Sokszor találkozom emberekkel, akiknek sorsa mélyen megérint. Talán azért, mert valahol ott motoszkál a gondolataimban, hogy ez velem is megtörténhetett volna. A beszélgetések csak úgy elkezdődnek. Mert néha jó elmondani mindazt, amiről oly sok sok éven át hallgattunk. A következő történet szereplőjével is csak némán ültünk egymás mellett, aztán eljött a pillanat, amikor beszélgetésbe kezdtünk. Én pedig csendben hallgattam, ahogy mesél, múltról, jelenről, a fájdalomról, a halálról, és az életről, amelybe visszatért.

Sok sok éve már annak. - szólt hozzám. Csak néz a messzeségbe. Látom arcán, hogy visszasétál a múltba, látom arcán a fájdalmat, amelyet újra átél. 

"Édesapám nagy lovas ember volt, egy vidéki településen. Akkoriban az a település a lovas élet egyik fellegvára volt, sok csikós és fogathajtó került ki onnan a világba, akik mind elismert szakemberekké váltak az évek, évtizedek alatt. Apám nagy fájdalma volt, hogy nem született fiúgyermeke. Négyen voltunk lányok. Akkoriban falun a fiúkat gyerekeknek hívták, mi lányok pedig "csak" lányok voltunk. Apám minden idejét a lovakkal töltötte. Még mindig élénken él bennem  a kép, ahogyan a távolból figyelem őt. Délceg ember volt, olyan energiákkal, amelyet csak csodálni tudtam."

"Apám sosem akart lovas embert faragni belőlem, mert számára lovas ember csak férfi lehetett. Apám sosem volt agresszív eme állatokkal, sosem használt erőszakot. Ha a mai világba születne, akkor suttogónak, vagy szabadidomítónak neveznék, akkoriban bolondnak hívták a társai. De apám sosem akart megfelelni senkinek, neki csak a lovak számítottak. Sokszor eszembe jut. Álmaimban annyiszor látom őt vágtázni a végtelen pusztában."

"Aztán egyik nap, amikor végzett egy kiscsikóval való közös munkával, amit én, mint mindig most is a távolból figyeltem csodálva őt, odalépett hozzám. Azt gondoltam rosszat tettem, de rám mosolygott, és annyit mondott: "Gyere lányom, még sok a dolgunk." Elmondta, hogy mindig látott, és tudta, hogy figyelem őt. Azon a délutánon valami megváltozott. Onnantól kezdve édesapám mindent megtett, hogy azt a tudást, ami benne van, átadja nekem, még akkor is, ha csak egy  "lány" vagyok. Tudom, hogy ez neki mekkora lépés volt. Azon naptól fogva együtt tevékenykedtünk, ő pedig végtelen szeretettel, és türelemmel adta át nekem mindazt amit sok sok évvel ezelőtt még a fiának szánt."

"Aztán ezen a településen a lovas élet megszűnt, a ménest felszámolták, egyik pillanatról a másikra. Semmi nem maradt, ami hirdette volna, hogy valaha hány csodás ló született eme tájon, hány remek szakember kezdte itt a pályafutását. Egy kor letűnt létezni, és vele együtt oly sok szép dolog is."

"Apám nem adta fel, ő folytatta a munkát, csak már kevesebb lóval, a sajátjaival. Az egyetlen, aki nem tagadta meg a múltját, ezért a falu kivetette magából. De őt ez nem érdekelte, mert számára a halállal lett volna egyenlő, ha elmegy egy gyárba dolgozni, mint akkoriban mindenki más. Nem lehetett beszélni a ménesekről, a múltról, a dicsőségekről. Mintha sosem lettek volna. Az istállók, a legelők, mind mind potom pénzért magánkézbe kerültek. És minden az elenyészetté lett."

"Aztán apám egyik nap örökre lehunyta szemét, én pedig folytattam a munkáját. Megszületett a fiam, apám vérét örökölte, szemében ugyanazt a tüzet véltem felfedezni. Mindene a lovak voltak. Már egészen pici korától fogva különleges kapcsolata volt eme nemes állatokkal. Közben újra divat lett a lovaglás, a falu még egy kis büszkeséget is érzett, amiért vittük a település hírét a világba csodás lovainkkal."

