Búcsú nélkül szoktam elmenni. Ha érzem, hogy mennem kell, akkor minek búcsúzni? A búcsú mindent véglegessé tesz, valamit lezár. Nem búcsúzom. Mint ahogyan soha nem nézek vissza. Mert attól félek, akkor nem lesz erőm menni. Hirtelen eszembe jutnak az emlékek, a közös pillanatok, és akkor már nem lesz erőm megtenni a következő és a következő lépést. Soha ne nézz vissza!

Elindulok. Lassan haladok. És megállok. Nem tudok tovább menni. Visszanézek. És látom őt. Látom, ahogyan áll a kapuban, és néz rám. Tekintete tele van kérdésekkel. És én nem tudok választ adni rájuk. Csak mennem kell! Minden porcikám érzi, hogy mennem kell. Összeszedem minden erőm és elindulok. Pár méter után megint megállok. Már nem nézek hátra, már nem nézek vissza. Autóm visszapillantó tükréből nézem őt. Mennem kell! És ő is tudja, hogy el kell engednie.

Már régen nem adunk egymásnak, csak elveszünk egymás életéből. Már nincs barátság, már nincsenek közös tervek, már nincsenek közös álmok. Csak a nagy semmi van. Ha nem adhatunk, el miért vennénk? Mennem kell. Hónapok óta érzem mennem kell. De talán most érkezett el az ideje. Látom az arcán, hogy nem érti. Hogyan is érthetné? Sosem kommunikáltunk. Bármikor megpróbáltam hangot adni nemtetszésemnek, csak az értetlenkedés volt. És hibáztatott, engem, mindenért. Ő soha semmiért nem volt felelős. Ellenben én... szerinte mindenről én tehetek. 

Belefáradtam. Belefáradtam a hiába kimondott szavakba, belefáradtam a hibáztatásba, belefáradtam ebbe a helyzetbe. Mennem kell, mielőtt nem marad más csak a gyűlölet. Mennem kell,mielőtt minden visszafordíthatatlanul elromlik. 

Soha ne nézz vissza! Én mégis ott állok a semmi közepén és nézem autóm visszapillantó tükrébe a múltam egy darabját, amihez annyi szépet és reményt fűztem. De nem maradt semmi, csak egy valóság, egy olyan valóság, ami engem megrémiszt, elborzaszt.

Soha ne nézz vissza! Én most mégis megteszem. És máris érzem, elbizonytalanodtam. Talán vissza kellene mennem, talán adnom kellene még egy esélyt ennek a történetnek. Aztán rájövök. Túl sok esélyt adtam már. Túl sokat. Mennem kell! Mennem, mert van számomra egy másik hely, ahol talán mindazt az álmot megvalósíthatom, amit itt nem tudtam. Mennem kell tovább, magamért, a gyerekemért, és mindazért, amiért pár évvel ezelőtt ez az utazás kezdetét vette. Mennem kell tovább, már nem maradhatok, mert nem lépünk előre... csak hátra... és ez engem megöl! Én építeni szeretek. De már nem tudok építeni. Minden összedől. Semmi nem marad. Csak a nagy semmi marad. 

Soha ne nézz vissza. Tekintetem leveszem a tükörről, és elindulok. Tudom, ha visszamennék, vége lenne mindennek. Mert azt hinné uralkodhat felettem, elnyomhat, elhordhat mindennek, mert nincs hová mennem! 

De téved! Van hová mennem! Már van hová mennem! Úgy látszik nekem ez a sorsom. Felépíteni valamit, aztán hátrahagyva mindent, elölről kezdeni! Ebben már profi vagyok. Mégsem maradok. Nem maradhatok! Már nem építünk, már csak rombolunk. Egymást, egymás életét.  Mennem kell tovább... mert várnak rám! Már van hová mennem!

Négy évvel ezelőtt eljöttem a régi életemből. Semmim nem maradt, és nem volt hová mennem. Mégis leindultam. Most van hová mennem, és érzem mennem kell! Már nincs időm éveket várni, hátha megjavul, hátha szebb lesz, hátha megint minden olyan lesz, mint régen. Már nincsenek erre éveim. Már így is túl sok időt vettem el magamtól, és vettem el az álmaimtól. 

