Nézem a különböző csoportokat, ahol leginkább nők tesznek ki magukról szelfiket, jó reggeltet, estét, napot, bármit kívánva. Valóban ennyire kétségbeesve keresik a nők a férfit? Hogy már idáig fajultak a dolgok? Nyilvános csoportokban, nyilvános fotókon keresztül bíznak a csodában, vagy bíznak abban, hogy majd álmaik pasija rájuk lel?

Vagy manapság a 21. sz.-ban így kellene párra, társra lelnünk? Nézem a csoportokat, és nézem, ahogyan a szelfik elárasztják az üzenőfalakat, megannyi like-ot, és hozzászólást generálva. Ez társkeresés lenne, vagy az önbizalom növelésének egy módja? És vajon a férfiak miért posztolonak magukról kevesebb szelfit, vagy egyáltalán nem is posztolnak? 

Látom a hozzászólásokat. Van, aki csak viszont kíván napot, reggelt, estét, és vannak, akik undorító szöveggel jelzik, hogy hozzájuk bizony eljutott a szelfi üzenete. De, hogy a csodás napot mindenkinek mondathoz, miért kell egész alakos, dekoltázsos, csücsörítős fotó? Valaki elmagyarázhatná nekem.

Van egy két férfi, aki különböző csoportokba ontja a nagy igazságokat a lelkéről, meg az érzéseiről. Ehhez persze nem jár egész alakos szelfi, de egy sokat eláruló profilkép igen. És a sokat eláruló férfi nagy igazságokat megjelenítendő posztjai alatt sorakoznak a like-ok, meg a hozzászólások, természetesen nőktől. Ha a nagy igazságot kiíró férfi nem annyira vonzó, vagy a profilképe nem annyira szuperül, jól beállított, akkor persze kevesebb like, és kevesebb hozzászólás, miközben minden csoportban egymást győzködik a tagok, hogy a külső nem számít, a belső a lényeg, meg nem minden nő a pénzre hajt, meg vannak rendes nők és férfiak, meg szemét a világ, meg szar az élet, meg  ehhez hasonlók. 

Talán én már ebből kiöregedtem, vagy nem is tudom. De sosem éreztem vágyat, hogy így, vagy eképpen hívjam fel magamra a figyelmem, vagy a férfiak figyelmét.

Férfiakkal dolgozom, és ez az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Velük, közöttük egészen más a légkör, mint nőkkel dolgozni. Dolgoztam én már nőkkel, ahol mindennaposak voltak a pletykák, az ármánykodások, a kicsinyes bosszúk. És ehhez nem kellett semmit sem tenni a szerencsétlen áldozatnak, elég volt, ha épp sminkben volt, vagy smink nélkül, vagy új párkapcsolatra lelt, vagy férjhez ment, vagy egyszerűen csak levegőt mert venni.

Vagyis imádok pasik között lenni, persze itt is vannak nézeteltérések, de a férfiak egészen másként kezelik ezen dolgokat, mint mi nők. Nincs intrika, nincs kicsinyes bosszú.

Van egy kedves kollégám. Együtt nyomulunk. Az Univerzum egy rendkívül jól sikerült példánya, meg kell hagyni. Nem csak jóképű, és intelligens, de rendelkezik egy olyan kisugárzással, aminek következtében bárhol megjelenik, bizony a nők felkapják a fejüket. Már évek óta dolgozik ebben a szakmában, én csak pár hónapja kerültem mellé, mint az asszisztense.

Amikor kiszállunk egy egy helyszínre, ő már nem veszi észre a dolgokat, vagy nem foglalkozik velük, vagy egyszerűen már megszokta, és szépen csendben növeli az egóját. Egyébként nős, és két gyermek édesapja. Vagyis megjelenünk egy helyszínen, ahol én a nők körében azonnal közellenséggé válok, amiért vele, vagy mellette dolgozhatom. Nem is ismernek, de már biztosak abban, hogy ő és én összeszűrtük a levet, vagyis megvető pillantások kísérnek, bárhová is lépek. 

