Imádom a munkám. Számomra a munka nem kötelező... nekem ez a hobbim, a szenvedélyem... A gyermekemnek mindig azt mondom, azt kívánom neked, hogy Te is leld meg azt a munkát, amiben kiteljesedhetsz! Én reggelente úgy ébredek: "DE jó mehetek dolgozni!" A kollégák fantasztikusak, nincs olyan probléma, megoldandó feladat, amelyen nem tudnánk közösen átrágni magunkat. Nincs intrika, egymással kicseszés. Közös munka van!

És mindemellett rengeteg szabadidő. Így, kapva kaptam az alkalmon, amikor felajánlottak nekem valahol egy lehetőséget. Pont nekem való feladat. Rugalmas munkaidő, vagyis összeegyeztethetem a főállásommal, szabad kezet kapok, és persze vezető beosztás! Egy percem volt, hogy meggondoljam, én így egy perc alatt igent mondtam.  Az első pillanattól kezdve éreztem megtaláltam a másik nagyszerű feladatot a magam számára. 

Szerettem, élveztem minden pillanatát, sok segítséget kaptam, sokat tanultam, és sokat fejlődtem. 

Aztán egyszer csak azt vettem észre... kezdem magam nagyon nem jól érezni ebben a feladatkörben. Több ezren dolgozunk ennél a cégnél, de mintha csak három ember létezne. Ez a három ember bármit megtehet, senki nem szól rájuk, mindenhol ők vannak ajánlva, reklámozva... ami azért egy olyan cégnél, ahol teljesítmény bér is van, nem túl szerencsés. Eme három ember igazságtalanul jutott folyamatosan előnyökhöz. A munkájukat negyed annyira nem végezték jól, mint mások... de ez nem számított. Ez a három ember valamilyen oknál fogva a cégnél a minden volt... és szépen a többi 997, aki a szívét a lelkét beletette, hogy működjön ez a történet el lett felejtve. 

Aztán elkezdődtek az intrikák. Ki, mikor ment ki dohányozni, hány percet volt, többet kávézott, öt perccel tovább tartott pihenőidőt. Úgy éreztem magam, mintha az óvodában lennék, ahol Jancsikáknak és Juliskáknak kellene elmagyarázzam, hogy, foglalkozzon mindenki a maga dolgával. 

Hirtelen úgy az utolsó munkahelyemen találtam magam, ahol sok nő dolgozott együtt. Ugyanez volt a történet... csak pepitában. Mindenki mindenki ellen... pár ember uralta a történetet... nekik mindent lehetett, másoknak semmit... hozzá nem értő vezetők, akik túl sok pénzt vihettek haza a semmiért. ÉS reggelig sorolhatnám. Folyamatosan éreztem, hogy megfulladok.. nekem nincs ott keresni valóm. Nekem több kell.

Aztán egy gyönyörű napon, amikor felvettem a munkát, szünetet szerettem volna kérni. Rá akartam gyújtani... már akkor is dohányoztam.. .tudom, nem szép tőlem. Tehát az volt a tervem, hogy elszívok egy cigit, és utána azonnal megint hadrendbe állok. Erre a válasz az volt, hogy NEM! Tényleg? Kérdeztem. Közöltem, hogy oké, kiléptem! Most már megyek és rágyújtok. Először azt hitték viccelek... később rájöttek, hogy nem. Persze nem volt könnyes búcsú, meg "légy szí... maradj!" Nem törődtek vele... a helyemre másik száz ember pályázott. 

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy ott hagytam azt a helyet. Igazából nem tudtam, mi lesz a következő lehetőség az életembe... de annyira beleszürkültem ott a létezésbe, hogy nekem ez kellett ahhoz, hogy végre meghozzak egy döntést, amelyet már réges régen meg kellett volna tegyek! Élveztem a szabadságot, és élveztem, hogy újra munkát kereshetek, újra kipróbálhatom magam! És végre véget ért valami, ami rémálom volt a számomra! 

