában volt, még mondta is, hogy ez pont oda való. Az úr csak mosolygott. Az egész olyan misztikus volt, olyan meseszerű. 

Itt másodpercek alatt kiderült, valójában nem is munkát keresek. Az úr megmutatta a festményeit, és bemehettem a könyvtárszobába is. Csodálatos élmény volt. Lehetőséget kaptam, hogy a későbbiekben bármikor békére leljek eme szobában. 

Ezen az úron látszott, érzékelődött az intelligencia, az emberek iránti tisztelet, a művészetek szeretete, és az élet szeretete. Ha másért nem, hát ezért érdemes volt belevágjak eme kísérletbe. Megismerhettem őt! Bárki is lett az ő házvezetőnője, a lehető legjobb helyre sodorta őt az élet. 

Ennyi.... röviden.

Összegezve.... fizetni ugyan kevesen fizettek ki... gyakorlatilag ingyen dolgoztam az esetek többségében, ami azért kicsit elszomorító, ugyanis valamennyi munkáltatóm tudta, hogy egyedül nevelem a kislányomat. 

A legtöbb helyen, ha nem is egyenrangú félként bántak velem, de legalább ember számba vettek, kivéve azt az egy esetet, amikor a hölgy nagyon is elfelejtette, honnan is jött. 

Az intelligencia nem tanulható, csak bizonyos szintig fejleszthető.

A pénz önmagában még nem garancia emberségre, megértésre. 

Persze mindenkinél felfedtem, mire is ment ki a játék. Volt, aki felháborodott, volt, aki jót nevetett. De igazából ez sem sarkallta őket arra, hogy kifizessenek. 

Legyünk takarítónők, pénztárosok, igenis tiszteljünk magunkat! Tiszteljük magunkat annyira, ha azt érezzük, a munkáltató megaláz, ember számba sem vesz, fogjuk a sátorfánkat, és odébb állunk! Mert tartozunk magunknak ennyivel! Attól még nem vagyunk kevesebbek, mint ők, mert náluk takarítunk. Maximum nem tudunk annyira jól teremteni, mint ők. 

Érdekes időszak volt.... sok tanulsággal, és tapasztalattal. De megérte. ÉS még inkább hálás vagyok Istennek, sorsnak, Univerzumnak, amiért olyan munkám van, amit szeretek, ahol szeretnek, ahol tiszteljük és megbecsüljük egymást, ahol a vezérigazgató is ugyanolyan ember, mint a takarítónő. 

u.i. Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmemet, hogy ilyen esetekben, ilyen munkakörökben: babysitter, takarítás, házvezetés, nyelvóra magántanártól, egyéb korrepetálás bizony napidíj jár és minden alkalom utáni kifizetés. Fontos, hogy ahol nincs céges szerződött partner, aki számon kérhetőbb egy visszaélésnél, ott a dolgozó ragaszkodjon a napi kifizetéshez. Így maximum egynapi fizetést bukhat.