Csak ülök a Duna partján. Potyognak a könnyeim. Nem akarok már erős lenni. Utat akarok engedni a fájdalomnak. Csak sírok és sírok.

A csónak már útjára indult. Egy csónak, amely édesanyám hamvait viszi, eleget téve utolsó kívánságának. Én pedig ülök a Duna partján, és potyognak a könnyeim. Siratom a múltat, a jelent, és a jövőt, amely édesanyámmal együtt megszűnt létezni. 

Még hallom a hangját. Hallom ahogyan nevet. És én csak sírok. Minden erőm elhagyott.

Csak ülök a Duna partján és nézem a távolodó csónakot, vele együtt az eltűnt álmainkat, a reményeket, és mindazt, ami már soha nem lesz, csak lehetett volna. 

Vége van. Egyszer és mindenkorra, megmásíthatatlanul vége. Örökre! Még megsimogattam az urnát. Már nem ölelhetem át, már nem mondhatom neki, hogy szeretlek. Elbúcsúzom. Vége... örökre vége. 

Nézem a Duna hullámait, és érzem, hogy fáj. Nagyon fáj. Fáj minden, ami volt, ami van, és ami lehetett volna.

Még szeretnék egy percet, egyetlen pillanatot, hogy mindazt elmondhassam, amit még szeretnék. De már nincsenek pillanatok, és nincsenek percek! És már soha nem is lesznek. 

Nézem a Duna közepén az égre mutató lapátot. Búcsú... végső búcsú... tőle, aki talán sosem volt, és már sosem lesz. És engedem, hogy fájjon.

Bedobom a fehér rózsát a vízbe. Ez az én búcsúm. Szeretlek anya! És nagyon hiányzol. 

Sosem volt közöttünk véve igazi anya lánya viszony. Volt, hogy évekig nem beszéltünk, aztán újra egymásra találtunk. Nem a múltat akartuk bepótolni, egy új életet kezdtünk. Együtt. Ő és én. 

Bárhová is nézek az otthonomban, minden rá emlékeztet. Nézem a fotókat, amelyeket ő adott. Emlékszem a szavaira: Ne félj a múlttól, az már nem bánt. Emlékszem a nagy nevetéseinkre, a terveinkre, hogy mi mindent fogunk mi még együtt csinálni. 

És most már semmi nincs! Csak a nagy semmi van! A közös álmaink, amelyek vele együtt meghaltak! A közös terveink, amelyeket már soha többé nem tudunk megvalósítani! 

Elment. És én nem tehetek mást, elfogadom. De fáj! nagyon fáj! Az át nem adott ölelések, az el nem mondott szavak! Fájnak... minden. És most engedem, hogy fájjon. 

Csak ülök a Duna partján. Írt nekem egy levelet, amelyet most, itt a búcsúztatóján átadtak nekem. Csak ülök a Duna partján és szorongatom a levelet, és nézem a kézírását. Utolsó szavai hozzám... üzenet a síron túlról. 

Csak ülök a Duna partján, és remegő kézzel nyitom fel a borítékot. Könnyeimtől szinte nem látok semmit. Olvasom a szavait. Olvasom, és annyira más értelmet nyer minden. Olyan sokat beszélgettünk, annyi de annyi mindent elmondott. És most olvasom a levelét, üzenetét a síron túlról. 

Úgy búcsúzik: szeretlek! Ez volt utolsó szava hozzám. Szeretlek. És azon gondolkodom, hogy amíg élt soha nem mondta ezt nekem. Soha. És most halálában megkaptam tőle ezt az ajándékot. És én már nem tudom neki elmondani, hogy én is szeretlek, már nem tudom átölelni, és már nem nevethetünk együtt. Mert vége! Örökre, megmásíthatatlanul vége! Mert ő nincs többé! 

Csak ülök a Duna partján! És búcsúzom. A múlttól, a jelentől, és egy jövőtől, amely már sosem válik valóra. 

Csak ülök a Duna partján, és búcsúzom.... az anyukámtól!