Nézem őt. Fáradtnak tűnik. Már régen nem találkoztunk. Csak ülünk egymással szemben, némán. Tekintete keresi az enyémet. Szeméből eltűnt a csillogás. Olyan, mintha éveket öregedett volna az utolsó találkozásunk óta. Szeretném megölelni őt. Szeretnék neki mindenért köszönetet mondani. Az életért, az életemért, a gyermekemért. 

Ahogy figyelem őt, nézem a mosolyát, eszembe jut, vajon tisztában van vele, az elmúlt években mennyit segített ő nekem? Vajon tudja, ha ő nincs, akkor most én sem lennék? Vajon tudja milyen sokat jelent ő nekem? 

Szeretném neki elmondani. Szeretném, hogy tudja, mennyire is szeretem és tisztelem őt. Szeretném, hogy tudja, mi mindent jelent nekem. De csendben maradok. Csak figyelem őt. Talán, mélyen legbelül várok a megfelelő alkalomra, hogy mindezt elmondhassam. De tudom, nem lesz megfelelő alkalom. Ezen a napon nem. 

Figyelem a kezét. Fájdalmai vannak, nem tudja használni. Csak nézem az asztalon fekvő kezét, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megsimogassam azt. De nem teszem. Csak ülök vele szemben, némán, és azt érzem szeretném megölelni őt. 

Eszembe jutnak az elmúlt évek történései. Eszembe jut az első telefonbeszélgetésünk, majd az első találkozásunk. 

Menekültem. Menekültem egy házasságból, amely bezárt a négy fal közé, elvéve a testem és a lelkem szabadságát. Eszembe jut az az éjjel, amikor kislányom kezét megfogva, karomba véve elindultam a semmibe, az ismeretlenbe. Semmim nem volt, semmim nem maradt, de azt éreztem, mennem kell. Négy éven át menekültem, négy éven át bujkáltam, és rettegtem, vajon egyszer a férjem rám talál? 

Ha úgy éreztem közel jár hozzánk, tovább mentünk. Nem maradhattunk. Aztán eljött az a pillanat, amikor megelégeltem a menekülést, szembefordultam vele. Érezte az erőt bennem, és már nem kellettem neki. Ő nem harcolni akart, ő uralkodni valaki felett, uralkodni felettem, elvéve a lelkem, a személyiségem. Elment. Mintha sosem lett volna az életem része, hátrahagyva 15 év fájdalmát. 

15 évig éltem vele, mellette így. Szépen elszakított a barátaimtól, a munkámtól, magához láncolt. Elvett tőlem mindent, ami valaha voltam. Aztán, ha menni akartam, tudta, hogy nincs hová... nincsenek barátaim, nincs családom. Azt hitte ezzel örökre bezárhat egy vidéki ház négy fala közé. Még az udvarunkat is hatalmas falak vették körül, kizárva ezzel a kíváncsi tekinteteket, és bezárva engem. 

De eljött az a pillanat, amikor már a falak sem tudtak visszatartani, és elindultam egy szebb élet reményében a semmibe, egy világba, amelyet nem ismertem. 

Volt, hogy vissza akartam fordulni, mert rettegtem, mi lesz, ha tényleg nem érek semmit nélküle! Istenem, hányszor mondta ezt nekem! Hányszor vetette a szememre, hogy én nélküle egy alkoholista hajléktalan lennék valamelyik híd alatt. 

Visszatérek a jelenbe. Nézem őt. Vajon tudatában van annak, hogy ha ő nem ad nekem munkát akkor, nekem esélyem nem lett volna egy új életre? 

Meg szeretném ölelni. El akarom neki mondani, hogy köszönöm. De nem teszem. Csak nézem őt.

Hazugságba vetett álmok. Ez jut eszembe. Vajon annyira akarok hinni a boldogságban, egy boldog életben, hogy a végtelenségig képes vagyok magam álmokba ringatni? Vajon, amit irányába érzek, azok valós érzelmek, vagy ezek is hazugságok? Önmagam hazugságai önmagamnak?

 Talán nem számít... talán sosem számított. 

Nézem őt, nézem az embert, nézem a férfit. A férfit, aki bebizonyította nekem, hogy még bízhatok. Bízhatok emberekben, bízhatok férfiakban. Nehezen ment. Én semmit nem kaptam a férfiaktól a megalázáson és az agresszión kívül. Tőle igen! Tőle kaptam mindent! 

Eszembe jutnak az elmúlt hetek történései. Megint annyira akartam hinni valamiben, ami talán nem is létezik, hogy esélyt adtam valakinek, aki meg sem érdemelte. Beengedtem valakit az életembe, aki ugyanúgy kisajátítani, és uralkodni akart felettem, mint a volt férjem. 

Hányszor, de hányszor küldött üzenetet, és telefonált, miközben sosem volt jelen, amikor igazán kellett volna. Pedig mennyire hittem ebben az egészben. Mennyire hittem, hogy végre részem lehet az igaz szerelemben. De csak hazugság volt. Önmagam hazugsága önmagamnak. 

És most itt ülök vele szemben, és végtelen hálát érzek, amiért ő van. Amiért ő nem ringat hazugságokba, és nem engedi, hogy hazugságokba ringassam magam.

Az életemben jönnek mennek az emberek. De ő itt van nekem. Egy biztos pont az életemben. A legbiztosabb pont az életemben.

Annyira szeretném neki mindazt elmondani, ami a lelkemben van. De nem teszem. Hallgatok. És hazugságba vetett álmokba ringatom magam, hogy majd egyszer... majd egyszer eljön a megfelelő pillanat.

Mire vágyunk mindannyian? Biztonságra, szerelemre, társra, egy boldog életre. És én itt ülök vele szemben. Nekem ő a biztonság. Vajon tudja ezt? 

Annyira vágyunk dolgokra, hogy még az önámítás csapdájába is képesek vagyunk belesni. Hinni valamiben a végsőkig, nem törődve, vagy mit sem törődve a jelekkel, a történésekkel. 

Vajon a múltban elszenvedett fájdalmak miatt történik ez velünk? Vajon képes leszek valaha elengedni mindazt, ami a múltban történt? Vajon képes leszek valaha egy "normális" életre, ahol nem hazugságokba vetett álmokba ringatom magam?

Vajon képes leszek tovább lépni?

Vajon képes leszek egyszer mindazt elmondani, ami bennem van? Vajon van értelme elmondani mindazt, ami bennem van, ha közben elveszíthetek mindent, amim van?  

Némán ülök vele szemben, és csak azt érzem, meg szeretném ölelni, és meg szeretnék neki köszönni mindent. 

De nem teszem. 

Csak némán ülök vele szemben és nézem őt, miközben azt remélem egyszer majd megvalósulhatnak az álmaim.