Tombol a vihar. Aludni szeretnék, de képtelen vagyok. Csak ülök a teraszon, és nézek a semmibe. Fáradt vagyok. Valahol, valamikor elfáradtam. Szeretnék összeomlani, szeretnék sírni. De nem tehetem meg. A könnyeim már régen elfogytak, az összeomlás pedig luxus lenne az életembe. Nekem és a gyermekemnek senki nem adna egy szelet kenyeret sem, az állataimról nem lenne, aki gondoskodna, ha én összeomlanék. Összeszedem magam. Mindig összeszedem magam. 

Azon gondolkodom, hogy talán szerencsés vagyok, mert erősnek kell lennem. Akkor is, ha legszívesebben eltűnnék a világ elől, ha nyalogatni szeretném a sebeimet. A sebek begyógyulnak maguktól. Nincs rá lehetőségem, hogy ne így legyen. 

Bemegyek a fészerbe. Hat éve élek itt, és pár héttel ezelőttig azt sem tudtam, van fészerem. Kb. ötven négyzetméteres helység, amely a garázsból nyílik. Belépek. Titkok, álmok, vágyak várnak rám. A divatból már rég kiment bútorok, terítők, függönyök sorakoznak rendszerben, mégis összevisszaságban. Már régen halott emberek értékei, tárgyai ezek. Egy házaspár valaha volt mindene, itt sorakoznak a szemeim előtt. Már régen belepte ezeket a por. Már régen nem kellenek senkinek. Évek óta itt állnak a fészerben, és talán egy jobb sorsban bíznak. Két ember teljes élete elfér egy ötven négyzetméteres fészerben. 

Kinyitom az előttem álló szekrényt. Gondosan körbenézek, látja-e valaki. Mosolyogni kezdek magamban, és magamon. Ki láthatná az éj leple alatt, hogy, mit is teszek? Valahogy rossz érzés van bennem, mégis a kíváncsiságom győzedelmeskedik az aggodalmam felett. 

Egy elsárgult, szalaggal gondosan lezárt doboz akad a kezeim közé. Érzem, ki kell nyissam ezt a dobozt. Kinek árthatnék vele? Óvatosan húzom meg a szalagot. Borítékok hevernek a dobozban, azok is gondosan összekötve szalaggal. Kinyitott levelek. Valaha olvasta valaki eme dobozban heverő sorokat. Nézem a címzést. A név számomra ismeretlen. Tudom, hogy az előttem itt élő hölgyet nem így hívták. Mégis itt vannak a levelek, gondosan eltéve egy dobozban. Vajon tud róluk még rajtam kívül valaki? Biztos vagyok benne, hogy igen, hiszen az örökösök kitették ezeket a házból. Vagy talán nem is foglalkoztak azzal, mi lehet a dobozban. Csak összeszedték egy élet emlékeit, és kitették a fészerbe. 

Beleolvasok. Szerelmes levelek. Egy férfi szavai az ő szerelméhez. Csak csodálom a gyöngybetűket, a gondosan megfogalmazott gondolatokat. "Istenem, milyen gyönyörű szavak, milyen csodálatos megfogalmazás!" Csak nézem a dobozt, nézem a leveleket, olvasom egyiket a másik után. Ülök az éjszaka csendjében a telefonom fényénél, és olvasom a sorokat. Hálát érzek, és valahol a szívem mélyén irigylem azt a hölgyet, akinek eme sorok íródtak. Talán túl romantikus vagyok. Talán túlságosan elragad a képzeletem. 

Reggel van. Még mindig nem hagy nyugodni a levelek címzettje. A szomszéd néni már lassan kilencven éves. Bár kerülöm a társaságát, most mégis megszólítom őt, hátha tud valamit ezekről a levelekről, erről a hölgyről. 

