Amilyen szeretettel vártam a karácsonyt, olyan gyorsan el is múlt. Már csak emlék. Szeretem a karácsony gyermekemmel töltött nyugodt pillanatait, látni az arcán a boldogságot, amikor az álmai ajándék formájában teljesülnek. Aztán eljön vízkereszt, és a fát elkezdjük lebontani, ezáltal az utolsó látható jelkép is eltűnik a szobából, emlékeztetve bennünket az idő múlására. Gondosan szedjük le a díszeket, és csomagoljuk el, miközben még látjuk magunk előtt, ahogyan díszítettük... a pillanatok szépséget. A dobozok már megteltek, ideje eltenni azokat, jó mélyen a padkáson, hiszen újabb egy évig úgy sem lesz rá szükség.

Ahogyan rendezgettem a dolgokat, óvatosan, nehogy eltörjek bármit is, találtam egy piros színű kis dobozt. Nem tudom, mikor és hogyan került oda.... már nem emlékszem rá. Kinyitottam. Gondosan becsomagolt ajándékok voltak ezek, amelyeket a legnagyobb szeretettel válogattam. De soha nem adtam oda, annak, akinek szántam. Eltettem őket, mert azt hittem el fog jönni az a pillanat, amikor ezt megtehetem... de sosem jött el. A szívem egy kicsit összeszorul... és eszembe jutnak a barátok, a rég nem látott barátok, akik annak idején az életem fontos részei voltak. De ahogyan teltek a napok, hetek, valahogy eltűntek az életemből, és én az övékéből. Kezdetben csak az egyre ritkább telefonhívások jelezték, hogy már nem minden olyan, mint régen. Aztán már nem voltak telefonhívások. Nem akarom őket zavarni... mondtam magamnak... aztán már ők sem hívtak... Ha ők nem hívnak, akkor miért én legyek az, aki keresi őket.... és ezáltal a lelkemet felmentettem a következmények alól. Hiszen ők sem kerestek... miért én legyek mindig az, akinek fontosabb a másik. Évente kétszer még jöttek SMS-ek... karácsonykor és új évkor... aztán már karácsonykor sem... és már új évkor sem. És azok az emberek, akik minden pillanatomról tudtak, életem fontos eseményeinél jelen voltak... elmentek... már nem az életem részei. A régi életemben fájt volna... most csak szeretettel gondolok rájuk... az életem részei voltak, amíg adhattunk egymásnak... az életem részei voltak, és nem szomorkodnom kell azért, hogy már nem azok, hanem hálát adni, amiért ismerhettem, szerethettem őket...

Néztem a soha oda nem adott ajándékok halmazát.... és az asztalon rátekintettem egy gondosan becsomagolt elefántra, kézzel készített szappanokra... ez az ajándék sem került ahhoz, akinek szántam... mert nem volt lehetőségem odaadni. Hetekig hordtam a kocsiban, hátha egyszer eljön a megfelelő pillanat... de sosem jött el... behoztam a hidegről, odatettem a karácsonyi díszítéshez, és már nem foglalkoztam vele... mert már nem számított. Most mégis mosolyt csalt az arcomra. Kibontottam. Kivettem belőle az elefántot. Meleg érzés öntötte el a lelkem. Eszembe jutott, milyen sokáig válogattam, milyen sokáig gondolkodtam rajta, hogy mit is adhatnék annak az embernek, akit annyira, de annyira szeretek, amely kifejezhetné az érzéseim. A legnagyobb szeretettel készített ajándék volt.... és mégis... sosem került ahhoz, akié lett volna. Még néztem az elefántot... és mosolyogtam. Nem fájtak az emlékek... szeretet volt bennem... bár az ajándékot már nem adhattam oda... de ez az ember annyi de annyi mindent adott nekem, pusztán azzal, hogy megismerhettem, hogy nem kell szomorkodjak, amiért már nincs nekem.

Még gondolkodom rajta, hogy írnom kellene neki egy pár sort. Megköszönni neki mindent... lassan meg is fogalmazom gondolatban... de sosem jutok el odáig, hogy el is küldjem neki. Hiszen ő sem keresett... ha én nem küldök neki boldog karácsonyt, és boldog új év üzenetet, ő biztosan nem küldött volna... akkor minek is zavarni őt... Minek elmondjam neki, mennyire szeretem... mennyire hiányzik... minek elmondani... hiszen ő sem keres.... akkor én miért is zavarnám.... majd még jönnek facebookon messenger üzenetek, esetleg egy két sms... ne haragudj, nem érek rá... ne haragudj, közbe jött valami... ne haragudj... és nem haragszom....

Kibontom a kis elefántot... és behozom a szobámba... odateszem a lap topom mellé.... mert melegség önti el a szívemet, amikor ránézek... és a szeretet.... talán nekünk csak ennyi volt a közös utunk... már nem adhatok neki semmit, vagy nem akarja, hogy adjak neki bármit is... megtanultam tisztelve szeretni, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy a barátok elmennek... már nem kérdezem, hogy miért? Köszönöm, hogy voltatok nekem.

Nem ellökni akartalak, vagy kerülni téged.... szoktuk mondani egymásnak, ha néha összetalálkozunk.... de túl sok dolgom volt....

A kis piros doboz pedig ismét visszakerül a polcra.... belekerülnek a kézzel készített szappanok....

Megsimogatom a dobozt, és elbúcsúzom... azoktól, akiknek sosem adhattam ezeket oda. ... Köszönöm, hogy voltatok nekem....  Szeretlek titeket!