Érdekes az élet... napok óta csodálatos tanításokban van részem..... eddig is voltak tanítások, csak sokkal később értettem meg azokat. Most szinte azonnal felismerem, hogy mit is szerettek volna nekem mondani.

Kértem a jeleket. Oly sokszor kértem... biztosan megkaptam azokat, csak nem tudtam értelmezni... vagy jól értelmezni... vagy egyszerűen csak elsétáltam mellettük... mintha nem vettem volna észre őket, vagy nem akartam volna észre venni.

Visszatértem a lovardába. Hosszú volt a kihagyás... nagyon hosszú... és ismét nyugalom lett úrrá a lelkemen... mert megint érezhettem azt a csodálatos érzést..... hazajöttem. Belépve az istállóba...az az ismerős illat... a lovak nesze.... minden annyira rendben volt, még akkor is, ha hajnalban kellett kelljek, hogy ismét átélhessem ezt. De a lelkem megint szabad lehetett....

Esett a hó. Szeretem a hóesést... a természet egyik csodája... az sem zavart, hogy vezetnem kell. Hiszen tudtam, hogy képes vagyok rá... és nem csúsztak az utak, mert nem volt fagy. Kihalt volt még a város... Szellem város.... szinte alig láttam embereket. A nap még épphogy ébredezett, a hó hullott... és én úton voltam a családomhoz... a fogadott családomhoz... és a négylábú patás barátaimhoz... hiányoztak... nagyon...

Hamar véget ért az óra... repült az idő... és minden egyes pillanata maga volt számomra a földi mennyország. Kellett már nekem ez a sok pozitív tapasztalás, sok pozitív érzés....

Indultam a kocsim felé... a hó meg csak hullott, mintha sosem akarná abbahagyni. Gyönyörű látvány volt. Lassan sétáltam az autóhoz... még érezni szerettem volna az energiákat... átélni a másodperceket.... Az udvaron van egy pad. Olyan magányos padnak tűnik... messze van a lovaktól... és messze mindentől.... nem is értettem, hogy azon a helyen, mit is keres egy ülőalkalmatosság. De most ült rajta valaki. Egy idősebb férfi.... olyan volt, mintha egy régi filmből lépett volna ki. Bundás sapkában, nagy fekete téli kabátban... kezében a bot... arra támasztotta állát. Nem éreztem félelmet, bár nem értettem, mit  keres ott. Néztem őt... ő visszatekintett.  "Nem ülsz le?" kérdezte.... nem szerettem volna leülni.... csak álltam, és nem jött ki hang a torkomon.... "Akkor legalább állj velem szembe! Öreg ember vagyok, hamar megfájdul a nyakam, ha sokáig egy irányba tartom." teljesítettem a kérését... akkor még nem értettem, miért nem ülök be az autómba, és megyek a meleg, biztonságot nyújtó otthonomba... most már tudom.

