2017. nov 15.

Gyűlölni és gyűlölve lenni... Egy pedofil áldozatának gondolatai....

írta: Kata Vank
Gyűlölni és gyűlölve lenni... Egy pedofil áldozatának gondolatai....

Csak egy történet... amely rám talált. 

Van, amikor semmi nem az, mint aminek látszik. 

jan-phoenix-269396.jpg

"Egy neve nincs faluban nevelkedtem. Nagyjából úgy, mint egy gaz. Anyám korán öngyilkos lett, nem bírta elviselni apám alkoholizmusát és az ezzel járó terrort. Én ott maradtam vele, kettesben. Elvoltunk. Ő ivott, én meg cseperedtem. Volt, hogy fáztam, volt, hogy nem tudtam iskolába menni, mert nem volt cipőm.... még aznap hozott egy osztálytársam egy ugyan használtat, de hordhatót."

"Akkoriban még összetartott a falu. Sosem bántottak az osztálytársaim, amiért így éltem, így éltünk. Talán sajnáltak, amiért nekem nem volt édesanyám. Apám édesanyja is megérte a pénzét. Ő is ivott, mint a kefekötő, állítólag akkor kezdte, amikor a férje "véletlenül" fejbe lőtte magát a munkásőrség egyik fegyverével."

"Középiskolába felkerültem egy nagyvárosba. Én az ízig vérig vidéki lány. Előtte sosem jártam városba. Sosem. Talán csak egyszer, amikor beteg lettem, és öreganyámnak nem volt más választása, fel kellett vinnie valamelyik kórházba. De akkor még kicsi voltam. Már nem emlékeztem erre. De nagyanyám mindig a fejemhez vágta, hogy miattam mekkora áldozatokat hozott, mert az a semmirekellő alkoholista apám olyan, amilyen."

"Emlékszem a fájdalomra. Mintha éles késsel szurkálták volna a vesémet. Elmentem a háziorvoshoz. A vesémmel rendben volt minden. El kellett menjek különböző vizsgálatokra.Apámat nem érdekelte semmi, csak az alkohol. Ingáztam a város és a falu között, mert koleszba nem vettek fel. Persze, volt, hogy nem volt bérletre pénzünk. Akkor nem  jártam iskolába. Meg egyébként is szégyelltem magam, meg a ruháimat, meg a kinézetemet. Nem is akartam nagyon menni, így nem is érdekelt, ha nem kellett."

"Abban a faluban semmi nem volt  csak egy gyerek meg egy felnőtt háziorvos, akkoriban nem is így nevezték őket. A közeli városokba kellett bejárkálnia az embernek ellátásért. Egy busz ment reggel, meg egy délután. Aztán ennyi. Apámat nem érdekelte, hová küldött az orvos. Egyedül kellett menjek. Még sosem jártam előtte SZTK-ba, de nagyjából tudtam az utat. Öreganyám azt mondta, kövessem a tömeget, úgyis mindenki oda megy. Nem jött el velem ő sem."

"Én azt tettem, amit mondott, követtem az embereket. Ott az SZTK várójában derült ki, rossz városban vagyok, mert az a rendelés, ami nekem kell máshol van. Teljesen kétségbe voltam esve. Busz nem jött csak nagyon soká, és én ott álltam egy ismeretlen városban teljesen egyedül, és nagy fájdalmakkal. Végül hazagyalogoltam. Kb. 25 km. Elfáradtam. Apám úgy megvert, hogy a legkevésbé a vesém környéke fájt. Két nap múlva elmentem a másik SZTK_ba a másik városba. Csak ültem ott teljesen egyedül, és emlékszem mennyire irigyeltem azon gyerekeket, akikkel  ott volt az édesanyja, vagy ott voltak a szüleik. Végre sorra kerültem."

"Le kellett vetkőzzek. Életemben nem voltam még olyan zavarban, de engedelmeskedtem. És utána még hányszor, de hányszor le kellett vetkőzzek ennek az embernek. Utáltam magam. Apám ütéseitől kék zöld voltam, akkoriban szerettem a fájdalmat, hol pengével vágtam magam, hol csikkekkel égettem meg magam. A diagnózis után közölte az orvos, hogy fel kell menjek a gyerekkórházba, ahol dolgozott, mert csak ott tud kezelni. Még utánam kiabált, hogy jó lenne, ha oda nem egyedül mennék. Sírtam, egész úton hazafelé. Gyűlöltem azt az orvost, mert megalázott, gyűlöltem magam, mert ilyen helyzetbe kerültem, gyűlöltem apámat, mert nem véd meg, és gyűlöltem anyámat, amiért elhagyott engem."

