2016. dec 24.

Karácsonyi csoda kövekbe zárva...

írta: Kata Vank
Karácsonyi csoda kövekbe zárva...

karacsonyi-csoda1 Közeledik a szenteste. Már minden készen várja, hogy elérkezzen az évnek azon három napja, amelyet oly lelkesen vártunk. Béke van, nyugalom, és végre meggyógyultunk. Mi többet is kívánhatnánk? Évek óta műfenyőm van. Kettő is. Valahogy ez lett a mi saját kis karácsonyi hagyományunk. Egy fenyő a lányom szobájában, egy pedig az enyémben. Haza felé tartok. Még átgondolom, kell-e valamit vásároljak, hogy szenteste napja már békében teljen, készülve az ünnepi ebéddel, miközben már állnak a gyönyörűen feldíszített karácsonyfák. 

Az utak mentén fenyőárusok mindenütt. Az egyiknél megpillantok egy labdás kis árva fát. Szinte kiabál felém, hogy vigyem haza. Nem szeretnék fát venni, műfenyőm van. De ennek van labdája, vagyis ki tudom ültetni a kertbe, ha a karácsony véget ér. Visszafordulok érte. Az árus nem is érti, nekem miért az kell. Hazaérve otthonomba, nagy küzdelmek árán bejuttatom vele a konyhába. Nem csak a fenyő súlyát kellett cipeljem, hanem még a labda súlyát is. De megoldom. A konyhába helyezem el. Érzem a fenyőillatot. Szeretem a fenyőillatot. Megigazítom a kis tartókába, hogy szépen álljon, és csodálom őt. 

Díszeim vannak, még egy fenyő csúcsunk is van eltéve végszükség esetére. De nincs izzóm. Kitakarítom a házat, megfőzöm a marhahúslevest, és elindulok a gyermekemért, aki a lovunkkal van. Még megállok a piacon izzót venni, a gyönyörű fának. Már nincs tömeg, parkolni is tudok. Nincs időm nézelődni, ezért beugrok az első üzletbe, ahol lehet fényeket venni. Akkor megszólít egy kisfiú. Egy kis dobozt tart a kezecskéiben, tele szebbnél szebb kövekkel, és kérdezi szeretnék-e egyet. Kedvesen visszautasítom, nem akarom elvenni tőle a köveit, ezt meg is mondom neki. "Pedig már sokat eladtam." -mutatja kicsi kezében a pénzt. Mosolygok. Ha megvehetem az más. Kiválasztok egyet, amit gondosan kivesz a kis dobozkából, és odaadja nekem nevetve. 

Érkezik apukája, akinek boldogan mutatja, hogy megint vettek tőle követ. Jön az édesanyja is. Leül a padra. Átszellemülten nézi a kisfiát. Leülök mellé. Együtt nézzük, ahogyan a kisfiú megszólít mindenkit, és eladja a köveit. 

"Nem volt ez mindig így." - fordul felém. "Két éve novemberben rákot diagnosztizáltak nálam. Épp terveztük a karácsonyt, és, hogy mivel is lepjük meg a kicsikénket, amikor megérkezett a szörnyű diagnózis. Összedőlt a világ. Csak arra tudtam gondolni, hogy az nem lehet, hogy a gyönyörű gyermekemet nem láthatom felnőni, nem lehetek mellette az első iskolai napján, nem lehetek ott a ballagásán, nem láthatom ahogyan felnő."

"Mindig is gyűjtötte a köveket. Valami különös vonzódást érzett a kövek iránt egészen pici kora óta. Azon a karácsonyon úgy voltunk együtt, hogy lehet az utolsó lesz. Szerettem volna emlékezetessé tenni a számára, szerettem volna, hogy mindig eszébe jussak a karácsonyról, ha már nem leszek mellette. Nagyon sok helyre mentünk együtt, emlékeket szerettem volna számára adni... Egy ilyen utunkon sétálva megpillantott egy angyalkát. Percekig csak nézte, még csak nem is pislogott. Teljesen átszellemült, mosolygott. Nekem az egy tökéletes pillanat volt."

"Nem tudom, ő mit érzékelt abból az időből, és a betegségemből. De láttam ahogyan áll és csodálja az angyalkát. Akkor karácsonykor a családi összejövetelnél lehozta a köveit, és el kezdte árulni azokat. Nem is értettük, miért is teszi, de mindenki vett tőle egyet. Aztán, amikor véget ért a karácsony, egyszer csak bebújt mellém az ágyba. "Anya... elmegyünk, megnézzük az angyalkát? Megvesszük? Nézd van most már sok pénzem?"  Nem tudtam neki nemet mondani, bár tudtam az a pénz kevés lesz az angyalkára, és abban sem voltam biztos, hogy meg lesz még. De másnap elsétáltunk megint. És az angyalka még mindig ott ült a kirakatban."

