Sokan és sokszor mondták már, hogy túl zárkózott életet élek. Volt, aki úgy fogalmazott falakat húztam magam köré, olyan falakat, amelyeket képtelenség megmászni. Ha valaki mégis úgy döntene, hogy el kezdi bontani, én annál nagyobb  vehemenciával teszem vissza az elbontott téglák helyére az újabbakat és újabbakat... és egyre gyorsabban... és képtelenség velem lépést tartani.... ezért inkább abbahagyja a falak bontását. Nem tulajdonítottam eme mondatoknak nagyobb jelentőséget. Azt hittem... vallottam, hogy valójában nincsenek falak... csak azok hiszik azt, hogy létezik, akik igazából nem is szeretnének tartósabban az életem részei lenni, és ezzel csak a kifogásokat keresik. Aztán, mint mindig Isten, Sors, Univerzum megint bebizonyította, hogy a legjobb, ha leteszem az életem, a létezésem a kezükbe. Mert olyan csodálatosan irányítják az eseményeket. Hagynom kell hagy dolgozzanak... hagy tegyék a dolgukat, mert történjen bármi, én azáltal csak gazdagabb leszek. És újabb és újabb tanításokat kapok, amelyek már nem fájnak, nem okoznak nekem rossz érzéseket... mosolygok rajtuk.. mosolygok azon az emberen, aki vagyok... mert tudom, van még mit tanuljak ennek az életnek nevezett játékról.  

Falak... tizenöt évig éltem a szó szoros, vagy fizikai értelmében vett falak között.. tudom, milyen, ha bárhová nézek, csak a téglákat látom. Tudom, milyen, amikor nem létezik a külvilág... tudom, milyen, amikor még a madarak sem csicseregnek az otthonom kertjében... mert még ők sem tértek, térhettek be hozzánk. És nem éreztem úgy, hogy falat húznék most már csak átvitt értelemben az életembe. Hiszen örültem, hogy megszabadultam tőlük.... örültem, hogy kijöhettem onnan... és soha többé nem akarom megtapasztalni ezt még egyszer! Soha többé! 

Két éve élhetek szabadon. Két éve már nincsenek falak... két éve már nincs agresszió, nincs utasítás... két éve szabadság van! És, ha bezárkózom az otthonom négy fala közé, az a saját döntésem, mert van, amikor nem akarom a külvilágot. Van, amikor a békét otthonom csendjében lelem meg... És mégis tegnap döbbentem rá, hogy bár fizikailag semmi akadály nincs előttem... a lelkemben még ott vannak ezek a gátak. Még mindig nehezemre esik emberekben megbízzak, embereket közel engedjek magamhoz. Van olyan ismerősöm, aki bár évek óta ismer, még nem tette be lábát az otthonomba. Van olyan barátom, aki még nem élvezhette vendégszeretetem. Aztán vannak olyanok is, akik előtt az első pillanatban megnyitom szívem, lelkem és otthonom kapuját. 