Mosolyog. "Igen.. lakott ebben az utcában egy ilyen nevű lány. Pár házzal lejjebb." - kezével mutatja az irányt, én pedig követem a tekintetemmel. Magányos asszony volt, nem volt sosem férjnél. Annak idején pletykáltak egy férfiről, akit nagyon szeretett, és aki őt is nagyon szerette, de a sors elválasztotta őket egymástól. Egész életében ezt a férfit várta, hogy majd visszatér hozzá, ahogy megígérte neki. De sosem történt ez meg. Megkeseredett vénasszony lett, szíve tele volt gonoszsággal, és fájdalommal. Még templomba sem járt!" - mondta nekem. Elmosolyodom. Hát igen... Főben járó bűn, még templomba sem járni.

Az utca lakói már réges régen kicserélődtek, a régi elavult ingatlanok helyére gyönyörű új építésű házak kerültek.Egy két kivétel azért akad. Ilyen az én otthonom is. Ez a ház még őrzi a múlt emlékeit.

Magam sem tudom, miért, elmegyek abba a házba, amit a szomszéd néni mutatott. Gyönyörű, több emeletes épület. Már régen nem a megkeseredett idős néni háza áll a telken. Szombat van, reggel, és én itt állok egy ismeretlen ház előtt, és arra készülök, hogy mintegy harminc évvel ezelőtti történésekre fényt derítsek. Csak abban reménykedem, nem fognak elmebetegnek nézni. 

Egy fiatal hölgy hangját hallom a kaputelefonba. Próbálom úgy megfogalmazni a mondanivalómat, hogy ne rázzon le azonnal. Már valahol mélyen belül szidom magam, hogy miért is nem aludtam az éjjel, és miért is pont nekem kellett rábukkannom eme levelekre, és egyáltalán, ha hat év eltelt, eme levelek társaságában, amiről még csak nem is tudtam, miért kellett nekem pont ma, pont most kinyitnom ezt a dobozt. "Azonnal jövök!" - mondja a hang a kaputelefonba. Ott állok, kezemben szorongatom a már régen megsárgult dobozt, és pár másodpercem van kitalálni, mit is mondjak egy ismeretlennek. 

Nincs más ötletem. Elmondok mindent, mi és hogyan történt, miért állok itt szombaton reggel egy megsárgult dobozzal a kezemben. A hölgy mosolyogni kezd. Nem lepődik meg. Olyan, mintha várta volna, hogy egyszer felbukkan majd valaki, és elmondja ezt a történetet, amely szinte annyira valószínűtlen, hogy akár igaz is lehet. Én persze tudom, hogy igaz, de nem voltam abban biztos, hogy a beszélgető partnerem, nem azonnal a rendőrséget hívja, hogy itt áll egy őrült a kapujában.

Behív a házba. Már nem vagyok benne biztos, jó ötlet-e betérni. Leülünk egy csodálatos nappaliban, és kávéval kínál. Majd eltűnik. Én ott ülök, egy idegen otthonban, még mindig szorongatva a dobozt a kezemben. Közben hallgatom, hogy érkezik-e a rendőrség. De szerencsére nem ők, hanem a hölgy tér vissza egy másik megsárgult papírdobozzal a kezében. A szívem a torkomban kezdett dobogni hirtelen.

15 évvel ezelőtt távozott tőlünk a nagynéném. A halálos ágyán megkért, hogy ezt a dobozt juttassam el a címzetthez, de sosem derülhet ki a család előtt, mire is kért engem. Aztán a hétköznapok már elfeledtették velem, eme doboz létezését.

Óvatosan nyitjuk ki, hogy végre felfedhesse titkát. Levelek. Fel nem bontott, és soha fel nem adott levelek sorakoznak benne. A címzett az a férfi, aki az én dobozom levelein a feladó. Az első borítékot nagyon óvatosan kinyitjuk. És elolvassuk a tartalmát. Majd a többit is. Egy szerelmes asszony szavai a férfihez, akire egész életében várt. Vannak boldog, és megkeseredett sorok.

