Gyerekként érezhettem már, hogy van valaki, vagy valami, aki körül ölel bennünket és segít. De mindig én voltam a furcsa gyerek. Az állatokat nagyon szerettem, legjobb barátom Dezső a krumplibogár volt, és Picúr a kutya. Olyan érzésem volt, mintha beszélnének hozzám. Nem a hangjukat hallottam, hanem rájuk néztem, és elképzeltem, hogy mit is mondhatnak... és nagyon megértettem velük magam-. Az emberekkel nem találtam az összhangot, de az állatok adtak nekem annyi szertetett, amire szükségem volt ahhoz hogy túléljem. És vidéki gyerekként egyébként sem lett volna más választásom. Hat évesként már disznókat, és csirkéket kellett etessünk, reggel iskola előtt felkelni, hogy még elmehessünk a boltba, és a kis bárányokat megetethessük. A boltba járást gyűlöltem, de az állatokat nagyon szerettem. Csak minden olyan alkalomkor, amikor levágtak egy disznót, vagy egy csirkét a lelkem összeszorult, mert nekem ők nem csak állatok voltak, hanem a barátaim is. De el kellett, hogy fogadjam ezt. Mert ahogy dédi mamám mondta, ezeket a Jó isten azért teremtette, hogy megegyük. Így bár megsirattam őket, elbúcsúztam tőlük... most már tudom a lelküktől... de nem tehettem mást. Amikor a velem egykorú gyerekek között már meguntam játszani, akkor kimentem az erdőbe beszélgettem az őzikékkel, a nyulakkal, és minden más élőlénnyel, akiket az eredőben eltöltött idő alatt az utamba sodort az univerzum. Soha sem tévedtem el. Mindig tudtam merre kell menjek az erdőben, hogy kitaláljak. Mindig tudtam, hogy az erdőben biztonságban vagyok. Ott nem bánthat senki és semmi. És mindig feltöltődtem... olyan energiák telítettek el, amivel képes voltam túlélni a saját életem. Mert ott a természet lágy ölén, csak bizalom volt, és szeretet... nyugalom, és béke... ott nem kellett olyan gyereknek lennem, akit mindenki szeret, ott nem kellett megfeleljek senkinek és semminek... ott én lehettem... Vank Kata... nem tudtam, milyen is vagyok... de ott az erdőben, a természetben éreztem, hogy önmagam vagyok,még akkor is, ha nem tudtam, milyen is az... Tehát jártam az erdőket, a természetet, jártam állatbarátaimhoz... akik feltöltöttek energiával, és játszottam Dezsővel a krumpli bogárral. Dezső kilépett az életemből, amikor szüleim lepermetezték a burgonyát... nem hallt meg szerencsére, egyszerűen elment, mert megkértem rá, ha még élni szeretne, akkor nagyon gyorsan menjen el, mert ha a szüleimen múlik, akkor már nem sokáig lehet itt közöttünk. Akkor még nem tudtam, tudatosan persze, hogy az állatoknak és mindennek lelke van... akkoriban csak azt éreztem, ezt meg kell, hogy tegyem ezt meg, mert Dezső a barátom veszélyben van... és Dezső elment... és én nem szomorkodtam miatta, hogy az én drága barátom, itt hagyott, hanem nagyon örültem, hogy túlélte. Ezért maradt nekem Picurkám a kiskutyám, akihez mindig odabújhattam, akitől mindig szeretetet kaptam.. és aki ezért cserébe nem várt el semmit. Éveken át voltunk mi ketten a legjobb barátok. Picur nem beszélt ki a hátam mögött, nem voltak velem szemben irracionális elvárásai, és Picur feltétel nélkül szeretett. És én őt szintén feltétel nélkül szerettem... ha nagyon magányosnak éreztem magam, vagy elveszettnek, akkor kimentem hozzá, leültem mellé, és beszélgettem vele... kis puha bundásommal. Két lélek találkozott, két lélek, akik nem kellettek oda, ahova születtek, de egymásért mindent megtettünk. Feltétel nélkül szerettük, és óvtuk egymást, már amennyire ez lehetséges volt abban a világban. Emlékszem szüleim már akkor sem értették az állatokhoz és tárgyakhoz való kötődésemet... és én is csak a későbbiekben, az SVT-vel való megismerkedés után jöttem rá... mit is jelent ez valójában. És az állatok azóta is különleges helyet foglalnak el az életemben és a szívemben. Hiszen ők nem tudnak beszélni, sokszor csak némán kérnek segítséget. De ezért vagyunk mi emberek, hogy meghalljuk ezeket a néma sikolyokat.