"Végül is volt annyi pénze, hogy megvehesse. Boldogan ölelve hozta haza. Akkoriban már nagyon rosszul voltam. Elkezdték a kemot, amit nagyon nehezen viseltem... bár nem tudom, lehet-e a kemot jól viselni. Nagyon gyengének éreztem magam, de bementem hozzá esti mesét olvasni. Bebújtam mellé az ágyba. Odaadta nekem az angyalkát. "Ezt neked adom! Ő vigyáz rád, és ő segít majd neked meggyógyulni! Ő egy angyal! Ha valami fáj, vagy nagyon bánt, csak mondd meg neki, és ő segít, hogy könnyebb legyen!" "Sírtam... nagyon.... mint kiderült számomra nagyon is sokat fogott fel abból, ami vele, körülötte történik. Nagyon is sokat!"

"Aztán túl voltam a műtéten, már nem kellett kemo, megkaptam a sugarakat is. És az angyalka kísért engem mindenhová. Minden kezelésre. Tavaly decemberben kaptuk meg életünk legnagyobb ajándékát, amikor is a kezelőorvosom közölte, hogy most már minden rendben! A daganatot eltávolították, nem terjed, a kemo és a sugarazás hatékonynak bizonyult! Vagyis tavaly visszakaptam az életem, és a reményt arra, hogy mégis csak láthatom felnőni a kis fiamat. És akkor elhatároztuk a férjemmel, hogy  nem tekintünk úgy rám, mint aki beteg. Igen! Egészséges vagyok! Persze tudom, az orvosok szerint ez még csak nagyon is a kezdet, de nem vagyok hajlandó tovább úgy élni, hogy a halált várom! Azon a karácsonyon az életet választottam, és azt, hogy úgy fogok magamra gondolni, mint aki teljesen egészséges, mint akivel az elmúlt egy év meg sem történt!"

"A kicsikém azon a karácsonyon is eladta az egész évben összegyűjtött köveit. És megint egy angyalt adott nekem ajándékba. "Ő itt a társa. Ő is segít, csak kérj tőle bármit! Mert néha az angyalkáknak is pihenniük kell. Amikor megláttam őt a kirakatban, azt súgta nekem, hogy ő segít majd anyának meggyógyulni! Nagyon halkan mondta, csak én hallottam." "És ezért kezdte el árulni a köveit. Mert ez az angyalka azt mondta neki, segít nekem meggyógyulni!"   - elővett a táskájából egy kis ajándékzacskót, amelyben ott ült az ő kis angyalkája, amit a kisfiától kapott. Mindig vele van, mindig!   "Most ebben az évben is árulja a kis köveit, bár már idegeneknek is. És az emberek nagyon kedvesek. Sokan vásárolnak tőle, bár van, aki nem érti. És ő megint egy angyalt vesz majd rajta... Mert néha az angyalkáknak is pihenniük kell!" 

Ekkor a kisfiú odaszaladt édesanyjához, és boldogan mutatta neki a pénzt, és az üres dobozkáját! Eladta a köveit megint! ÉS még egy angyalka lesz otthon, aki segít majd anyukájának, most már azért, hogy egészséges maradjon. Boldog karácsonyt kívánva egymásnak, elbúcsúztunk. Még néztem őket, ahogyan távolodnak, és néztem a kisfiút, aki mosolygott...

Még pár percig ültem a padon. Azon a padon, ahol már eddig is oly sok szép történetet hallottam, vagy láthattam. Ez a pad az én "csodapadom", ahol oly sok csodás, gyönyörű, fájdalmas történetet hallgathattam már végig. 

Elindultam a kislányomért. Együtt lehetünk! Együtt vagyunk, és egészségesek vagyunk! Ennél több nem kell a boldogsághoz, az élet szépségéhez. 

Ma reggel már három fenyő áll az otthonunkban. A legújabbat elneveztük Béla bácsinak. Most már Béla bácsi teljes díszében pompázik, árasztva a fenyőillatot magából! Nézem a gyermekemet, ahogyan díszítjük a fákat, nézem ahogyan mosolyog, és hallgatom, ahogyan mesél. És csak arra tudok gondolni: "Köszönöm Istenem, Sors, Univerzum ezt a csodát! Köszönöm a tökéletes pillanatokat!" 

 

Szólj hozzá

betegség félelem boldogság remény szeretet csodák Isten