Napok óta őrlődtem, kételyek voltak bennem. Odáig jutottam, hogy már azt gondoltam szar anya vagyok. Elcsesztem. Én... senki más. Hiszen Ő egy az egyben az én nevelésem. Évek óta egyedül vagyok vele, az édesapja már régóta nem része az életünknek, se nagymamák, nagypapa ugyan van, de ő aztán végképp nem volt hatással a nevelésemre. Igyekeztem mindennek az ellenkezőjét tenni, mint amit az én szüleim tettek. Agresszió helyett a megértés, a szeretet és a bizalom volt a nevelési elvem. Sosem bűntettem, és nem akartam, hogy  a mai oktatási rendszer, ami egyébként is túlterheli a gyerekeket még inkább nyomás alá vonja a gyermekemet. 

Vagyis nem követeltem csak és kizárólag ötöst, nekem elég volt annyi, hogy tudjam mindent megtett a jó jegyért. De persze elérkeztünk a hetedik osztályhoz. Mindenhonnan folyamatosan azt hallom, és azt sulykolják, hogy ez nagyon fontos, mert a tovább tanulás és a többi és a többi. Bármennyire is szeretném, szinte lehetetlen ezen dolgokat kizárni az életünkből. Egyszerűen mindenfelől árad felénk, szinte agyonnyomva ezt az évünket.

Hiába is hiszem én azt, hogy meg kell lelnie az útját a gyermekemnek, ha az internetről, a tévéből és minden egyéb csatornából áradnak ezen mondatok, még inkább terhet téve az egyébként is túlterhelt csemetéinkre. Próbálom itthon nem hangoztatni ezen mondatokat. De sokszor képtelenség. Nagyon okos gyermekem van... de ő egy kicsit nehezebben tanul, és nehezebben állja meg a helyét a rendszerben. Talán egy kicsit olyan, mint én voltam annak idején. Csak nekem nem volt választásom. Nekem meg kellett állni a helyem, ha nem akartam veszekedést, ha nem akartam verést, ha nem akartam agressziót.

Én éjt nappallá téve tanultam. ÉS pont nem értem el vele semmit. Ugyan elmeséltem a gyermekemnek, mert számomra fontos az őszinteség.. és ha én elvárom, hogy őszinte legyen, akkor nekem is annak kell lenni vele. A sors fintora, hogy amikor tanulhattam volna, amikor igazán fontos lett volna, hogy tanuljak... elvégezzek egy egyetemet, akkor már a szüleim nem engedték, hogy ezt tegyem, mert el kellett menjek dolgozni. Ennyi... vagyis az össze tanulással töltött év, és mindazon időszak, amikor kitűnő tanuló voltam a semmibe veszett. A semmibe.

A megszerzett tudás többségét szinte nem is használom. De kitűnő voltam.. és igen... anyám büszke lehetett rám, amikor a tanévzárókon mondták a nevem... csak épp pont nem értem el vele semmit. Csupán annyit, hogy a gyermekkor nálam nem szólt, nem szólhatott másról, mint a tanulásról.  

Ezért nagyon is figyeltem, hogy a saját kislányomat ne stresszeljem még pluszban. Elfogadtam, hogy nála a közepes jegy sokszor jónak számít, még akkor is, ha ezáltal nehezebb lesz egy jobb középiskolába bejutnia. De egyáltalán, miért kell, hogy így teljenek a napjaink... egy jobb középiskola... meg a felvételi.... plusz még megfelelni az iskolában, a tanórákon, a különórákon, és mindenhol. Én nem akartam, hogy a gyermekemnek is ebben legyen része.. de sajnos teljesen nem zárhatom ki a való világot az életünkből. 

Nézem az e-naplót. Már nincs ellenőrző... már csak ez van. E-napló. Belenézek az osztályzatokba. Földrajz egyes. Kérdezem a csemetémet mi is ez. Nem említette egy szóval sem, hogy összeszedett egy egyest. "Nem tudom!" hangzott a válsz. "Jó.. akkor majd reggel megkérdezem a tanártól." Hirtelen reggelre eszébe jutott, hogy nem tudta a megfelelő válaszokat és összeszedett három mínusz pontot...  de előtte hiányzott. Oké.. még el is fogadtam.

Majd megint nagy hallgatás. Napok óta kérdezgettem tőle, hogy a magyar irodalom, milyen osztályzat lett. "Nem tudom." Jött mindig a felelt. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Aztán egy békés vasárnap este belementem az e-naplóba. És akkor látom egyes! Vagyis, nem csak, hogy rossz osztályzatot kapott, még meg is próbálta eltussolni az ügyet. Ha nagyon szigorú akarnék lenni, akkor gyakorlatilag hazudott nekem.

Én soha nem üvöltöttem még vele, nem kiabáltam, de még csak a hangomat se nagyon szoktam felemelni. De amikor szembesültem vele, hogy mi történt, úgy kiabáltam, mint a vadsakál. Szerintem még a szomszéd településen is hallották. "Nem elég, hogy egyes, még el sem mondod?" "Odáig jutottunk, hogy hazudsz? " ÉS csak mondtam és mondtam. Soha nem büntettem még meg, most viszont közöltem vele, nincs barátnőzés, nincs lovaglás, nincs mobilozás, egészen addig, amíg azt nem látom, hogy rendben vannak a jegyek, és rendben van az élethez való hozzáállás. Hiszen csak mi vagyunk egymásnak, és nem juthatunk el odáig, kamaszkor ide vagy oda, hogy hazudjunk a másiknak, a másik szemébe. Nem az egyessel volt a bajom, persze attól is sikítottam, de az, hogy nem mondta meg, az kiborított.

