Ül velem szemben egy igazán bátor asszony. Látom a szemében a csillogást, látom az élni akarást. Két évtizeddel ezelőtt közölték vele a diagnózist, ami oly sok embert összetört volna, de ő nem adta fel. Nézem törékeny, vékonyka testét, és azon gondolkodom, honnan ez az erő, ami benne van. Nézem őt, olyan szeretetet, békét sugároz magából. Elfogadta a sorsát, és nem adja meg magát neki! 

"Szerencsés ember vagyok én. Egy nagyon sikeres és gazdag család egyetlen gyermeke voltam. Hogy a vagyonomnak, vagy a személyiségemnek volt köszönhető, hogy oly népszerű vagyok, ezen sosem gondolkodtam egészen addig, amíg húsz évvel ezelőtt, ki nem mondták a halálosnak mondott ítéletem."

"Már az általános iskolában is "menőnek" számítottam. Mindenki velem kereste a barátságot, és bizony én fürödtem is ebben a népszerűségben. A középiskolás éveimben is én voltam a "központban". Minden fiú engem akart barátnőjének, és a lányok is versengtek a kegyeimért. Hozzám eljönni egy házibuliba mindenkinek megtiszteltetés volt. Szüleim nem ellenezték a bulikat, úgy voltak vele, otthon legalább szem előtt vagyunk, így minden hónapban rendeztünk egy oltári összejövetelt."

"Már egyetemista koromban kicsit csitultam, de nem vetettem meg egy jó bulit, és nem vetettem meg semmi olyat, amiben tudtam, jól fogom magam érezni. Inni ittam elég rendesen, de sosem narkóztam, és a szex közben is mindig figyeltem magamra, mindig védekeztem. Ezt fontos elmondanom a betegségem miatt."

"Aztán húsz évvel ezelőtt hirtelen rosszul lettem. Annyira emlékszem arra a napra, a tünetekre. Hidegrázás, láz, erőtlenség, remegés. A házirovos antibiotikumot írt fel, de én szinte óráról órára rosszabbul lettem. Kórházba kerültem. Hetekig vizsgáltak. Senki nem gondolt semmi rosszra. Én sem."

"Aztán megszületett a diagnózis. AIDS. Ez még manapság is gyógyíthatatlan betegség, akkoriban ez egyszerűen a halálos ítélettel volt egyenlő. Semmit nem tudtunk róla, csak, hogy ebben halt meg Freddie Mercury. Ott ültünk édesanyámmal az orvossal szemben, édesanyám sírt! Soha életében nem ütött meg, de akkor lekevert egy hatalmas pofont. Ő is, mint oly sokan azt feltételezték magam okoztam a bajt, a bulizós életmódommal."

"Hiába magyaráztam nekik, hogy mindig figyeltem, és sosem narkóztam. Mindenki biztos volt abban, hogy én köszönhetem ezt magamnak, vagy mert narkós lettem és fertőzött tűt használtam, vagy egy egy buliban egy cseppet sem figyelve összejöttem bárkivel, akárkivel gumi nélkül. De én sosem voltam az a fajta. Nagyon szerettem a bulikat, de sosem ittam le magam egy szint alá, amikor már nem voltam tudatában a tetteimnek, és sosem voltam egy könnyű vérű lány. De ez senkit nem érdekelt. Engem okoltak, és talán még gyűlöltek is érte. Mert itt vagyok én egy gazdag család gyereke, és jó dolgomban már nem tudtam, mit kezdeni magammal!"

"Szüleim rettegtek. Rettegtek, hogy elkaphatják, és ezért nem engedték, hogy hozzájuk menjek haza. Az egyik lakásukba költözhettem, és felvettek mellém egy ápolónőt, amíg meg nem erősödöm. Annyira de annyira féltek, hogy elkaphatják tőlem. És nem bocsájtották meg nekem, hogy ezt tettem velük, és ezt tettem magammal."

"Édesanyám sokszor jött fel hozzám. Maszkban, gumikesztyűben volt mindig. Akkor már nem volt szükségem ápolóra. Egyedül voltam. Teljesen. Minden, addig barátomnak vélt ember elmenekült tőlem... nem akartak meghalni. És nem volt elég egy halálos betegség, meg a szüleim viselkedése, ott, a legnagyobb káoszban kiderült, nincs egy igaz barátom sem."

"Már nem akartak bulizni, már nem akartak semmit... csak menekülni tőlem, minél messzebb. Nem hibáztattam őket, de nagyon fájt a szívemnek és a lelkemnek a viselkedésük. Akkoriban megtapasztalhattam a saját bőrömön, milyen a magány, és milyen a kirekesztettség érzése. Eddig sosem volt benne részem. Hiszen én voltam a középpontban mindenütt, bárhová is mentem."