"Boldog vagy?" kérdezte.... nem értettem... ezt az egészet.... bólogattam, hogy igen. "Meglelted, amit kerestél?" Rám nézett, mélyen a szemembe.... "Nem tudom, hogy kerestem e valaha... csak azt tudom, hogy most jó... minden... lehetne biztosan szebb, jobb... szerintem nem kerestem.... rám talált...." Az öregember elmosolyodott. "Akkor ideje megbocsájtani, nem igaz?" A gondolataimban már ott volt a kérdés.... kinek is kellene megbocsájtanom? Hiszen ezt a lépést már megtettem.... de nem hagyott szóhoz jutni.... "Ideje megbocsájtani... Önmagadnak! Ne légy dühös.... ne ostorozd magad... ne jussanak eszedbe a múltad árnyrészei.... engedd el őket... ideje menniük! Ideje... tedd le... engedd el ezt a terhet is!" szólni szerettem volna... de nem voltam rá képes.... "Ne hibáztasd magad! Hiszen pont Te voltál az, aki megfogalmazta, hogy mindig ott vagy, ahol lenned kell, és azokkal, akikkel lenned kell! Akkor fogadd is ezt el.... tedd ezt meg a lelkedért.... Ne engedd, hogy a múlt beárnyékolja a jelened! Ne hagyd, hogy a múltad szomorúvá tegyen! Fogadd el, amit mondani szoktál... hogy ezek mind kellettek ahhoz, hogy ez az ember lehess, aki most vagy! Tapasztaltál.... és most itt vagy! Engedd el... engedd el a démonjaid.... Most már nem bánthatnak... már nem okozhatnak csalódást.... igen... nem tettél semmit évtizedeken keresztül önmagadért.... igen, hagytad, hogy elvegyenek tőled mindent.... igen, hagytad, hogy árnyék legyél.. lélek nélkül... igen... sok minden megtörtént veled... veletek.... de nem tudsz rajta már változtatni... szeresd ezeket... és engedd őket az útjukra... már nem kell, hogy itt legyenek... hidd el, hogy valóban minden úgy történt, ahogyan történnie kellett... és amikor itt volt az ideje... léptél.... és látod most magad? Látod az álmaid? Látod a gyermeked?"....  Potyogtak a könnyeim! És minden egyes arcomon végig gördülő könnycseppel egyre könnyebb és könnyebb lett a lelkem.... "Nem lett volna szabad, megtörténnie"... suttogtam... de inkább, csak magamnak.... "annyiszor... de annyiszor dönthettem volna másként..... megállíthattam volna ezt az egész rémálmot.... ehelyett elveszítettem mindent... legfőképpen önmagam"...  mondtam....  az öregember rám nézett... és mosolygott... olyan melegség áradt a mosolyából.... "Döntöttél, amikor itt volt az ideje... léptél, amikor lépned kellett! És nézz most körbe az életedbe.... Mit látsz? Elvesztettél mindent? Igen... így legalább nem maradt semmid, és már nem volt miért maradnod! Elvesztetted Önmagad? De most már ráleltél... az utadon vagy.... most már tudod, miért vagy itt a földön.... és nagyon jól tudod, hogy mindened megvan... mert 11 évvel ezelőtt egy kicsiny lélek úgy döntött leszületik eme létre... a kislányodként... és erőt ad mindenhez! Ne mondd, hogy elvettek mindent! Mert, ami a legfontosabb neked, Ő megmaradt! Mindig is ott volt melletted! Emlékszel, amikor törölte a könnyeid... emlékszel a meghitt, csodálatos pillanatokra? Azok mindig is megvoltak.... azokat nem veszíthetted el! Emlékszel, hogy ő érte tetted meg az első lépéseket? Emlékszel, hogy érte éltél? És ma már kettőtökért teszed  ugyanezt! Ott van az életedben a CSODA!" Mennyire igaza volt.... mennyire igaza volt... drága gyermekem volt számomra az, aki oly sok erőt adott... még akkor is, amikor már azt hittem nem bírom tovább... de tudtam, hogy nem adhatom fel érte! És ma már tudom, nem adhatom fel magamért... kettőnkért! "Tedd le a terheket.... engedd el őket, szeretettel.... megtanultad a leckét... ideje tovább lépni! Ideje megbocsájtani Önmagadnak is! Hidd el, hogy azt tetted, amit tenned kellett, akkor amikor eljött az ideje! Ne engedd, hogy fájjon.... ne elnyomd magadban... mélyen legbelül.... ne temesd el! Engedd őket útjukra... ideje menniük!" ....  Eddig azt hittem, elengedtem a múltam.... pedig nem ezt tettem... csak elnyomtam... mint ahogyan az önmagam iránt érzett dühöt is... de ezen a délelőttön, ennek az öregembernek a segítségével erre is megtanítottak.... hogy mekkora különbség van az elengedés, és az elnyomás között! És ahogyan ez a lélek mondta... már nem engedem, hogy fájjon... hiszen én teremtem a valóságomat! Akkor megteremtek mindent, vagy még annál is többet, mint, amit elveszítettem.... még annál is többet! Mert megérdemlem... mert megérdemeljük! ....

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott a hóesésben, hallgatva az öregember bölcs mondatait. Elköszöntem tőle... és elindultam a kocsimhoz... Még utánam kiáltott. "Összetörték a szíved?... visszafordultam.... "Az jó... és tudod, miért?" ... folytatta...  "Mert reményt ad! Mert tudtál szeretni annyira, hogy összetörjön! Akkor most ezt is engedd el! Merj szeretni! És HIGGY! Hidd el, hogy jár neked a társ... és meg is kapod!  Ne kételkedj!" 

Egyre nagyobb és nagyobb lépésekkel közelítettem az autómhoz... addigra már zokogtam.... a hó meg csak esett.... Végre sírtam.... őszintén.... kisírtam mindent, ami még ott volt a lelkemben... ami még fájt a szívemnek... 15 év fájdalmát... 15 év elkeseredett harcát.... 15 évnyi múltat.... és már nem éreztem elvesztegetett időnek... megtapasztaltam... megtanultam.... és új világot építettem.... Most már készen állok! Valóban készen!

Visszanéztem a padra..... már nem volt ott senki..... a hó teljesen betakarta..... mintha soha nem is lett volna ott senki!