Erős nő vagyok. Nagyon is erős. Oly régóta élem az életem egyedül, hogy megtanultam erősnek lenni. Nagyon erősnek. Egyedül nevelni a gyermekem, dolgozni, háztartást vezetni, és megszervezni az életet. Helytállni a munkahelyen, és helytállni otthon. Mint bárki más. Mint a férjezett nők. Csak én este nem tudok kihez odabújni, nem tudok kit átölelni, és nem tudom senkinek sem a fülébe súgni, "köszönöm, hogy vagy nekem". 

Annyira megszoktam az erős nő szerepét, hogy meglepődöm, amikor az élet olyan helyzetet teremt, ahol végre nő lehetek. Ízig vérig nő. Nem a rettenthetetlen csoportvezető, nem az anyatigris, és nem "a mindig mindent megoldok" nő. Hanem a gyenge. A gyenge, egy kicsit elesett, egy kicsit gyámolításra méltó. 

Annyira régóta élem a szuper nő életét, hogy majdnem elfelejtettem, hogy milyen is az, amikor valaki "hölgyként" kezel. És ez elmúlt időben többször is szembesültem vele. Amikor kinyitják nekem a kocsiajtót. És amikor helyet foglalok a hátsó ülésen, akkor becsukják azt. Amikor ki szeretnék szállni a gépjárműből nyújtják a kezüket, és kisegítenek. Annyira váratlanul ért a helyzet, hogy először nem is tudtam, mit is kezdjek vele. Csak azt éreztem, végtelen hálás vagyok ezekért a pillanatokért, mert végre a férfiak bizonyságot adnak nekem, hogy tudnak férfiként viselkedni. És bizonyságot adnak nekem, hogy szeretek nőként viselkedni, vagy szeretem, amikor viselkedhetek nőként. 

Ma egy megbeszélésre mentem. Szinte minden nap megbeszélésre megyek. Nem tudtam, mi vár rám. A terep ezúttal ismeretlen volt. Amikor beléptem az irodába az úr megkérdezte, hogy elveheti-e a kabátomat. Nagyon jó érzés volt, amikor helyet szerettem volna foglalni, kihúzta nekem a széket. Nem szoktam én ehhez hozzá. Nagyon nem. Nap, mint nap, a munkámnak köszönhetően több férfival találkozom. De közöttük nem lehetek a "nő". Az én szakmámban kevés a nő! Nagyon. Ezért mi is egy kicsit "elférfiasodtunk" ki kevésbé, ki nagyon. Én kevésbé. Mert nem akarok férfivé válni, azt szeretném, ha nőként fogadnának el. És azt érzem, talán tíz év alatt sikerült ezt elérjem. És most itt ültem egy irodában, ahol a partner és én annyira egy ügyet képviseltünk, hogy olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha ő erős férfiként végre megóvna, megoltalmazna. Ültem, szemben a többi partnerrel, és csak azt éreztem, hogy a "valaki", aki ezt az egészet irányítja mellettem áll, segít.... végre nem két kézzel küzdve kellett szinte elhitetni a szemben ülőkkel, hogy csak és kizárólag én vagyok számukra a megfelelő. Csak ülnöm kellett, és hallgatnom, és csak mosolyognom. És néha elmondani, ami a szívemen volt. Nem játszottam, és nem éreztem a szemben ülőkön sem a játszmázást. Egyet akartunk. Vagyis én őket, ők pedig engem. És végre nem küzdenem kellett... csak engedni, hogy az események megtörténjenek. Csak engedni, hogy egy férfi felvázolja mindazt, ami ahhoz kell, hogy sikeres megbeszélésen legyünk túl. Végre lehettem gyenge nő.... gyengébb nő... végre lehettem... és szerettem az lenni. Szerettem, hogy a partnerek látják, hogy a szakmámban az egyik legjobb vagyok, ugyanakkor az elmúlt évek nem tettek "férfivé", nem változtam át egy elviselhetetlen személlyé, aki mindenen és mindenkin átgázol, ha azt érzi ezt kell tennie. Csak ültem ott, és engedtem, hogy egy férfi, elmondja a körülöttem ülőknek azt, amit én szoktam. Elmondja helyettem a nagy szavakat, és nekem nem kellett mást tennem, csak hallgatnom.... biztonságban éreztem magam... és biztonságban voltam. Besétáltam az oroszlán barlangjába, magamtól... és életem legcsodálatosabb tapasztalásában lehetett részem. Amikor végre