Soha ne nézz vissza. Most már nem nézem őt, nem nézek semmit, csak megyek előre! Nekem már ott van dolgom. Már nem nézek vissza. Már nem látom őt, de tudom, érzem, hogy még mindig ott áll. Gyűlöl engem, mert nem érti. Gyűlöl engem, mert nem ismer. Azt hitte, velem meg lehet tenni bármit? Mert nincs más választásom? Mert kiszolgáltatott helyzetben vagyok? Tévedett! Nem ismert! Mindig keresek egy másik utat, ha úgy érzem, azon az ösvényen, amin épp haladok nincs keresni valóm, vagy az az út, amelyen járok, már nem visz sehová! 

Rossz volt az irány! Nagyon rossz! És én nem köpöm még egyszer szembe magam másért.  Megyek, és már nem nézek vissza. Még nem érzem a megkönnyebbülést, még nem. De tudom, most már könnyebb lesz, most már békében leszek, békében leszünk. Hetek óta tervezem a lépéseimet. Mert már régóta éreztem, mennem kell! 

És ő nem tesz semmit, hogy maradjak. Csak folytatja a hónapok óta tartó játékait. Gyűlöl, okol, hibáztat. De nem néz mélyen a lelkébe és a szívébe, hogy a történtekért ő is felelős. Ő engem okol, mindenért, mint ahogyan hónapok óta ezt teszi.

Lehet, hogy igaza van? Akkor meg miért lenne jobb, ha maradnék? Ha neki van igaza, akkor is az a legjobb döntés, hogy elmegyek. Mert jobb így mindenkinek.

Mennem kell tovább. És ezt ő is tudja! Már nem érdekel, hogy haragszik, már nem érdekel, hogy gyűlöl, és már nem bántanak a hazugságai sem.

Mennem kell tovább, és, ha én ezt érzem, akkor megyek is! 

Soha ne nézz vissza! Mert ott már nincs semmi, ami téged illetne, ami neked járna! Ne nézz vissza, csakis előre! Engedd, hogy megtörténjenek a dolgok, akkor is, ha fájnak. 

Nincs annál rosszabb, mint egy olyan élethelyzetbe ragadni, ami nem szolgál senkit sem! 

Mennem kell, megyek, és már nem nézek hátra! Ennyi volt. Megint lezárult életemnek egy szakasza. Már nem gyászolom. Örülök neki, mert tudom, egy jobb dolog vár rám. Hiszem, hogy jobb dolog vár rám. Ha nem, majd megyek onnan is tovább... mert mindig van tovább... Csak néha nem hisszük, nem akarjuk ezt hinni, mert egyszerűbb, könnyebb maradni, mint menni. 

Soha ne nézz vissza! Mert, ahol már nincs maradásod, ott nem várnak rád szép pillanatok. Éreztem, hogy mennem kell tovább, és megtaláltam azt az ösvényt, amin elindulhatok. Még csak nagyon keresnem sem kellett. Ott volt a szemem előtt. Végig ott volt a szemem előtt. De amíg nem ért meg bennem 100 százalékosra az érzés, hogy ideje mennem, nem láttam, nem akartam látni. 

Ő is azt hitte, maradok, mert úgy sem tudok hová menni. Ezt hitte, és ezért mindent megtett, hogy ne érezzem jól magam. Azt gondolta, kiszolgáltatott a helyzetem. Kiszolgáltatott az ő irányába. És most látja, hogy tévedett. De még mindig nem érzi magát felelősnek a történtekért, csak engem hibáztat. De ez engem már nem érdekel!

Engem már várnak az új élmények, az új lehetőségek, az új álmok! Mennem kell tovább.. és ezért megyek is! Mert már nincsenek éveim, hogy beleragadjak egy helyzetbe, amiről minden porcikám tudja, hogy nem szolgál engem! Már nincsenek éveim! Már nem vesztegethetem az időmet, várva, bízva valamiben, amely úgysem fog bekövetkezni. Már nem maradhatok, remélve, hogy jobb lesz. Mert mitől lenne jobb? Ezért megyek! Mert mennem kell! Mert már nincsenek éveim! Megyek, mert mennem kell! Mert vár rám az élet! Vár rám az életem!