"Apám a reggeli két felese, meg a kávéja után bekísért a kórházba. Ott hagyott. Még el sem köszönt. Majd jövök. Mondta. Több, mint egy hónapig feküdtem a kórházban. Több, mint egy hónapig voltam kiszolgáltatva annak az orvosnak. Emlékszem a mosolyára. Mind a mai napig látom magam előtt azt az undorító mosolyát. Különböző vizsgálatokra hurcibált, és mindig ott volt velem, vagy menet közben jött be, miközben kezelte a fájdalmaim, kezelte a betegségem. Sokszor tele voltam tömve fájdalomcsillapítókkal. Akkor legalább nem fájt semmim, és nem éreztem semmit. De a mosolyát mindig ott láttam magam előtt."

"Apám megfeledkezett rólam. Egyszerűen otthagyott a kórházban karácsonykor. Pedig akkor a legtöbb gyereket, akinél nem állt fenn életveszély, hazaengedték. Engem is hazaengedtek volna, de nem jött értem, ott maradtam, és persze ez az orvos volt az ügyeletes. Valahogy ahogyan teltek az évek, mégis úgy emlékszem erre a karácsonyra, hogy életem legszebb karácsonya volt. A kórházi dolgozók mindent megtette azokért a gyerekekért, akik ott maradtak. Kaptunk ajándékot, meg fát, meg sok szeretetet. Meséltek nekünk, játszottak velünk. Akkor abban a pár napban nem voltak vizsgálatok, és semmit nem úgy kellett tenni, mint addig. Szerettem. Életemben ott először megérezhettem, milyen a szeretetet. Milyen, amikor betakarnak, amikor jó éjt kívánnak, milyen egy gyönyörűen becsomagolt ajándékot izgalommal kibontani a karácsonyfa alatt. ÉS az sem érdekelt, hogy ott volt az az orvos is. Az az orvos szinte mindig ott volt. Olyan érzésem volt, hogy nincs másik élete. Abban a három napban nem közelített felém, nem bántott, és nem hurcibált sehová. Talán megszállta a karácsony szelleme."

"Egy hónap után kitettek a kórházból, apám eljött értem, de beteg volt. Nagyon beteg. Az orvos ellátta tanácsokkal, meg minden, és hazamentünk. Folytattam a sulit. De közben valami megváltozott. Undorítónak éreztem magam, és nem mertem senkinek sem beszélni. Ki hinne egy ilyennek, amilyen én vagyok? A kollégiumban lett hely, ajándékba kaptam nagyon sok ruhát, meg mindent amire szükségem volt. Még egy pszichiáter is kezelt teljesen ingyen. Neki ugyan elmeséltem, mi történt velem, de nem foglalkozott ezzel."

"Valahogy a pszichiáter és sok idegen ember segítségével lekezdtem összeszedni magam. Végre embernek érezhetem magam, de az orvos mosolya még évekig kísértett. Leérettségiztem, és valami csoda folytán felvettek az egyetemre is. Apám még az érettségi előtt meghalt tüdőrákban, öreganyám meg még többet ivott, mint eddig. Soha nem mentem sem a faluba, sem hozzá."

"Egyik nap olvastam az orvosról, aki annyiszor megalázott, aki annyiszor bántott, akinek ki voltam szolgáltatva majdnem egy hónapig. Dicsőítették. Szereti a kollégáit, a kollégái is őt, szereti a gyerekeket... naná, hogy szereti... főleg a fiatal tinédzsereket, és úgy gyógyít, hogy bevonja a pácienseket is. Na igen. Nekem soha egyetlen szót sem mondott. Soha! Felszakadtak a sebek. Meg akartam őt keresni, hogy elmondjam neki, mit is tett velem!  Tudja-e hány évembe került, mire túl tettem magam rajta, mire már nem undorodtam saját magamtól miatta. Tudja-e, hogy elvette a tinédzser, és a fiatal felnőtt koromat? Tudja-e, hogy lelkileg nyomorékká, még nyomorékabbá tett? És tudja-e, hogy ezeken átlendültem, és végre rendbe tettem az életem?"