Aztán úgy hozta az élet, hogy a saját magam lábára sikerült álljak, vagyis nem volt főnököm. Én voltam a magam főnöke. Ha elrontottam valamit, magam voltam érte a felelős... senki nem mondta meg, mit tehetek, és mit nem... mikor mehetek szabadságra, és mikor nem... és azt sem mikor gyújthatok rá! Szeretem! Szeretem ezt a fajta szabadságot! Szeretem, amikor azért dolgozom egy csapatban, mert szükség van rám, mert szeretik a munkám, és mert tudják, megbízható vagyok. Az elmúlt évek így teltek, és telnek mind a mai napig.

Nekem nem tesz jót, ha sokáig kettesben vagyok a magam gondolataival. És amikor már sok lett volna a szabadidő, érkezett hozzám ez a megkeresés. Szerettem ezt a munkát. A szívem és a lelkem beletettem, mint ahogyan nagyon sok más kolléga is. És cserébe mit kapunk? Néha kiszúrják a szemünket egy apróbb jutalékkal, amíg az a három fő mindent megkap, minden előnyt élvezhet.  

Nincs igazság... hát tényleg nincs... vagy legalábbis itt nincs. Amikor egy "meeting"-en felszólaltam, és elmondtam mindazt, ami a begyem nyomja (nekem könnyű ... hiszen nem ez a főállásom, vagyis én megtehetem, hogy árral szemben úszok) nagyon egyszerű volt a válasz. Vagy beállok a sorba... azon  három ember alkotta sorba.. és akkor nekem is lesz magasabb jutalék, meg előny, meg sok minden más... vagy nem... de akkor viseljem el, hogy bár vezető beosztás az enyém, ez pont semmit nem jelent. 

Hát... kedvesek! Jelentem! Én nem alkuszom! Mint ahogyan nem alkuszom a magánéletemben sem, nem alkuszom a munkában sem! Amit elvégzek azt kétszáz százalékon teszem, minőségi, és rám jellemző! Nem fogok, és soha nem is álltam be sorba... egy ilyen sorba meg pláne nem fogok! Nem alkuszom! 

A hónap végi értékelést kíváncsian vártam. Azt gondoltam abban azért lesz némi köszönet. Közben szépen csendben, a maximumon túl végeztem a munkámat... azt a munkát, amiről kezdtem érezni, hogy nem az én pályám... az igazságérzetem, amikor sikít.. na azt már végképp nem tudom elviselni. Tehát végeztem a munkám, megpróbálva egy kicsit ellensúlyozni annak a három embernek az uralmát... De megint sikerült kijátszaniuk! Sikerült nekik! Túl rutinosak! ÉS bizony a rutinjukkal legyőztek! Vagyis csak hitték ők, hogy legyőztek, és ellehetetlenítették az én magánakciómat! 

Szándékosan olyan helyzetet teremtettek, hogy bizony ennek a három embernek a munkáját kelljen előnyben részesítenem... még akkor is, ha a legkevésbé akartam ezt tenni... Nem emberileg volt velük bajom... a munkájuk az, aminek színvonala meg sem közelítette a többiekét... vagy nagyon sokakét. De a "sokak" nem smúzoltak, nem jópofiztak, nem szolgálták ki a rendszerüket! ÉS ezért bizony nem kaptak megfelelő támogatást. Mint ahogyan én sem! Mert nekem meg nagy a szám! ÉS bizony kiállok az igazságért!

ÉS miért tehetem meg? Mert nem függök tőlük! ÉS ez nagyon nagy szó! Nem függök tőlük! Nem bizony! Vagyis engem sem a fizetéssel, sem bármi más módon nem tudtak sakkban tartani! Tehát... gondoltam... szépen csendben kivárok, hátha mégis csak felülkerekedik az igazság! 

ÉS akkor megérkeztek a hónap végi értékelések. Ahol sem én, sem nagyon sok más tehetséges, zseniális, kreatív kollégám nem szerepelt! Bizony... Azt hitték megbüntetnek engem ezzel! 