Közben érkeznek az osztályzatok... szinte mindenből rontott.. látványosan... Pedig tanul.. tudom, hogy tanul, mert kikérdezem, felmondja, elmondja... mégis azt látom romlottak a jegyei.. és azt látom a bele vetett energia nem mutatkozik meg. Azt látom, bármennyire is küzd a gyermekem, nem ér el jobb osztályzatot. Valami mindig becsúszik, közbejön... és a négyesből hármas lesz, a hármasból kettes, és végül érkeznek az egyesek is.

Nem értem... nem értettem. Igen... sokan a fejemhez vágták, hogy én csesztem el, mert mindent megkap, mert túl engedékeny vagyok...   Igen... odáig fajult a történet, hogy volt, hogy egész éjjel nem aludtam. Szar anya vagyok! Igen! Annyira jót akartam, hogy elcsesztem! Elcsesztem az egészet és elcsesztem a gyerekem jövőjét is! Igen! Szar anya vagyok, mert sosem bántottam, mert sosem emeltem fel a hangom, mert sosem büntettem, mert nem követeltem tőle olyan dolgokat, amelyek meghaladták volna a képességeit, és nem engedtem, hogy az oktatási rendszer agyon nyomja. Igen! Szar anya vagyok! Mert a gyerekem már hazudik nekem, bármit mondok mindenre a "mindjárt" a felelet, csak szól a zene, és a tanulási eredménye pedig valahol a béke s...ge alatt van. Kikészültem. 

A veszekedésünk utáni reggelen az iskola előtt megöleltem.. és mindig mondom neki, akkor is mondtam, hogy SZERETEM. SZERETEM, de nem élhetünk úgy, hogy hazudunk egymásnak! Szeretem, de nem lehet fontosabb a barátnőzés és a telefonálgatás az iskolánál. Szeretem, mert ő az életem értelme. Láttam rajta, hogy szomorú. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, mint ahogyan engem is bántott. Azon a délutánon fél órával később engedték ki a tornaóráról. Ültem a kocsiban, és hirtelen az jutott eszembe, talán megszökött... talán annyira bántotta, hogy veszekedtünk, és mi ezt nem nagyon szoktuk, hogy elment. Aztán az jutott eszembe, hogy talán elvitte az apja.. és én soha többé nem láthatom őt. Rohantam be az iskolába.. ideges voltam.. a sírás fojtogatott. De persze nem mehettem be megkeresni őt. A portán ülők biztosan látták rajtam, hogy nagyon ideges vagyok, de nem tehettem mást csak kétségbeesetten néztem a lépcsőt jön e már, miközben azon imádkoztam magamban, hogy minden rendben legyen vele. Hogy meglegyen! ÉS akkor megjelent. Már a lépcső tetején kiabálta, hogy "Nem engedtek ki bennünket!" Olyan megkönnyebbülést éreztem, mint még soha! Jól volt... világgá sem ment, és az apja sem rabolta el őt. 

Ültem a kocsiba. Közeledik a hétvége. Fáradt vagyok... fáradt és feszült. Sírok... mindenért... a veszekedésért, a büntetésért, a szigorért, és azért mert elcsesztem! Mert szar anya vagyok! Én nem tudok senkihez sem fordulni tanácsért, előttem nincs példa, én csak azt tudom tenni, amit a szívem és a lelkem diktál. És ekkor jött szembe velem egy írás. Egy szerzőtársam írta, Jánosi Valéria, aki egyébként többek között kamasz mediátor is. Tehát szembe jött velem az írása: "Lusta a gyerekem! címmel. Mintha rólam és a lányomról szólt volna. ÉS én még inkább sírtam. ÉS hirtelen akkor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a megoldandó feladattal, hogy talán más szülő, vagy más édesanya is átélte, vagy épp átéli ezt. Írtam Valinak. A cikke már sok mindenben segített nekem, de még volt felé pár kérdésem. Szinte azonnal válaszolt, és az utolsó mondata az volt, ha bármiben segíthetek szólj nyugodtan! 

Én fogtam a telefont és sírtam. Sírtam, mert már nem biztos, hogy én csesztem el, már nem biztos, hogy én vagyok a szar anya, és a gyerekem is egy kis lélek, aki épp a kamaszkorral birkózik, és én talán már nem leszek annyira egyedül a kételyeimmel, a kérdéseimmel. A kamaszkor nem csak a lányomnak... nekem is rémálom. És én csak állok és kapkodom a fejem.... és saját magam hibáztattam a történtekért. De most már tudom, majd szépen lecsendesedik a dolog, addig pedig tanulunk együtt, kikérdezem, felmondja nekem... és, ha így kap rossz jegyet, akkor tudni fogom ő mindent megtett. 

Ő az én legnagyobb csodám ebben az életben. ÉS mint oly sok minden máson, ezen is túl jutunk majd együtt.. kéz a kézben egymás mellett. Csak néha azért annyira nehéz.