"Volt egy fiatal csődör, a fiam nagyon szerette. Minden idejét vele töltötte. Én óva intettem tőle, nem volt igazán jó ló, de a fiam és közötte olyan kapocs volt, amelyet még annyi évnyi lovas tapasztalattal a hátam mögött sem tudnék leírni.  Aztán egyik nap a fiam nem tért haza. A legelőn találtuk meg. Már nem élt. A férjem engem vádolt, mert szerinte a csődör ölte meg a gyermekünket. Agyon akarta ütni a lovat. Túl nagy volt a fájdalom benne egyetlen gyermekünk elvesztése miatt. Éjjelente még hallom fájdalmában üvölteni, és átkozni percet. A csődör megmenekült. Sokáig nem bírtam ránézni sem, de valahol eme állat maradt csak a fiam után, ha a fiam ennyire szerette, azt éreztem, tartozom neki annyival, tartozom az emlékének, hogy vigyázni fogok rá."

"Hirtelen szívhalál.... ez vette el a fiam életét. Semmi köze nem volt a lovakhoz, a csődörhöz.  A szív,amelyben annyi szeretet volt, egyszer csak megállt dobogni. És ennyi volt. Annyiszor eszembe jut, hogy vajon érzett fájdalmat? De mire ez, a halál valódi oka,  a tudomásunkra jutott, addigra túl sok sebet okoztunk egymással a férjemnek. Ő nekem, én neki. Képtelenek voltunk feldolgozni a történteket. Csak árnyékai lettünk önmagunknak egymást vádolva a veszteségért, a fájdalomért. Túl sok sebet ejtettünk egymáson, amelyek már képtelenek voltak begyógyulni, mert újra és újra feltépődtek. Csak a fájdalom maradt, és az űr. És az önvád meg a másik hibáztatása.A fiúnk meghalt, és vele együtt haltunk mi is, vele együtt halt  a lelkünk is."

" Aztán jött egy lehetőség külföldön. Megfogtam a csődört, és eljöttem a faluból, az addigi életemből örökre. Magam mögött akartam hagyni mindent, a fájdalmat, a megvetést, a gyűlöletet, az űrt. A férjem maradt. Talán várta, hogy mindez egy rémálom, és egyszer felébred, és jön felé a fiúnk, aki csak annyit mond, itt vagyok, csak egy rossz tréfa volt. Sok sok éven keresztül várt eme pillanatra. Éjjelente csak ült a verandán, bámult a semmibe, és várta, hogy egyetlen fia hazatérjen. A lovászaink mesélték. A férjem bezárkózott a világába, és soha többé nem tért onnan vissza. A lovakról gondoskodott, de már nem voltak álmai, céljai, és nem volt reménye. A fiúnkkal együtt elvesztette azokat is. Aztán a lovak szépen lassan elmentek mindannyian. Szép kort értek meg."

"Egyik reggel a lovász ment dolgozni. Már nem voltak lovak, már nem volt ott élet, fizetést sem kapott, de minden reggel elment a férjemhez megnézni jól van-e, mint ahogyan tette majd három évtizeden keresztül. A férjem a verandán ült, és bámult a semmibe. Meghalt. Ő is elment a fiúnk után. Talán a lelke végre békére lelt. Annyi éven át várta a verandán ülve, hogy újra találkoznak, ezen a reggelen talán teljesült az álma."

"Sokszor látom őket, az édesapám, a férjem és a fiam, ahogy együtt ülnek a felhőkön, mosolyognak, és reám tekintenek. A fiam halálakor meghaltam én is. Talán a lovak adtak erőt, hogy tovább éljek. Lett egy életem a halál után. Már nem fájnak a sebek, már nem fáj a múlt. Nekem ezt az utat kellett bejárnom. És megtettem. Sokszor azért eszembe jut, hogy mi lett volna... Mi lett volna, ha édesapám nem tanít meg a lovakkal való bánásra, ha a gyermekem életben marad. Aztán csak mosolygok magamon. Hiszen nem számít. A kis csődör, mind a mai napig velem van. Mintha ő vigyázna rám, amióta mindenki elment, akit valaha szerettem, aki valaha jelentett számomra valamit."

"Nekem ez az élet jutott. És a halál. Már nem várom, hogy eljöjjön értem, de tudom, amikor ez a pillanat bekövetkezik, akkor boldog leszek. Mert találkozhatom velük, akik már régen nincsenek velem. A kis csődört pedig óvom és féltem, mert ő képviseli mindazt, ami valaha az életem volt."

"Csak egy pillanat lehetett, amikor a fiam szíve örökre megállt dobogni, de nekünk abban a pillanatban megváltozott minden, az egész életünk, a jelenünk, és a jövőnk. Én megtanultam élni nélküle, a férjem sosem tudta elfogadni ezt a sorsot."