2017. ápr 09.

Lovak, imák, boldogság!

írta: Kata Vank
Lovak, imák, boldogság!

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Antoine de Saint-Exupéry. 

Csak állok az életemben és nézem azt a csodát, amiben részem lehet. És közben azon gondolkodom, hogy életünk lapjai, hogyan is állnak össze egy gyönyörű történetté. Vannak fejezetek, amelyek fájnak, van, amibe úgy érezzük belehalunk. De minden egyes fejezet elolvasása után egyre közelebb kerülünk egy célhoz, a célhoz. Persze, csak, ha nem adjuk fel. 

Visszatekintek pár évvel ezelőtti önmagamra, és nézem a mostani létezésem, és csak hálát érzek. Minden megélt pillanatért, minden fájdalomért, minden átsírt, kétségbeesett éjszakáért. Mert már tudom, minden egyes történet, arra ment ki, hogy végre merjek lépni, végre merjek elindulni valahonnan egy úton, amelynek minden egyes lépése az enyém! A saját utam! A saját életem!

Nehéz volt. Volt, hogy belehaltam. Volt, hogy vissza akartam fordulni, mert azt éreztem, nem bírom tovább. Volt, hogy rettegtem, volt, hogy féltem. De Isten, sors, Univerzum, Szellem, nevezzük bárminek, mindig küldte a segítőket, akik megfogva kezem erőt adtak a tovább lépéshez. Még egy lépés, csak még egy lépés... és hidd el jobb lesz. És én hittem. Mert minden vagy bármi jobb lehetett annál, mint ami akkor volt. 

Halott lélekkel éltem az életem, és minden egyes nappal csak egyre jobban elveszettebb és elveszettebb voltam. ÉS már nem volt más választásom. Nem maradt más választásom, mint hátrahagyni mindent, megfogni a kislányom kezét, ölbe venni a kutyusomat az éj leple alatt, és elindulni az ismeretlenbe. Nem tudtam mi vár rám. Csak azt éreztem mennem kell!

Még élénken él bennem a pillanat, amikor belehaltam az életembe. Amikor a földön feküdtem, és megadtam magam a sorsomnak. Nem bírtam tovább harcolni önmagammal, az életemmel, a létezésem értelmével. Feladtam. Ott feküdtem a földön, és csak vártam, hogy vége legyen. A legcsodálatosabb pillanat volt az életemben. Ott, akkor megadtam magam a sorsomnak. És engedtem, hogy vezéreljen. Már nem álltam ellent, már engedtem, hogy vezessen. Hallgatni kezdtem a szívem és a lelkem hívó szavára, és követni kezdtem azt. 

Vannak vágyaim, amelyek egy szempillantás alatt valóra válnak. ÉS voltak, amelyekért hosszú hosszú éveken át imádkoztam, könyörögtem. És nem történt semmi. Látszólag! Mert a felszín alatt az energiák dolgoztak. De én nem láttam, nem érzékeltem azokat. Én csak álltam, és azt kérdeztem: "MIÉRT NEM?" "Mit kellene még tennem, hogy én is megkaphassam ezt?"

Közben mentem az utamon előre. A lovak lettek a legjobb barátaim, és a legtürelmesebb tanítóim. Nekik köszönhetem, hogy megtanultam újra bízni önmagamban, és ezáltal másokban is. 

Ahogy telt az idő a saját utamat járva, azt gondoltam, a múltam már nincs rám hatással. Letettem, és elengedtem azt. De valójában csak elnyomtam magamban az átélt fájdalmakat, a megaláztatásokat, a  félelmet és a rettegést. ÉS ezek mind megbújtak valahol mélyen bennem, szépen csendben egyre erősebbé váltak, hogy egy váratlan pillanatban előtörjenek, amikor eljött az ideje, hogy szembenézzek azokkal.

Igen.. én voltam az erős egyedülálló nő, a rettenthetetlen, a megingathatatlan. Miközben naponta törtem össze ott mélyen, legbelül. De a külvilág ezt nem látta, vagy nem akarta látni. Éltem a boldogságomban, amely néha olyan erőltetett volt. És csak nagyon sötét éjjelen mertem bevallani magamnak, hogy valami még nagyon hiányzik a boldogságomhoz. 

Mentem... kerestem, kutattam, rá akartam lelni. Mindenáron meg akartam találni. És a nagy keresésben észre sem vettem, hogy ott van a szemeim előtt, egy karnyújtásnyira tőlem. Csak nyújtanom kellett volna a kezem, hogy elérjem azt. Én mindeközben csak kerestem. Kerestem és kerestem. 

Aztán egyszer csak lehullott szememről a lepel, és végre a szívem és a lelkem megláthatta azt, amit oly nagyon kutatott. Kinyújtottam a kezem, is ott volt. Mindig is ott volt.... csak nem láttam. A szemem nem láthatta azt.

A boldogságunk útjában sosem körülmények vagy emberek állnak. Mindig csak saját magunk! Erre most megtanított az élet. Mint ahogyan új értelmet nyertek Exupery  szavai is. Mert most már értem is, hiszen megéltem, mennyire vak is tud lenni az ember, ha a szemével lát. Ha csak a szemével képes látni! 

Néha a múlt sebei nehezen képesek begyógyulni. De utat kell engednünk a fájdalmainknak, a félelmeinknek. Mert voltak évek, amelyek elvesztek, és bármennyire is szeretnénk, nem hozhatjuk vissza azokat. De nem engedhetjük, hogy tönkre tegye a jelenünk, és a jövőnket. Azt a jövőt, amelyről mindig is álmodtunk! 

A múlt sebeit engednünk kell begyógyulni. Hagynunk kell gyógyulni azokat. Talán maradnak sebhelyek a lelkünkben és a testünkön, de azokra rátekintve, már nem rettegésben lesz részünk, hanem boldogságban. Boldogok leszünk, mert képesek voltunk túlélni, képesek voltunk engedni, hogy begyógyuljanak azok, és képesek voltunk hinni abban, hogy nekünk is jár egy élet! Sebek, karcolások, fájdalmak, sérülések nélkül! 

 Csodákban azoknak van része, akik hisznek benne! Merjünk hinni bennük! 

 

Szólj hozzá

élet fájdalom félelem boldogság álmok múlt csoda kitartás Isten