"Olyan voltam, mint egy eszelős. Napokon keresztül vártam a kórház előtt, hazáig követtem. Ahogyan távolról figyeltem őt, valamiért nem gyűlöletet éreztem iránta, hanem szeretetet. Elszálltak az évek, és ő olyan igazi nagypapa alkattá vált. Megidősödött. De a mosolya, az a rohadt mosolya még mindig a régi volt. Hány évig láttam ezt magam előtt, hány éven keresztül riadtam álmomból erre a mosolyra éjszakánként!"

"Egyik este nem bírtam tovább, és odaálltam mellé, amikor nyitotta volna ki a bejárati ajtót. Rám nézett. Nem ijedt meg, mintha már várt volna. Rám mosolygott. Ő az a rohadt mosoly! Dühös lettem. Hirtelen az jutott eszembe, meg kellene öljem, mert akkor legalább megfizetne mindenért! Olyan békesség volt a hangjában. "Rég láttalak!" - mondta nekem. "Tudtam, vagyis reméltem, hogy egyszer még találkozunk." - behívott az otthonába, és magam sem tudom, miért, de követtem őt. Nem féltem tőle. Már nem féltem tőle. És már nem gyűlöltem. Nem is értettem, miért nem!

"Tudja, mit tett velem?"- kérdeztem tőle. Ő csak mosolygott, vízzel, kávéval kínált. Én meg nem értettem az egészet. "Tudja, hogy éreztem magam? Tudja milyen nehéz évek vannak mögöttem, maga miatt?" - ő még mindig csak mosolygott. "Ülj le Drága gyermek!" - mondta olyan mérhetetlen nyugalommal, és kedvességgel, hogy teljesen összezavarodtam. Én őrjöngtem vele, ő hellyel kínált, és kedves volt velem. "Amíg benn voltál a kórházban, voltál velem valaha kettesben?" - csak néztem rá. Több, mint egy évtizeddel ezelőtt történt, és én mindent elkövettem, hogy elfelejtsem, honnan tudhatnám a választ? És egyébként is fájdalomcsillapítókkal voltam tömve. Csak néztem rá. "Ne mondd, hogy nem tudod. Mert ezzel hárítasz! Voltam én valaha veled kettesben a kórházban, vagy a rendelőben, hogy mindazt, amivel vádolsz elkövethettem volna?

"Nem... soha nem voltam vele kettesben. Mindig ott volt ápoló, asszisztens, másik orvos. Mindig volt ott valaki." És én már semmit nem értettem. De tudtam, hogy igaza van. Tudtam. Lehet, hogy nem is követett el semmit ellenem, én pedig éveken keresztül gyűlöltem őt, és pszichiáterhez meg mindenhová jártam, hogy elfelejtsem. Közben meg lehet, hogy minden csak az én agyamban történt, vagy az én képzeletemben? Vagy ekkora játékos, hogy tudja, teljesen összezavarhat?"

"Sosem bántottalak. Sosem. Igen... elküldtelek vizsgálatokra, mert beteg volt a szíved, ha akkor ott nem kezeljük, talán már nem is élnél. Igen, elkísértelek, mert a kollégával akartam beszélni. Igen.. elvittelek a bőrgyógyászhoz, hogy segítsen neked, hogy szebb legyen az arcod, és a bőröd. Igen... nem engedtelek haza karácsonykor, mert láttam a verések nyomait rajtad, és láttam a sebeidet. Nem engedtelek apádhoz azon a karácsonyon, mert csak így tudtalak megvédeni tőle, és csak így mutathattam meg neked, milyen is tud lenni egy karácsony. Soha! Soha nem közelítettem feléd úgy, ahogyan Te hitted! Én nem! Tinédzser voltál, aki vágta magát, meg égette a testét, meg fájdalomcsillapítókat kapott, meg haragudott az egész világra. De én SOHA nem közeledtem feléd úgy, ahogyan Te képzelted! Soha! Ha nem így lenne, akkor már nem dolgozhatnék a szakmámban! Vagy gondolod, csak Te lettél volna az egyetlen áldozatom? Ha valóban az lennék, aminek hiszel, akkor nem csak Te lettél volna az egyetlen! Igen. Tudom, hogy ezt hitted. Tudom. Szerinted, ki az, aki fizette a kollégiumot, aki ruhákat küldött neked, aki fizette a pszichiátered, és fizette a gyógyszereidet?"