Most már elolvasunk minden sort, bár tudjuk nem nekünk szólnak. Gyönyörű, megható gondolatok. 30 év fel nem bontott levelei lapultak az egyik dobozban, és 30 év felbontott levelei egy másikban. Egymástól pár házra. 

Egy biztos volt a számunkra. A hölgy szerette a férfit,  és egész életében rá vágyott, a férfi pedig imádta az asszonyt, mégis 30 év alatt nem találkoztak soha többé. A hölgy mégis, amilyen gyakran csak érezte, megszólította a szerelmes férfit, bár sosem adta fel a leveleket. A férfi pedig szerelméről biztosította a hölgyet. É a hölgy még csak nem is tudott róla. Rossz címre mentek a levelei. És az előttem itt lakó hölgy pedig nem juttatta el a címzetthez azokat. Elolvasta a sorokat, gondosan eltette azokat, de sosem adta át annak, akinek valójában szólt. Pedig tudta, hogy pár házzal lejjebb  van valaki, aki minden áldott nap úgy tér nyugovóra, hogy talán majd a holnap lesz az a nap, amikor minden megváltozik, mert a férfi valóra váltja ígéretét. 

Gondolunk egyet, és elmegyünk arra a címre, amely a borítékon szerepel. Már nem remélünk semmit, nem bízunk semmiben, de úgy érezzük tartozunk ennyivel a múltnak. 

Egy régi ház bújik meg békésen a gyönyörű lakóparkban. Annyira nem odaillik, mégis annyira helye van ott. Becsöngetünk. Egy idős bácsi jön ki elénk. Látszik rajta, hogy örül nekünk, bár még nem tudja érkezésünk valódi okát. 

Átadjuk neki a leveleket, és elmondjuk, mi történt az elmúlt években. A bácsi megtört arcán mosoly jelenik meg. "Én pedig azt hittem, mást választott. Nem akartam őt zavarni, elfogadtam a döntését." - mondja nekünk. Mi pedig ott állunk, és nem akarjuk elhinni, hogy két ember, aki ennyire őszintén és tisztán szerette egymást egy rossz címzés miatt nem találkozott újra, mint ahogyan azt sem akartuk elhinni, hogy a bácsinak soha még csak eszébe sem jutott elmenni a címre személyesen.

30 év titkai felfedték magukat. 30 év vágyai, reményei értelmet nyertek, a teljes értelmetlenségben. 30 év alatt nem találkozott két szerelmes szív. És már nem is találkozhat.

"Hosszú éveken át reméltem, bíztam, de a leveleimre nem jött válasz. Ki gondolta, hogy ez történt? Ki gondolta?" - mondja a bácsi. Átadjuk neki a megsárgult dobozokat, átadjuk neki a múltjának egy részletét.

Ülünk az autóban. Csendben vagyunk. Én még mindig nem akarom elhinni, hogy két egymást őszintén szerető, tiszta szívű ember, ezért nem találkozott, és ezért nem teljesülhetett be a szerelmük! Mint ahogyan azt sem akarom elhinni, hogy az előttem itt élő idős hölgy képes volt így leélni az életét. Bár tudta, hogy kinek szólnak a sorok, bár tudta, hogy két embert hozzásegíthetne a boldogsághoz, mélyen hallgatott. Elolvasta a leveleket, majd eltette azokat. Pedig csak pár lépést kellett volna megtennie. Pár lépést. 

Végtelen szomorúság van bennem. Két szerelmes szív egy ilyen fatális tévedés miatt nem lehetett egymásé. Valahol mégis megkönnyebbülést érzek. 30 év titkai végre felfedték magukat, és a bácsi létezésének alkonyán választ kaphatott élete egyik legnagyobb kérdésére. Amikor eljöttünk tőle végtelen szomorúság volt a szemeiben, ugyanakkor megkönnyebbülést láttunk az arcán. 30 évig abban a hitben volt, hogy a szerelmes nő elárulta őt, másnak adta a kezét. 30 évig élt ebben a tévhitben.

Tévedések tragédiája. Csak eme két szó jut az eszembe.