De ugye, mint ismeretes, nekem ez nem főállásom, én nem alkuszom meg! Amikor kezembe vettem a papírt már csak mosolyogni tudtam. És elérkezettnek láttam az időt, hogy most az igazságért úgy küzdjek, ahogyan érzem, hogy küzdenem kell! A magam módszerével!

Miután hetek óta érlelődött bennem a rossz érzés, hogy nekem lépnem kell innen, mert nem tudok úgy dolgozni, hogy nap, mint nap az arcomba vágják az igazságtalanságot, amihez nekem még mosolyognom is kell... és úgy nem tudok dolgozni, hogy naponta felcseszem az agyam a hülyeségeken... tehát miután hetek óta érlelődött bennem a gondolat, hogy én innen bizony hamarosan távozok, el kezdtem szervezni, hogy hogyan is maradhatnék mégis csak közel ehhez a szakterülethez... de ne kelljen naponta harcolnom... elkezdtem körüljárni a lehetőségeimet, és szépen megszervezni azt, hogy amikor beintek ezen drága lelkeknek, már folytathassam is ezt a munkát... csak más formában.

ÉS ahogyan lenni szokott, ha az utadra lépsz, az Univerzum minden energiája összefog, hogy sikerüljön a tovább lépés. Nálam is ez történt. Szépen lassan kialakul egy új lehetőség, amelyet megteremtettem magamnak, fantasztikus emberek segítségével! 

Vagyis ma reggel elvégeztem azt a munkát, ami az én főállásom. A barátnőm gyönyörű körmöket készített nekem. Szépen nyugodtan mosolyogva belibbentem eme céghez.. és közöltem velük az össze gondomat, problémámat, az igazságtalanságokat.. és mindazt, ami az elmúlt időszakban annyira bántott. Na.. ezt ők nem is tudom, hogy meghallották-e. Mert ugye ők ahhoz vannak szokva,  hogy az emberek nem mondanak nekik ellent. Ahhoz vannak szokva, hogy mindenki félti a megélhetését... és ahhoz vannak  szokva, hogy a kollégák szépen csendben tűrnek mindent. 

Nemes egyszerűséggel tudomásukra hoztam, hogy én mától nem vagyok! Én mától kiléptem erről a helyről, és soha többé nem is szeretnék részt venni semmilyen formában az ő tevékenységükben! Mert számomra ők voltak azok, akik megmutatták nekem, milyen szerencsés is vagyok, amiért olyan a valódi munkám, ahol igenis az számít, ki mit tesz le az asztalra! Ahol a teljesítmény számít! Ahol senki nem jut jogtalan előnyökhöz csupán azért, mert jól tud helyezkedni! Köszönöm nekik, hogy felnyitották a szemem! És köszönöm nekik, hogy ilyen helyzetbe hoztak, mert most már tudom, miként nem szeretnék dolgozni! Most már tudom, milyen fontosak is nekem azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, mert csak és kizárólag velük együtt léphetek, léphetünk előrébb. 

És köszönöm nekik, amiért ennyire alávalóak voltak, köszönöm nekik, hogy megint arcomba vágták a való világot, mert most végre elindulok egy olyan ösvényen, ami ugyan nincs kitaposva, de nem kell megfelelnem sem nekik, sem az elvárásaiknak. Elindulhatok egy olyan ösvényen, ahol valóban a tehetség számít, és nem az, mennyire állsz közel a tűzhöz. Elindulhatok egy olyan ösvényen, ami még ismeretlen a számomra, de pont ettől olyan csodálatos a kihívása! És elindulhatok egy olyan ösvényen, amelyen már réges régen vár rám, csak én már megint kivártam! 

Elindulok az ösvényen, még akkor is, ha nem tudom, mi vár ott rám. Elindulok... és, ha sikeresen kitaposom ezt az utat, tudom, vagy tudni fogom, kik azok, akikkel együtt fogok tudni haladni tovább. Akik tehetségesek, kreatívak, zseniálisak, de nem férnek bele a rendszerbe! 

Nem alkuszom meg! Soha nem is fogok! Vagyis viszlát régi! Helló új! Én készen állok! ÉS már indulok is!