- Én éveken át azt hittem kedves idegenek segítenek nekem. A doktornő, a pszichiáter sosem gyógyszert írt fel, mert tudta, nem tudnám kiváltani, hanem mindig a kezembe nyomta azokat. Járhattam hozzá csoportos terápiára is, és emlékszem mennyibe is került volna, de azt mondta nekem nem kell kifizetnem, mert ezzel is segíteni akart. A kollégiumban is ingyen laktam, és az étkezésért sem kellett fizetnem. A ballagási kosztüm, és a szalagavatói ruhákért sem kellett fizetnem, nekem azt mondták, az iskola alapítványa fedezi a költségeimet, mert tudják, milyen helyzetben vagyok. 

"Igen... valóban áldozat voltál, de nem általam. És én csak így tudtam segíteni neked. Csak így. Sajnálom, hogy sosem gondoltad át azon dolgokat, amiket állítottál rólam. Sajnálom, hogy ezt hitted rólam, de örülök, hogy itt vagy, és végre elmondhattam a dolgokat. Örülök. Mint ahogyan annak is, hogy összeszedted magad, hogy el kezdted az  egyetemet. Még van pár ilyen gyermekem, mint Te. Még vagytok egy páran, és én olyan büszke vagyok rátok. Persze ők nem vádoltak semmivel. Ez csak a Te fejedben élt éveken át. Nem haragudtam rád. Sosem haragudtam rád. Pont ezért fizettem a pszichiátert is. Szerettem volna, ha tisztán látsz. ÉS tudom, hogy volt egy pont, amikor elkezdtél tisztán látni. Tudom, hogy milyen életed volt. Tudom, és ezért szerettem volna segíteni. Mert tudtam, több vagy annál, mint a gyógyszerek, meg a vagdosás, meg a cigarettacsikkek elnyomása a testeden. És látod, nem tévedtem! Nem tévedtem." - csak néztem őt, mosolygott. Áradt belőle a szeretet. És én csak sírtam. Tudtam, hogy igazat mond. Tudtam. Mint ahogyan azt is tudtam, ki volt az, aki valójában bántott. És én éveken át gyűlöltem ezt az embert, holott mindent neki köszönhetek. Ő nem mondott le rólam, akkor sem, amikor pedofíliával vádoltam. Ő soha nem gyűlölt, én voltam, aki gyűlölte magát, és gyűlölte az egész világot. De ő nem hagyott magamra. Ő nem. Ott állt mögöttem éveken át. És kísért az utamon. Miközben én gyűlöltem és vádoltam őt. 

"Azt hiszem itt kezdődik az emberi nagyság. Itt kezdődik. Ez az ember az egész életét a hivatásának szentelte, és közben támogatta az olyanokat, mint én. Pedig meg sem érdemeltem. Meg sem érdemeltem. És végtelen hálás voltam a sorsnak, amiért nyilvánosan sosem vádoltam meg őt ezzel. Talán pont azért, mert valahol mélyen legbelül tudtam, hogy ő nem az, hogy nem ő volt."

"Barátok maradtunk. Nagyon sokszor találkoztunk, nagyokat beszélgettünk, segített, hogy elvégezhessem az egyetemet. Pár évvel ezelőtt elhunyt. És mi, az ő megmentett gyermekei ott álltunk a sírjánál.  Mi tudtuk, mit adott nekünk. Egészséget, mert meggyógyította a betegségünket,  erőt, ételt, otthont, szeretetet. Szépen, csendben a háttérből. Én pedig gyűlöltem őt. És csak remélhetem, megbocsájtott nekem, amiért ezt tettem, és megbocsájtotta nekem a vádjaimat."    

 

 

Szólj hozzá

élet agresszió orvos félelem gyermek pedofília bizalom