Csörgött a telefonom. Tíz éve kísér valaki életem útján. Itt van nekem, szépen csendben, és az elmúlt tíz évben megéltünk egymással annyi szépet, és annyi rosszat is. Voltak nagy veszekedések, nagy kibékülések. Ő talán az egyetlen, aki ismert a régi életemben is, és ismer az újban is. Mégis soha nem járt az otthonomban. Igaz, én sem az övében. Úgy váltunk észrevétlenül egymás létezésének fontos részévé, hogy közben "idegenek" maradtunk egymásnak. Hívott, hogy szeretne meglepni az otthonomban, de nem tudja hol lakom. Tíz éve kerülöm az ilyen kontaktust vele... és most itt van a környéken, és szeretne az otthonomba bejönni. Pánikba estem. Nem akartam, hogy ide jöjjön... nem akartam, hogy lássa, hogyan és miként élek... nem akartam.... azonnal különböző kifogásokat és álmagyarázatokat kezdtem el gyártani... miért is nem jó nekem. Féltem... féltem őt beengedni ebbe a kicsinyke házba, ami annyira tükröz engem... ami végre igazából az otthonom .... ami oltalmaz minket a gyermekemmel, ami otthont ad sok sok kutyusnak, cicusnak, halnak és még annyi de annyi kicsinyke kis állatnak. Nem akartam, hogy idejöjjön. Nem akartam, hogy lássa..... lássa az ötvenéves járólapjaimat, az ugyanannyi éves ajtóimat... és nem akartam, hogy lássa azt a konyhabútort, amely már kiszolgálta az előttem évtizedeken át itt élőeket. Ő az életem eme részét nem ismeri. Bár tíz éve része a létezésemnek, neki sosem beszéltem a szabadulásomról, és a szabadulásom áráról. Hogy mindent hátrahagyva a kislányommal és a kiskutyámmal indultam el a semmibe.... mindent hátrahagyva.... Nekem nincs márványjárólapom, mint neki... nekem nincs milliós  bútorom. Volt... mindebben részem lehetett... csak túl nagy árat kellett fizessek érte... az életem felét... a szabadságomat... feladni önmagam, feladni mindent, aki valaha is voltam... lélektelen emberré válni, hogy képes legyek túlélni mindazt, amiben léteztem. De eljött az a pillanat, amikor nem érdekeltek a külsőségek, a fizikai világ hozományai, és inkább elindultam a semmibe... mert tudtam lennie kell valaminek, amiért érdemes élni. És megleltem ezt a kicsinyke házat, ami azóta is véd és oltalmaz minket. Szeretem ezt a házat. Velem együtt változott... újult és szépült meg, ahogyan én is egyre jobban és jobban éreztem magam. De van, amiben ő nem változott. Maradt benne minden "régi"! Minden olyan, mint amikor ötven évvel ezelőtt felépült... minden... és én mégis így szeretem... ezzel együtt szeretem. Ez az első ház, amelyről azt tudom mondani, hogy OTTHON. Nekem nem volt még eddig otthonom... ház volt, amiben éltem... amiben éltünk... de otthonom nem volt. És most az éreztem, nem akarom, hogy lássa... mintha egy pillanat erejéig szégyelltem volna. Pedig, miét is szégyellném? Mi okom lenne rá? Mégis azt éreztem, hogy nem akarom, hogy az a valaki idejöjjön, mert tudom, hogy többet várna el tőlem... többet... és ő nem tudja az életemet... és nem akarom, hogy meglássa ezt... mérhetetlen félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha meglátja, és ő is azt fogja gondolni, hogy többet várt tőlem? Most kezdjem el neki magyarázni a múltam? Kezdjem el neki elmesélni mindazt, amiről eddig előtte mélyen hallgattam? És miért is kellene, hogy ezt tegyem? Miért is? Pont én, aki annyira de annyira ELUTASÍTJA AZT, HOGY EGY EMBERT AZ ALAPJÁN ÍTÉLJÜNK MEG, mit is tud felmutatni fizikai síkon, most mérhetetlenül félni kezdtem attól, hogy engem az alapján fognak "véleményezni". Nem éreztem jól magam ettől a gondolattól... nagyon nem... De minél inkább küzdöttem ellene, annál erősebben elhatalmasodott rajtam. És ilyenkor jönnek az igaz barátok, akiket felhívhatok... akik megnyugtatnak... és, akik elmondják, hogy igazából az egós félelmem előtt hogyan is gondolkodtam, és gondolkodom is ezekről a dolgokról. Ha ez alapján "ítél" meg, akkor ennyit is ér... és akkor ideje, hogy elmenjen az életemből. - mondták nekem. És a hosszú percekig tartó lelki segítségnyújtás után, már én is tudtam, hogy mindaz, ami a gondolataimban cikázott butaság volt. És megint el kezdtem hinni ... önmagamban. Hogy, ha ez az ember olyan lenne, mint amit feltételezek róla, már nem lenne az életem része... hiszen az elmúlt két évben olyan csodálatos emberek lettek kísérők az utamon... és aki nem tartozott hozzám, már rég elment. És tudom, hogy ő is elment volna, ha olyan lenne... És megnyugodtam.. és bár maradt bennem némi félelem, mégis a lehető legnagyobb szeretettel kértem, hogy legyen a vendégem.