Sokan azt gondolják, hogy falakat építettem magam köré, amelyeken nehéz, vagy szinte lehetetlen átjutni. A régi életemben azt mondtam volna, hogy mert nem bízok az emberekben... az új életemben már úgy fogalmazok... nem bíztam magamban.. és azt hittem ezek a falak képesek lesznek arra, amire én nem... megvédeni bennünket, mindentől, és mindenkitől. Aztán, 2014 január 18.-án gyökeres fordulóponthoz ért az életem. Nem 180 fokot változott, hanem 1500 fokos fordulattal éltük tovább a mindennapjainkat. És azt vettem észre, hogy ezen a falon egyre többen jutnak át. Volt, aki csak ideig óráig volt az éltem része, de volt, aki átjutva ezen akadályon, számomra észrevétlenül vált a mindennapi életem fontos részévé....

Megismerkedésünk után, mérhetetlen nyugalom volt bennem, hagytam, hogy az Univerzum rendezze a dolgokat, nem aggódtam ezen kapcsolatom miatt. Aztán csak azt vettem észre, hogy félek. Félek elveszíteni. Annyira egóból kezdtem megélni ezt, hogy egyre inkább el kezdtem rettegni, hogy mi lesz, ha elveszítem. Ha ő is olyan lesz, mint eddig oly sokan életemben, és szó nélkül távozik, úgy ahogyan jött... csendben... és nagyon nem akartam ezt... nem akartam átélni az elvesztése fájdalmát.... ezért inkább úgy döntöttem elküldöm az életemből... mert azt hittem, akkor így könnyebb lesz... de nem lett könnyebb ... sőt.... hiányozni kezdett... nagyon... mert tudtam, hogy szeretem... nem szerelemből... sokkal mélyebb, őszintébb érzésekkel... Elnézést kértem tőle, amiért ezt tettem.... és ismét itt volt velem... itt van velem... De ennek a kis közjátéknak köszönhetően ma már másként nézem a kettőnk közötti köteléket. Már nem félek, hogy elmegy... bár fájna, de tudom azt, hogy akkor a mi utunk eddig tartott... és már nem az esetleges fájdalmat látom, hanem a hálát, és a köszönetet... a hálát, és a köszönetet azért, hogy addig amíg kellett, és amíg szükség volt rá, itt volt nekem, és mellettem volt. Általa megtanulhattam bízni az emberekben, megtanulhattam bízni a férfiakban, és általa megtanulhattam szeretni, feltételek nélkül, őszintén. És Ő volt az, aki által, megismerkedhettem a lovakkal... és Ő volt az, aki ezáltal hozzájárult ahhoz, hogy mindazt a csodát, és pillanatokat átélhessem, amelyekben nap, mint nap részem van.

És általa rájöttem arra is, hogy nincsenek falak... csak oly erősen akartam ezt elhitetni a külvilággal, hogy a külvilág már látni kezdte ezen akadályokat... és nem akarta áttörni azokat, amelyek valójában sosem léteztek.

Köszönöm neki... mindent...