"És most ott álltam az életemben barátok, család nélkül. Az egyetemet még be tudtam fejezni, de sosem ült mellém senki, volt, hogy nyíltan fertőtlenítővel törölték át azokat a székeket, és asztalokat ahol ültem. Undorral néztek rám az emberek. Megvetettek. Volt olyan, amikor elmentem valaki előtt, az szándékosan eltakarta az arcát, és a száját, hogy nehogy megfertőzzem. Szörnyű időszak volt, de túléltem."

"Ezzel a betegséggel nem tudtam elhelyezkedni sehol. Talán titokban kellett volna tartanom a betegségem? Kezeltek. Megkaptam minden kezelést, és tudtuk, hogy hogyan fertőzhetek. De ez senkit nem érdekelt. Nem hibáztatom őket, elképzelhető, hogy én is ezt tettem volna, ha nem én lettem volna a beteg. Sosem láttam ennyi rettegést emberek szemében. És amíg mondjuk egy rákos betegnél szánalom van az emberekben, meg megértés, esetleg még meg is ölelik, amikor ez kiderül, velem szemben csak az undor volt, és a megvetés. Nem tudom elmondani, milyen érzés volt ez nekem. Szerintem én voltam a legmagányosabb ember ezen a Földön."

"Tudja, miért nem lettem öngyilkos?" - fordult felém. "Mert attól féltem, hogy senki nem merne a közelembe menni, ha megtudnák, hogy AIDS-es vagyok. Nem lesz, aki eltemessen, még csak felboncolni sem boncoltak volna fel. És senkinek nem akartam ártani azzal, ha megölöm magam, és a hullám hoz kell érnie." - nevetni kezdett. "Tudom... butaság, de tényleg csak ezért maradtam életben. Most már azt mondom hála Istennek. Vártam, hogy majd megöl a betegség, de csak nem akart végezni velem."

"Végül az internet segítségével létrehoztam egy saját vállalkozást,  és barátokra is szert tettem. Nem kellett, hogy érintkezzek senkivel, nem veszélyeztettem senkit.Aztán csak úgy alakultak a dolgok. A vállalkozás egyre sikeresebb és sikeresebb lett, az AIDS-et bár még nem tudják gyógyítani, de egész jól tudják kezelni. Kiköltöztem külföldre, ahol új életet kezdhettem. Manapság iskolákban tartok előadásokat az AIDS-ről,"

"Sosem engedtem be a szerelmet az életembe, mert tudom, nincs az a férfi, aki ezt fel merné vállalni. És nem is akarnám, hogy ezt felvállalja!"

"Tudja, mikor lett könnyebb a létezésem más emberek szemében? Amikor a Philadelphia című film olyan sikeres lett. Akkor az emberek egy kicsit más szemmel kezdtek nézni rám, persze azért még féltek tőlem. De már az undor nem nyilvánult meg rajtuk annyira. A film címe is ez volt:  Philadelphia- AZ ÉRINTHETETLEN."

"Van egy csomó pénzem, és mindent megtehetek, mindent megengedhetek magamnak... csak éppen egészséget nem vásárolhatok. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon odaadnám-e mindenemet, ha másnap egészségesen ébredhetnék? És mindig ugyanarra jutottam: IGEN!"

"De miután ez jelenleg nem áll módomban, ezért mindent elkövetek, hogy teljes életet, egy teljes és boldog életet élhessek, szerelem nélkül, egészség nélkül. Nekem így is ajándék mindennap, mert sosem tudhatom, mikor győz le a betegség! Bár egyelőre jól állok!" - megint nevet. Csillog a szeme, és nevet. Szívből, szenvedélyesen. 

Holnap utazik vissza, csak hazatért meglátogatni a szüleit, akik már nem rettegnek tőle, és nem utasítják őt el. Valamikor régen egy nagy családi nyaralás alkalmával balesetet   szenvedtek egy idegen országban. Ott  ennek a hölgynek vért kellett kapnia a műtétnél, hogy életben maradhasson. És ez a vér volt fertőzött. Akkoriban még oly keveset tudtak az AIDS-ről, és még egyáltalán nem szűrték a vérkészítményeket. Ott akkor azt hitték megmentették az életét, miközben pont az ellenkezője történt. Ahogyan ő fogalmaz, hosszú és lassú halálra ítélték őt, de már nem bánja. Mert amíg él ezzel a betegséggel, addig is mindent elkövet, hogy az emberek felvilágosításával sorstársainak tudjon segíteni. 

"Vajon másként tekintettek volna rám az emberek, ha már a betegségem kiderülésének pillanatában tudtuk volna, hogy egy vérkészítmény fertőzött meg, és nem én okoztam magamnak a szabad életemmel a fertőzést? Nem tudom... és már nem is számít! "