Anyukák nézik gyermeküket, miközben még a hátukon is szemet növesztenek és figyelik az én nagyon jó képű társamat, hogy aztán, amikor elhagyjuk a helyszínt jól kibeszélhessék őt, és engem is persze. Nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak ezen a jelenségen. Persze, mindenkinek van szeme, de akkor is. A társam egyébként egy kivételesen jó ember is, vagyis a külcsínhez egy nagyszerű lélek is társult, de amikor megjelenünk, nem ez a lényeg. A külseje. És az ő külseje következtében, mi ketten aztán a hátunk mögött kapunk hideget meleget, mert persze egy ennyire jó képű férfi, mint ő, meg egy ilyen egyszerű nő, mint én tutira összekeveredünk. 

Emlékszem egy jelenetre, ami nem is oly rég játszódott le kettőnk között. Épp összeomlottam. Ez persze nem érzékelődött azon, ahogyan a munkámat végeztem, de volt, hogy potyogtak a könnyeim. Terepen voltunk. Szünetet tartottam. Leültem távol mindentől, és teret engedtem az érzelmeimnek. Többé már nem bírtam. Csak ültem a porban, és sírtam, és sírtam, és az arcomon végig folyó könnycseppektől egyre könnyebb és könnyebb lett a lelkem, miközben kértem Istent, segítsen elviselni, azt, amiről jelenleg azt gondolom, nem vagyok képes túlélni. 

Odajött hozzám. Térdeltem a porban. Leguggolt mellém, felemelt, megölelt, és adott egy puszit. Semmi szexuális töltete nem volt a történetnek, nekem mégis erőt adott a túléléshez. Nagyon nagy erőt. Azt az energiát adta nekem, amire ott és akkor abban a helyzetben szükségem volt. Sose fogom neki elfelejteni.

Két nap múlva ugyanazon a helyszínen voltam. Most csak én, egyedül. Csak egy apróbb dolgot kellett elintézni, amihez én is elég voltam. Beszélgettünk. Épp nagy jövés menés volt, egy nagy rendezvény.  Valahogy szóba került az én nagyszerű társam is. "Hallom, ti meg jól összemelegedtetek!" - fordult felém egy hölgy. Először nem is értettem, mire gondol. Aztán később egyértelművé vált a számomra. 

Bár távol ültem mindentől és mindenkitől, az emberek szemükkel követtek, ha nem is engem, a társamat igen. És látták, ahogyan térdelek, ahogyan átölel, és ahogyan puszit ad. És ez már elég ok volt arra, hogy szárnyra kelljen a pletyka, és nők sokasága utáljon azért, mert nekem ebben részem volt. 

Sosem fogom megérteni az embereket. Férjezett édesanyák féltékenykednek, egy férjezett édesapára, aki még csak nem is az ő férjük, és utálnak engem, amiért nekem járt egy ölelés, olyan élethelyzetben, amelybe azt hittem belehalok. Tényleg fura a világ. Nagyon fura. Nekem természetes, hogy néha megölelem egy egy kollégámat, nekem természetes, hogy leülünk kávézni, vagy csak egy pár percre eltávolodunk a hétköznapból, és nevetünk. Számomra nincs benne szexuális jelleg, és nincs benne csábítási vágy, mint ahogyan a férfi kollégáim sem éreznek benne semmi ilyesmit. 

Ilyen világot élünk. Nők és férfiak ezrei vágynak valamire, amiről azt hiszik, majd az internet, és a közösségi média megadja nekik. Like-okra, és csücsörítős, mellkidobós szelfikre alapozva remélünk egy jobb világot a szívünknek és a lelkünknek. 

Férfiak beállított profilképekkel írnak a lélekről, meg az életről, várva, és remélve, és persze megkapva a kívánt like mennyiséget, és a megfelelő hozzászólásokat, arról, hogy mily nagyszerű ember is ül a monitor túlsó oldalán, aki bizony nagyon is megérdemli, hogy végre meglelje azt, amit annyira keres.

Színház az egész világ! És színész benne minden férfi és nő. 

De, hogy ezzel kinek, és mi a célja, azt szerintem még ők maguk sem tudják. 

Ha ez a népszerűség ára, akkor én bizony nem vagyok hajlandó ezt az árat megfizetni.

És közben nézem a magányos emberek szelfieit, meg nagy élet igazságait, és arra gondolok, fura egy világban élünk! Nagyon is fura világban!